Mindketten tudjuk, hogy minden csak megvilágítás kérdése.

Eltűntek a hattyúim,  tisztáltalan az ég odafent,  foltokkal teli, mint egy lehunyt  szemfedélkupac, hová kerültem –  nincs kiút innen, uram?  Hall engem valaki?

Csenevészen bújunk meg zöld hajtások között, mint félrebecsült ígéretek, öntözetlen vetés.

Patinás templomtornyok,  Kósza fecskék, lassuló tájak,  az ajtók a jobb oldalon nyílnak. 

Lépj a mező közepére, kedves.
Bokádat csodálja száz huncut pipacs.
Kába délutánom így lehetne teljes,
tekintetedre szomjazom. Itass!

A fekete folyó mentén a hegynek. Beljebb és beljebb a sűrű sötétbe. A füstüveg égre szegezett nap alá.

Nekem már csak a cirkusz maradt: a csillogó manézs-magány, a soha fel nem növés illúziója, két bukfenc között is a belső mosoly, nevetésen feszülő kíntorna.

A hegyek felédmagasodnak, De árnyékot csak rám vetnek:

A test templomában  hirtelen  felismerik a végességet

Ezután az idő másképp siethet.

Páncélok, csápok, szívek, látni nem látjuk őket, de a sóvárgásukat érezzük. Cikáz a halál közöttük, de mind élni akar, villódzni, osztódni, remegni.

ne zavarja meg a szél
a halottak idejét.

Köd-csempékkel dekoráljuk a konyhát, bent is legyen november.

A vakok Isten országából
jönnek.
Már szembenéztek
a Teremtővel.

Virít a felhők között a foltnyi vér,
ívlámpák szórnak hajadra lomha fényt.
A körönd is a fénykép része, apró
máglyák ülik körbe.

A fölöttünk
álló valóság
kiterjedése innen
elképzelhetetlen.

alaktalan jelek mindenhol, korán van még az  elmélyült íráshoz.

a mindennapok közönye, mint a húsdaráló, mindent-mindennel összedarál

szerte szaggatott rögöt örököltem  felettem sziszegő felleget 

Jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem. Csak a hajó.