Csillagokat nézünk vacsorára, körbeülünk hideg asztalokat.

A vattától fuldokolsz, te vagy a nő a képbe zárva.  A szádból egyre peregnek a vattacsomók. Kilökik őket az idegen szavak. Oldalra fordítod portré-fejed. És a világ eltűnik. 

Templomot építek égből, földből és levegőből

kivirágzik az ember életfája,
ha vele van a szeretet

álmában megöli az eltévedt gyermekkatonát. földbe ássa magát, reszket.

közös egünk  napjai, úgy emlékszem, így mondtad, átkékítik a távlatokat,  lüktet, rájuk nyúlik a horizont.

Meg kell írnod azt a mondatot a halálról, amit idézni lehetne a tőled

éjjel is nappalokról álmodnak, így élnek örök fényességben.

Álmukban beszélnek a kövek Fényből esnek a felhők

búvópatakként rejtőzünk 
időnként összemos minket
egymással az Isten

Szúnyogposta

Elnyomtam egy szúnyogot,
két ujjal összemorzsoltam.
Kis fekete piszok.
Milyen alapon végeztem vele,
én, aki egy sokkal egyszerűbb

„Utálom a bálványt. Aki szeret: megőriz lelki szemeivel"

szeressen 
mindenkit
szerteszét

Isten megteremtette a világot, de sohasem mondta,  hogy műve készen

Az emlékezés égtájait rózsafából faragták,
és bársonnyal bélelték ki.

külön külön
de megfagyunk reggelre

végül kővé zsugorodik egy tenger mélyén.

mint hattyú úszik eléd,
rád sziszeg, ha közel merészkedsz.

Mulatod az árnyékban az időt, Uram. Azt mondtad, 
megmutatod magad

Akaratom soha ki nem merülő  energiája vagy