ki istenek tüzében edzette magát nem érez fájdalmat

Belső havazás, fájás,  homályosul a látás, szétmarva a világ, elhalkuló viták.

A rezíliens az, aki szárnyra kap, és átvészeli máshol  az aszályos napokat,  majd a vízzel együtt  ő is visszatér.

ellenérték nélküli csöndben  a távolság bizserget 

A fény gondoskodó: nem siettet, nem türelmetlen,

a sövény bezárul,
körbenőtt mindent,

Ott voltál velünk a rettenet éjjelén.

a fák alól kint a csend kiles, itt-ott bekúsznak téli párlatok

Kis üvegbe meleget, nagy üvegbe színeket.

A közöny degeszre pakolt
hátizsákját soha nem cipelted válladon.

az árnyékod lettem volna a sötétségben is veled maradva

mindenki halászkunyhókban
formálgatja néhai testének képmását 

zúg a fej, csíp a fény, 
csap csöpög, cső törik, 
vér kering, szív megáll. 

az ég bokrai alatt ül az éj szellő simogatja szárnyait

A várakozás birtokol, nem ad oda magától semmit, meghökkent, kiemeli a kocsikereket a sárból, azzal lep  meg, amiről eddig azt hitted, tiéd.

A harmat, majd a köd beteríti a réteket. És téged is. Oda a jókedv.

​​​​​​​Lévai Aliz Mária kötete a szorongás, az erőszakba ágyazott világ, az otthontalanság érzetének lírája. És bár a 21. század ismert érzelmi sivatagát körvonalazza, ahol az elmagányosodás az anyaméhben kezdődik, meghökkentő nyíltsága mégis arcul üt. Verseit olvasva kénytelenek vagyunk szembenézni félelmeinkkel, esendőségünkkel, gyarlóságunkkal, akkor is, ha valóságos, megélt élettapasztalatokként, akkor is, ha a fantázia szüleményeiként vagy egyfajta szereplíraként értelmezzük sorait. E költészet egyértelmű szándéka, hogy kizökkentsen a komfortzónánkból, hogy kegyetlenségével nyűgözzön le. A szépség, a pátosz maximális elutasítását kimondatlanul is hirdetve: vérbeli Z-generációs debütálás. (Rózsássy Barbara)

Felrobban bennem világod, a rohadtat majd kivágod, tornácodra ím, kiállok, nem fog rajtam semmi átok.

Hátat fordítva álmaidnak,
a szemerkélő eső kísér.

Karpó istennő leengedi kontyát, s szétteríti azt sárgálló bánatom avarszőnyegén.