Krisz soha nem zárta kulcsra a bejárati ajtót, a bezárt ajtó, magyarázta, kézzel fogható jele az emberek iránti bizalmatlanságnak, ami viszont a legrosszabbat hozza ki belőlük! De mit csinálsz, ha mégiscsak jön a betörő?, tamáskodott a kishitű Ábel. Mit, mit, hát elbeszélgetek vele!

Nemsokára jött még néhány vendég, de őket nem kínálták meg semmivel. Nem is nagyon akartak bejönni a házba, inkább az udvaron maradtak. Felmásztam a díványra és onnan néztem, mit csinálnak. Anna a földön feküdt. Őt vajon miért nem küldték be? Az egyik bácsi betakarta pokróccal. Szegény, biztos fázik, igazán bejöhetne.

Döbbenetes kelet-közép-európai jelenség, hogy a Nyugat-Európába áramló vendégmunkások gyerekeit otthon nagyszülők, ismerősök vagy bérszülők nevelik. Böszörményi Zoltán kisregénye ezt a témát dolgozza föl valós történet alapján. Egy édesanyja után sóvárgó kislány könnyfakasztó vallomását olvashatjuk. A személyes kálvária mögött ott sötétlik egy egész régió tragédiája. 

Igen, volt némi rendhagyó, majdhogynem botrányos a kapcsolatukban, Bébi törökülésben hallgatta a szoba közepéről a cselló édes hangját, s kezdetben szégyenkezve, de ahogy kamaszodott, kéjjel egyeztette össze a bugyik színeit a zeneszerzőkkel, a világoskék bugyi Chopin, a bordópiros Ravel, a zöld Mendelssohn, és így tovább.

Közben elképzelte, milyen szépen ropognak majd a kandallóban a vaskosabb faágak. Fia szerette nézni a csillámló havas tájat, akárcsak a tűz pattogó szikráit. Az anyját is mindig odaszólította. Együtt melegedtek a kandalló falánál. Emma Weiss boldogan ölelte nagyfia fejét a mellei közé, s mindketten érezték: valami bizsergő érzés szorítja össze a szívüket.

Kilencedik születésnapomon anyám elvetélt. Kaptam egy halott testvért. Mellé a korábbinál is mélyebb hallgatást. Meg azt az élményt, hogy valószínűleg azért nem hallgattatott meg az imám, mert magam sem bíztam benne. Igazából csak akkor, a baj küszöbén imádkoztam. Korábban nem voltam biztos benne, akarok-e kilencévesen egy síró-rívó porontyot a házba, akivel azt a kevés nekem jutó figyelmet is meg kellene osztani.

A barkácsgépekkel folytatja. Micsoda lyukakat lehetne fúrni velük, ha egy széles csípőjű, vékony derekú talján nő megkérné egy szenvedélyes olasz hajnal után, hogy ugyan, Istvánom, fúrd fel, kérlek, oda azt a könyvespolcot. És István felfúrná, egy mérnök precizitásával a napfényes, illatos hálószoba falára a polcot, segítene felpakolni rengeteg Francesco Petrarcát, Filippo Tomasso Marinettiket és persze Umberto Eco műveit.

Margit, neked férjet szereztem, egyedül sosem tudtad volna felszedni azt a jóképű fogorvost. Irén, minden szombaton átmentem hozzád römizni, pedig már nagyon untam hallgatni a siránkozásaidat. Juci, kitettem a házból a részeges fiadat, amikor ki akart forgatni a vagyonodból. Lányok, most ti jöttök, segítsetek megölni Szép Klaudiát!

Asszonyom, a kávéfőzője döntött. Haza akar menni. Azt állítja, nem élhet az Ön konyhája nélkül, a kakaót iszogató kisgyermeket pedig egyenesen imádja. Szelídségi fogadalmat tett. Duruzsolása ezentúl muzsika lesz a füleknek, esze ágában sincs fortyogni, fröcsögni többet. Mindent megígért, csak eresszük haza. Nem tarthatjuk itt akarata ellenére. Megilletik a kávéfőzők jogai.

– Ő máshogyan emlékezett rád. Ha szerelemről esett szó, csak rólad beszélt, néha olyan áradozásba tört ki, hogy azt hittük, kitalált személy vagy. Máskor hiányolt, bőgött, hisztizett, hibáztatta magát, majd téged, a sorsot, a feleségedet, Istent.
– Igen, a nagy hiszti, ez rá vall. Bárcsak élne még.

Néha kimegy a csatorna partjára, nézi az ügyvédeket. Nem tesz nekik szemrehányást, nem kérdez tőlük semmit, nem mond nekik semmit. Mindent tud róluk. Vannak és nincsenek. Nem vadásszák, nem lövik őket, de nem tudnak szaporodni.

Merész álom, metafora a szabadság,
színével, illatával magához láncol.

Illetéktelen hatolt ebbe a sajátos világba, amelyről azt hitte, csakis az övé. Nem akarta, hogy más is hozzáférjen a titokhoz, a féltve őrzött csodához. Úgy érezte, az idegen kéz megszentségteleníti őket. Azon kapta magát, ha azt gyanította, valamelyikhez hozzáért a kis kölök, azt már nem képes szeretni. Undorral nyúlt hozzá. Valósággal beleborzadt. Remegett a teste. Kiverte a veríték.
Aztán egyszer csak úgy döntött, véget vet az egésznek.

A szekrény alatti zárt részben (nem tudni, miért volt zárva, mert a kulcs mindig is benne volt, bárki kedvére nyitogathatta) érdekes dolgok rejtőztek: régi hanglemezek, képeslapok, melyeket utazásaik során gyűjtöttek nagyszüleim, foszlott térképek, pár korabeli pajzán kártyanaptár (úgy sejtem, nagyapám kizárólagos használatára), melyekre a nagymama örökké remegő keze filctollal „bugyogót” (ahogyan ő mondta) rajzolt.

Rutinos voltál, kimért, jól szervezted a randevút, vigyáztál, hogy az illatom ne maradjon a ruhádon, nehogy a mindig konyhaszagú feleséged megsejtsen valamit. Az is lehet, hogy nem volt konyhaszaga, csak azért mondtad, mert untad. Néha kell a változatosság. Újra nem maradtunk semmiben, jó volt így, nagyon élveztem, hogy valakinek a szeretője vagyok.

A seb nem vérzett: fekete bogarak csöpögtek belőle, hátukra estek és az ég felé kapálóztak, mintha istenükhöz, valami koronás, emberméretű lárvakirályhoz könyörögnének, hogy mágikus erejével fektesse őket újra hasra. Egyre többen másztak elő a sebből, az egész asztalt ellepték. Maja rádöbbent, hogy ez a bogártenger ette őt belülről az elmúlt napokban.

Például ott vagy te, igen, te vagy az, aki ugyan még nem hiszed el, de nem is lesz rá időd, hogy elhidd: hátrakötött kezekkel térdepelsz a domb tetején, a koponyás barlang tágas víznyelőjének a szélén, mert az imént ellentmondást nem tűrve felvezettek oda a fegyveresek. Mögötted egy hozzád hasonló hús-vér alak áll, lendíti a kezében szorongatott hosszú valamit, egy botot vagy fémcsövet.

Háta mögött a bokrok burkát két farkas szakította fel. Egészen a tarkójáig lépdeltek. Félelem nélkül. Csukott szájjal szagolgatták a ruháján a vért, ami nem volt idegen, orruk érintette a haját, meleg párát lélegeztek az arcára. Majd a hím kiállt a sziklatömb legkiemelkedőbb részére, s megemelt fejjel figyelte, ahogy a nőstény eloson a két embertest között, és a rakást megkerülve fel-felszimatol.

Az ismeretlentől (itt a haláltól) azért félünk, mert nem ismerjük magunkat sem. Így történhetik meg a folyamatos játék. De hát tétlenül sem ülhetünk, igaz-e? Imádjuk ezt tenni. Imádjuk a félemlítőt, imádjuk a rémülőt, a rémültetőt, imádjuk bizony, miközben azt is sejtjük (vagy tudjuk), hogy mindez: ismeretlen önmagunk…

Hogy a saját férje egyszer csak másképp lett büdös, azonnal feltűnt neki. Hiába mosta ki az ingét vagy a sálját késő este is akár, amikor a munka és lazítás után hazaérkezett, az öblítő illata, a Primavera vagy a Tavaszi erdő estére már nyomokban sem volt fellelhető. Átvette a helyét mindig ugyanaz az ázottkutya-szag.