Sötétkapu

Sötétkapu 16. (Ha agyon nem lőnek)

Minden menekülőt lelőttek, aki kilépett a buszból. Öt ember feküdt egymás hegyén, hátán. Jajgattak, anyám, anyám, vagy orvost! De nem jött se anyám, se orvos, csak a golyók – mondja a bajuszos.
Átéltem a háborút, voltam katona. Vártam egy keveset, és egyetlen ugrással kivetettem magam a jobb első ajtón. A földön fekvő halottak és sebesültek mögött találtam fedezéket. Onnan meg bátorságot gyűjtve hatalmas szökkenéssel kivágódtam a Sötétkapu tövéhez, most találj el ávós, a kurva anyád.
Aztán fel, és rohanni kezdtem kifelé, aztán fel a hegyoldalon, meg se álltam idáig. 

Sötétkapu 15. (Bátyámba botlunk)

De nem úgy történt, gondolja a férfi.
Várunk néhány percet, amíg a bátyám eltűnik a fönti kanyarban, akkor aztán Anna feláll, utána. Jogunk és kötelességünk ott lenni – mondja megfellebbezhetetlenül.
Ezen nem volt mit vitatkozni, gondolja a férfi. Ha egyszerre jog és kötelesség, nincs mit szólni. Én is így éreztem ebben a percben, főleg, hogy az én okos bátyám ott van, intézi a dolgokat. 

Sötétkapu 14. (Anna siet)

A Sötétkapu bejárata a Bazilika alatt. Nyolcvan méter hosszú alagút, boltíves bejárat. Végén a Kanonok sor, ahol a páncélos parancsnokság állomásozott.
A Sötétkapu. Átjáró a Bazilika alá épített hatalmas mesterséges domb alatt. Óriás boltíves pincerendszer nyílik belőle. Annak idején az építők így oldották meg, hogy ne kelljen felölteni az egész dombot. A papok itt tartották a misebort. És ki tudja, mit még. Aranyat, gyémántot tarthattak. Orgiákat is tarthattak. Lányokat tarthattak, elrejtve a világ kíváncsi szeme elől.  

Sötétkapu 13. (Kipicsázzuk a ruszkikat)

Az öreg a kutyaólat rendezte, helyezte át, mert "megőrült ez a kutya, felakasztja magát időről időre". Megáll az ész, a világ megbolondult. Még ez a szerencsétlen vén kutya is.
– Fiam – nézett rám, gondolja a férfi, – te is úgy gondolod, hogy kipicsázzátok a ruszkikat?
– Nem gondolok semmit. Soha nem gondolok semmit. Egy ideje csak csinálom, amit kötelező, nem gondolkodok egy percet se...
Így volt, valóban így. Mindent kétszer gyorsabban tanultam meg, háromszor olyan gyorsan végeztem el, mint rendesen, hogy szabad legyek, amikor Anna szabad. És Anna soha nem volt szabad, olyan szorosra fogták a kollégiumi szabályzatok, olyan vadul erkölcsös a vidék, tehát nekem kellett mindent megtennem, hogy a tizenöt percekre szabaddá tehessem magam. 

Sötétkapu 12. (Akasszuk fel Gerőt!)

Gerő, a hídverő, Esztergomba menekült, itt fogadták be, innen, ha a jelenleginél is veszélyesebbé válik a helyzet, akár úszva is átmenekül a csehszlovák elvtársakhoz. A csehszlovák elvtársak menedéket adnak a baráti elvtársaknak. És hogy egész ávóskompánia kísérte. Hogy Gerőt elkapják, vagy lássák legalább, egyre többen csatlakoztak a menethez. Gerőt elkapni, letartóztatni, népbíróság elé állítani, elítélni, felakasztani, erről harsog hirtelen az utca, gondolja a férfi. Az utcai lámpát is kiválasztják. Hát ez nem akármi. Gerő Ernőt lámpavasra akasztani Esztergomban. 

Sötétkapu 11. (Rákosi, kötélen)

Mozdult, szorosabbra zárt a hús, gondolja a férfi. A városháza bejárata fölötti erkélyen megjelent maga Rákosi. A nagyteremben vigyázta addig a párszerűséget, a kommunizmus térnyerését, de most megjelent az erkélyen, két karszalagos cipelte. A nyakába kötelet hurkoltak, könnyen megkötötték, mert a szobornak kétszer annyi nyakat szabott a szobrász, mint amennyi nyakat Rákosinak élőben juttatott a teremtő, és amíg a tér ujjongva ünnepelt, himbálva leengedték a kőre. A tömeg törte, zúzta a gipsz szobrot. Örömtáncot járt.
– Ha ebből valaki hazavisz emlékbe egy darabot, fület vagy orrot – mondtam Annának, gondolja a férfi, – az ávó a helyszínen felkoncolja.  

Sötétkapu 8. (A szívembe lőttél)

Ha most nem lettem terhes, mondta később Anna, gondolja a férfi, akkor soha. Egyenesen a szívembe lőttél.
Istenem, gondolja a férfi, "a szívembe lőttél", de szép volt azután egymáshoz fordulva összebújni, rápakolni a kart, odahúzni vele, a másikat a feje alá tenni, rápakolni a fölső lábat, az alsóval odasimulni, érezni a mellbimbót, a halk szuszogást a fülcimpán, érezni a lassú visszatérést a földre, az ernyedést, és aludni, aludni.
A szívembe lőttél, beleborzong. Mintha előre tudta volna, gondolja a férfi. Ezt is.

Sötétkapu 7. (Ez forradalom)

Meg sem öleltél egész nap, mondta Anna, gondolja a férfi. Nem hát. Csak egész éjszaka, meg egész délelőtt, mikortól számolod az egész napot? Egyik kezével tálalt, a másikkal átkarolta a nyakam, megcsókolt. Végre, mondta. Már attól féltem, néznem kell valami tüzes forradalmárt.
Ekkor világosodott meg, Anna mondta ki, én csak a káoszt érzékeltem, ez forradalom. Forradalom van. Üresek az utcák. Nincs rendőr. Nincs katona. Csak emberek. Nincs Párt, gondolja a férfi. Hol a Párt? Bebújtak a patkánylyukakba, gondolja a férfi.

Sötétkapu 6. (Esztergomba Mindszentyt!)

Behajt a térre egy vakmerő motoros, leállítja a Pannóniát, feláll az oszlop peremére, ordít, hogy „azonnal oszoljanak”! Elkurjantja vagy ötször. Dermedten bámulják. A tömeg, miután rájön, hogy ez nem idióta, nem viccel, ráveti magát. Két másodpercen múlik, hogy le nem tépik a fejét, meg azon, gondolja a férfi, hogy pöccenésre indul a motor, átvág egy ritkább résen, felugrat a járdára, eltűnik az üres Posta-közben. A motoros bolondot emésztve új jelszó: „Menjünk zászlókért a városházára”. „Aki magyar velünk tart!”

Sötétkapu 5. (Apám bakancsa)

Elfeledkeztünk a rádióról. Mindenről. Ami nagyobb baj, Anna szüleiről is, akiket valami módon értesíteni kellene, de hogyan. Nem jár semmi. Telefonjuk nincs. A postára lehetne telefonálni, megkérni valakit, hogy vigye el az üzenetet, minden rendben, ne aggódjanak. Csakhogy normális napokon is fél nap egy telefon, ezek pedig nem normális napok, amikor senki nem utazik, mert nincs mivel, mindenki telefonálna.