Fogalmuk sem volt, mi tarthatott feléjük, de zörgést hallottak, gallyak roppanását. – Jesszusom! Azt a k... – Benő megelőzte Jóskát, Erzsók lemaradt, Bélu egy pillanatig hezitált, de aztán bevárta, karon ragadta, és futottak a hotel felé.
A hangok megsokasodtak: újabb gallyak ropogtak, ágak törtek, egy elfojtott hörgés vagy kettő. Valami belegázolt a patakba, onnan az aszfaltra. A nyomukban volt! Rohanás!

Dafina szeme előtt ekkor egy egész madárláb-regiment vonult el. A gyerekkorában tartott tyúkok, kakasok, kacsák, libák, pulykák, galambok leforrázott, levágott, lenyúzott, levesbe, pörköltbe, rizskásába főzött lábai, a csirkegyárban diákmunkán pakolt csirkék lábai, a kutyáinak megfőzött fagyasztott csirkelábak, és persze azok a csirkelábak, amelyekből Dafina a csirkekocsonyát készítette. Meg a fácánoké, amiket a nagybátyja lőtt légpuskával.

Ügyetlenül tett a tűzre, a padlóra kiesett pár parázsdarab. Nyugodtan szedte össze, csupasz kézzel, és villámgyorsan visszadobta a kályhába. Varázslat? Részeg ember szerencséje? Leült az asztalhoz. Rajta kívül ketten maradtak a szobában: a mosolygós Melinda és a nyomulós Barni. A többiek az udvaron a tábortüzet készítették elő.
– Meg akarlak ölni – mondta Barni Melindának, és hosszút kortyolt a sörösüvegéből.

Orosz Mátyástól kapott nevet: tizenhetedikén Istvánnak keresztelte, ajánlotta az Úr oltalmába, kívánt neki szerencsés esztendőket, kedves jó egészséget. Keresztszülői: Hochsinger Mihály és Meznemé Anna Mária. Valahogy elképzelték az addigi életét, hogy így majd közelebb kerülnek hozzá, bár ő nem tudta, hogy ki vagy mi.

Itt nem lehet csajozni. Még kurvázni se. Az abádszalóki szőke tini úgy huppan bele a csepeli szitanyomó húszéves Mercijébe, mint Diana Ross a Club 54 előtt. Neki már most mindenki mésalliance. És ez a class nem bírja elviselni, ha leleplezik. Ha gyüttmentnek nézik. Ha valaki nem megy bele a játékba, hogy ők most cannes-i filmfesztivált játszanak rózsaszínre világított papír pálmafákkal.

A lány a felismerés és a döbbenet pillanatai utáni első percekben a hányingerével küzdött. Ilyen sötétben még soha nem volt. Ez nem olyan sötét, hogy az orrod hegyéig sem látni. Megértette, milyen a vaksötét. Amikor mintha a fejedben oltják le a villanyt. A halál beállta utáni pillanat lehet ilyen.

A 99 férfi című regényemet közvetve Esterházy Péter ihlette.
Interjút akartam készíteni vele. Beszélgetni kezdtünk.
– A kritika a nagyregények mellett az Egy nőt is fontos alkotásának tartja. Ezt csak azért említem, mert írtam egy versfolyamot, vagy monodrámát, a címe: Az utolsó szerelem hisztériája. Ez többek szerint az ön Egy nőjének a női párja – mondtam.
– És hogy született? Elolvasta az Egy nőt, és megírta a könyvét?
– Dehogyis! Az Egy nőt csak azután olvastam!
– És hasonlít?
– Nem. Az enyém pszichotikus és ezoterikus erotika, míg az öné naturális és logikus erotika. Viszont úgy döntöttem: most már azért is megírom az Egy nő párbajregényét túltéve önön, a 97 esetleírás helyett 99-ig meg sem állok! És ez töredékes, posztmodern lesz, hogy hasonlítson!
– Már a 98 is túltenne rajtam – somolygott.

Technikai hibákat abszolutizáló, anyagtalan rezgések, homályos jelentésű, ám rendkívüli szellemi erőt sugárzó meta-képeket látok. Mintha minden egy Másik Valóság akváriumában lebegne, ahol minden máshogyan van, és ahol ég és föld ugyanaz. Nem katarzissal kommunikál, mint a misztikusok általában, soha nem magasztos hangzású, inkább meditatív, sugárzó szellemi mélységeket közvetít.

Már bő negyedórája figyelhette az éjszakát, amikor hátrafordult, és végignézett a szorosan egymás mellé felsorakoztatott vaságyakon alvó társain. Egyikőjükön megakadt a tekintete. Lekászálódott az ablakból, óvatosan saját ágyához ment, párnája alól elővette szuronyát, és az illetőhöz somfordált. A szobában félhomály honolt. Letérdelt az ágy elé, kihúzta a kést a tokjából és a srác nyakához szegezte. Megrázta az alvó testet, és a fülébe súgta: – Hideg?

Annak ellenére, hogy az igazgató kedvence volt – ezért is alkalmazta –, a titkárnőnek is megvolt a büszkesége. Következésképpen hagyta, hogy a helyi sajtóhoz kiszivárogjanak bizonyos belső iratok, amelyekből kiderült, hogy az igazgató úr az előző évben hatalmas összeget költött egy óriási márványtömbre, amelynek csak a negyedét használták fel a nemzeti költőnek a kultúrház előtt felállított szobrához, a többit pedig odaadta oktatási anyagként szobrászatot tanuló fiának.

Délután Zsuzsival kimentünk arra a környékre, ahol a nagylelkű lányok vidáman árulták olcsó bájaikat. Senkit nem ismertünk, a nagyszájú nővérkém is megszeppent kicsit. A téren vörösre festett, kopott padok árválkodtak, éjjelente fekhelyül szolgálva néhány keserű lelkű részegesnek. Ottfelejtett ócska kabátok, fél pár cipő és molyrágta pléd tanúskodott az éjjeli padlakókról. Ezen a környéken normális ember csak akkor jár, ha elkerülhetetlen.

A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon.

Hoppá, párttitkárt még nem láttam templomban. Gál elvtárs egyszerű volt, mint a faék, de amíg nem léptek a tyúkszemére, nem bántott senkit. Amíg. Egyébként nemigen konfrontálódott se párton belül, se azon kívül, hát nem fél a Párttól, hogy templomi esküvőt kér, kérdeztem is csodálkozva, mire Gábor atya kárörvendőn rátett még egy lapáttal: Fél, de az anyósától jobban, mert azzal gyakrabban találkozik.

Lengetted kezedben a lukas zászlót, és énekelted, hogy lobogónk égő stigmája, forradalmunk emblémája, s hogy takarodjon el hazád földjéről MINDEN IDEGEN ELNYOMÓ! MEGSZÁLLÓ HAMIS HONFOGLALÓ!!!… Legyen így. Teljesíthetem minden kívánságodat. Lehetsz te, a hazád és az emberiség is, halhatatlan, bevonulhatsz a Teremtő, a Megváltó és a Vigasztaló szentháromságának birodalmába, vár reád az Áldott Szűz, Jézus evilági édesanyja. Mindez lehetségessé vált! Csak kívánnod kell tőlem: FÜGGETLEN, SZABAD ÉS BOLDOG MAGYAR HAZÁT!

Nagyanyám viszont gyűlölte a romantikát, minden napfényben úszó hajó láttán fél centivel kintebb ült a piros padon. Valérka féltette, hogy a végén még leesik a padról, ezért lemondott gyerekkori álmairól, hogy egyszer majd ő is egy ilyen hajó kapitánya lesz, és megelégedett egy szigetcsépi házzal meg a kék csónakkal.

A templomról azóta (évekkel ezelőtt) lemosták, lekaparták a felírást, de latens nyoma most is fölsejlik. A fotográfia visszavetítését az eredeti helyszínre szántam, ám bizonyos technikai akadályok: nemcsak az ördög művei… Közben Szilágyi Rudi barátunk a lábszárára tetováltatta a fotón látható feliratot, amely kisvártatva (mostanság) lenyúzattatik, és más aspektusban fölkasíroztatik.

Szép lassan kizárta magát mindenhonnan. Kiközösült valahogy, pedig ezt biztosan nem akarta. Ki, mert nem dicsekedhetett, nem büszkélkedhetett semmijével, nem, mert akkor lebukott volna. Senkinek se mondhatta, hogy nekem lányiam futnak. Csak neked mondta el, és neked is csak múlt időben, hogy ez volt. Strici volt.

Mikor az anyja egyszer elvitte templomba, a plébános lemondta a misét, hogy csikar a hasa, fosik. Nem kell ő senkinek. Azt a likat is azért vájta magának a csűr alá, hogy tudjon elbújni, hogy ne lássák, s ő se lásson senki normális embert. Ott hallgatózik egész nap, várja, hogy sötétedjék bé, s jöhessen ki enni. De hát nem vakond, hanem csak egy leánka. Egy torzszülött leánka. Négy lábbal született, ennyi a baja, s hogy az arca olyan szőrös, mint a macskának. Hány éves is lehet, ejsze megvan tizennyolc. De nem eszen embereket, s még egyszer se hallottam, hogy valakinek ártott volna.

Elhagyatottan pislog utána. Nézi erős vállát, arányos csípőjét. Sokáig áll némán, tehetetlenül. Öntudatlanul, de éppen úgy áll ott, ahogy hatévesen, a szoknyája szélét és az aranylovacskát markolászva a szülei és a bátyja sírjánál, amikor nem értette, miért kerülnek a földbe azok, akik hozzá tartoznak. És ő miért nem ment velük? És ha ők most még a földben vannak, akkor hol lesznek holnap vagy még több nap múlva? A földön vagy az égben? És hová lettek a hangok a torkából, hogy mindezt megkérdezze valakitől?

Kosztolányi Dezső az Esti Kornélban, ebben az édesbús könyvben leírja hőse egy képzelt találkozását (vagy talán sajátját?) egy özvegyasszonnyal.

Esti ugyebár költő, s a nő hozzá, mint híres szerzőhöz: pénzért jött.

Alázatos kérelmének nyomatékosítása végett előadja családja s hozzátartozói minden búját és baját, Ádámtól és Évától kezdve. Esti végtelenül unatkozik, ez őt nem érdekli: az asszony szava kiszámítható, s az efféle alázatos kérelmeket egészen jól ismeri már.