Életének ötvenhetedik évében elhunyt L. Menyhért László. Tragikus hirtelenséggel. Súlyos szenvedés után. Nem tudom, hogyan. Nem tudom, miért. Nem tudom, mit mondjak, mit tegyek. Ebben a rovatban januártól indult volna a (...) című kisesszé-sorozata a kortárs művészet irányzatairól, alkotóiról, a kor szellemi áramlataival és a társművészetekkel kitapintható öszefüggéseiről. A bevezető elkészült, a folytatás elmarad. (M.E.)

És nem fordulok vissza.
Kősivataggá válok.
És örökre sötétség marad bennem.

(Ladik Katalin)

szöget verni a
nadírba nem is olyan
könnyű ugye?
(visszatartott fény)

sört igyunk vagy ásványvizet
ha csak kajszibarackszörp kapható?
és ki fizet?
(Berlioz késik)

A vászonról ránk tekintő reális vagy  szürreális alakok nyílt tekintetében ezernyi rejtély lapul. A személyiség, a személyes emlékek elfelejtett vagy épp feledésbe kényszerült mozzanatai, jók-rosszak egyaránt. Apró titkok, melyek mint földre esett diók arra várnak, hogy szétroppantsuk őket.

A fészekben teáztunk, meg-
nyugodott kicsit, elfogadta a helyzetet.
Ez a legnehezebb. Vigasztaltam. „Amint
ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy
két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus
teste feküdt…”

 „Van több száz rappem, mit az idő igazol
De, ha az időre nézek, az idő grimaszol
Régen volt egy számom, hogy a sors fintora
Karma az USA-i rap szinkrona
De azóta rájöttem, hogy ez több sebből vérzik
Mert ez olyan honi, hogy a csontjukon érzik
Nem csak a nyelv, hanem a szöveg is Pest megyei
Vágja ezt Monortól vissza a kápmegyeri…”

A művész nem bolyong és nem tájékozódik, legalább is Mészáros István nem. A művész formál. Külső térből belső teret, a külvilág fölsejlő rendszereiből érzéki mintázatot teremt. Hogy a késztetés egy-egy mű esetében honnan érkezik? - az ész ennek is a nyomába szeretne eredni, de rendre kudarcot vall. Mégsem csalódik. Mert az ész kudarcáért cserébe az érzéki tapasztalás élményét kapja meg. (m-i)

A kép nem csak a hitetlenségről szól. Krisztus „valódisága”, megváltói mivolta világosodik fel Tamással való kapcsolatában; feltételezi egyikük a másikat, önmagukban nem jelentenek semmit: megváltó és megváltott elképzelhetetlen egymás nélkül.

Felvillanyoz a gondolat, hogy nemsokára láthatom élőben Frida Kahlo képeit. Bécsben. Szeptembertől. Sokat gondolkodtam rajtuk, mindig, újra meg újra visszaszövik magukat az életembe. Megragadtak, de talán, őszintén bevallva, nem is a képei önmagukban, hanem az élettörténetével áthatottan. Az a belső munka, ami a különböző minőségű érzelmet, lelkiállapotot, a hétköznapi életben megélt, elszenvedett történéseket ilyen módon tudja kifejezésre juttatni. Az ember nem csak egyféle késztetés miatt alkot. Ez az egyik közülük: a szubjektív létezés láthatóvá tétele, mely magába szív - és megnyitja az utat önmagunk belső régiói felé.

„Just like a myth!” - bök oldalba a teóriákra érzékeny izlandi nőművész. S mert azt hiszi, nem látom, a fülemhez ágaskodik. „It's archetypical, isn't it?” S mert azt hiszi, nem értem, mutatja: „arkhé!” Megölelem, hiszen nem tudja, mit mond, mégis érzi. Mítosz. „Székelyföld lüktető szívében” nem Erdély a mítosz. Mítosz nem 'van'. Mítosz születik. Ha nem utcabálból, sártenger falunapból, kislánynak lovacskából, akkor egy kupac törmelékből. Közös kudarcból. Közösségből.