A halál ugyanis az egész bürokratikus problémának a veleje – hangsúlyozta –, mert itt van maga, Zolai Tamás, aki él, és mint ilyen szabadon utazhat az unióban mindenfele, és uniós polgárként minden további nélkül átlépheti a szerb határt – na de hogy lépi át a határt egy halott? Lehet-e uniós polgár az, aki már nem is él? Itt kezdődik a gond. József halott, és ilyenformán már nem lép és nem is személy, így oda minden előjog, ami az élőket a holtakkal szemben megilleti.

Az egzotikus tájakat Vali is kedveli. A Hévízi Tófürdő előcsarnokában bal felől álló pálma elfogadható állapotú. Ha kintről, a tó mellől készül a felvétel, akkor sem a dézsa, sem az üvegfal nem látszik. Csak néhány percet kell kibírni fürdőruhában a decemberi napsütésben. Visszatartott lélegzettel.

Míg te ekkora, friss bűzléssel tuti, hogy lebirtokolnád az alfa hímet egy másik világban, és kötésben is tartanád évekig. Pedig hát szép nem vagy, csillagom. De mondom, hogy én csak tanulni akartam tőled. De úgy látszik, terád máshogy hatottak a halál közeli élmények, te a lázat, az oxigénhiányt, a táplálék- és folyadékhiányt úgy élted meg, mint egy homeopátiás löketet. Lökést az életbe, ahol bármit szabad, bármit az élet védelmében.

A lány csak magában dörmögött, hogy ja, éppúgy, meg persze, még csak ismerkedtetek, azért hallgattátok minden délután kettesben az Aidát. Csilla – akkor még Somlainé – először általában Radamesz áriájára élvezett el, kevés a titok a lakótelepen, nem véletlenül küldték le egy idő után Bogit Dudussal és Klárival sétálni, valahányszor még csak ismerkedtek.

Nem a legnagyobb meggyőződéssel, de nekivágtam a bizonyításnak. Előbb félve, meg-megremegő hangon, később egyre bátrabban, hogy csak úgy zengett belé az aula. Meg is tapsoltak mindnyájan, én meg csak ámultam-bámultam, amikor rettegett oszifőm a szeméhez kapott.

Azokban vörös csillag szerepelt, meg elnyomott, szegény emberek. Együtt érzett a szegény emberekkel ő is, de azok a versek mégsem tudták lázba hozni. Talán mert oly sokat hallotta azokat iskolai ünnepségeken, üzemben, munkahelyen. Inkább a szerelmes verseket szerette. És várta az igazit.

Az a gyanúm, hogy amikor Adyhoz készülnék levelet írni, a „magok” eleve meg vannak főzve, ki sem kelhetnek. Tatjána sem vívódhatott hosszabban nálam, mielőtt megírta levelét, de a megszólításig ő sem jutott el. Semmi „Kedves Eugén”, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak: Én írok Önnek…

Rámosolygok, ő visszamosolyog. Rajtam szivárványos felső és árulkodó frizura, rajta jelző karkötő, veszi az adást, de nem kezd beszélgetésbe. Nyilván túl fáradt. Csak megy tovább. A kiszemelt kapualjban előre nyúlok, és elvágom a torkát. Beejtem a kukák közé, rádobom a hozott pokrócot, és ugyanabban a tempóban megyek tovább.

Ezért éljek még, kérdezed álmodban magadtól, hogy elemet szerezzek a zseblámpámba? Öreg királyként ez roppant nevetségesnek tűnik. Ekkor pattannak fel a lány szemei. Hirtelen ormánya lett, és már nem lány volt, hanem az elefántfejű Isten. Fénykoszorú veszi körül, és ormányával egy csapásra szétveri az ajtót. Ganésa!, ugrik be a név. Boldog vagy, és nézed a kintről beömlő világosságot.

Kicsit mindenhez értek, a semmihez pedig nagyon… – mondogatta a leíró egyik (képzelt) alteregója, aki ebben a pillanatban egy pultos hölgynek az alábbiakat szavalja:
Átvéreztem magjaim összes kínját, s ültettem magamnak sok „díszes” Nimfát… Sejtelmes árnyékuk, érzéki légfuvallatuk, izgató mozdulataik, illatkipárolgásaik alatt fejlődnek majd az újabb szatírok (Pánok), egy új mitologikus-misztikus nemzedék ifjú sarjai…

Dicsőség a magasban istenünknek,
megtettük, mire kértél, jó uram,
mögöttem ím a cepelő sereg,
s hozzuk, igen.

Élt vót eccer Dálnokon egy irtó nagy gazda, lófő, azokból, akik még a mongolfolttal a valagukon születtek, s ezért tarkaseggűeknek csúfolták őket. Annak a hites felesége buggyant egy fehérnép vót, művészlélek, egész nap faliszőnyegeket hímzett, de nem szép szarvasokkal s naplementével, hanem mindenféle csemer egyszarvúkkal meg füles tündérekkel, amiket a külfődi könyvekből nezett ki, met valamiféle úri famíliából származott, s tanult, Pesten. Szóval elég elé vót a szerencsétlen. Egyszer, amint fokozta belé a tőbe a cernát, a tő az ujja begyit megdöfte, hogy a vére kibuggyant.

Ötölt, hatolt, bizonyos Friedrich Nietzschére hivatkozott, aki azt állította, Isten nincs. De szerintem nem volt igaza. Isten igenis létezik és kiválasztott engem, akar valamit tőlem, az orosz rulett mérkőzései során éppen azt szeretném kitalálni, hogy mégis mit akarhat? Miért maradok én, a föld terhe, a tömeggyilkos, aki kéjjel is ölt, nemcsak parancsra állandóan életében, az én revolveremben miért kattan állandóan üresben a sokáig pörgő golyó?

A szerelmesek őrült módon, pucéran, egymást tépve úsznak lefelé a fortyogó lávában. A turisták közül néhány túlélő felkapaszkodott a Sziklatemplom boltozatára, és a vulkánt próbálja lefilmezni. Egy japán férfi angolul üvölt mobiljába, az egyik internetes lapot igyekszik tudósítani. Elmondja hát, mit lát maga körül. A hídon sikoltva rohannak az emberek a pesti oldal felé, egy villamos kigyullad, majd teteje is beszakad a rázuhanó lávától.

Abban az időben a filmkészítésben is kezdett megmutatkozni a szabadság, mert a mozgalmas jelenetek között itt-ott már előbukkant egy kis meztelenség. A közönség hamar rákapott erre, és ahogy a dohányosok a cigarettát, úgy kezdte igényelni a vetkőzést. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy ekkoriban a tájékozódás már eléggé széles körű volt ahhoz, hogy a nép ne vetődjön árnyékra: lassan eljött az idő, amikor már mindenki úgy ment moziba, hogy tudta, mi lesz a film kulcsjelenete.

A fiú festőművésznek készült. A geometrikussá redukált formák voltak a kedvére leginkább. Az átmetszésekkel létrehozott szín- és formavilágok. S a komponálás helyére egy teljesen új világlátást akart ültetni. Azt a szemléletmódot, ami létrejöttével teremt. Valami szellemi-lelki készenlétet, amit be és ki lehet kapcsolni. (A narrátor mosolyog.) Adél szerint ezt valaki előtte s helyette már elvégezte. A lány irodalomtörténésznek tanult, s Henry James szőnyegmintája (A szőnyeg mintája című elbeszélés kapcsán) volt a kedvenc témája.

Családi rendezvény, a tied. Nem tudunk elindulni, vízszintesen esik az eső. Nő benned a feszültség. Bennem is. Hazaérünk, megszáradunk, kibontunk egy sört. Mondani akarok valamit, kezded. Már a pillantásodból látom, hogy baj van. Nem akarok veled lenni, úgy érzem, hazudok. Szakítani akarok veled, mondod. Nem kapok levegőt. Mit mondjak erre? Hogy én meg veled akarok lenni? Jó, mondom kínomban, majd vidd el a cuccaidat. Sodródom.

Asperger-szindrómás fiatalember több tucatnyi rajzból álló sorozatát kapjuk (spontán) ajándékba a hangköltészeti zaj-zenéhez. A művésznő (akció közben) maga alá pisil, a költőt az olajos padlón korbácsolja, piros nadrág mocskolódik, véres gézek tekergőznek a nyakon – s mindez már az előadás utáni előadás része, és a levetett, szétázott bugyiból kifacsart vizelet a közönség közé fröccsen, a söröskorsókba és gin-tonikos poharakba is csapódik, miközben az ováció egyre fokozódik…

Senki sem válaszolt. A Volvóját látta maga alatt elhúzni. Katz pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszú nyelű seprűn száguldott.
– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?

Egyszer, amikor kijöttünk a boltból, mert magával vitt, kézen fogva mentünk a főtérre, ott kibontotta a jéghideg üveget, sör volt benne. A téren van egy göcsörtös tölgyfa, apu nekitámaszkodott, az üveget nekikoccantotta a fa törzsének, akkor szervusz, mondta neki az elzsibbadt nyelvével, aztán ivott az üvegből, sok sör mellément, végigszaladt az állán, lecsöpögött a fűre. Sokáig vártam, hogy válaszoljon a fa valamit apunak valahogyan, de meg sem moccant. Csendesen állt, nem fogadta apu köszönését. Vagy lehet, nem hallotta jól.