"Az irodalom a mai politikai viszonyoknak nem szolgálóleánya, hanem padlófelmosórongya" – mondta Czegő Zoltán (1938,Bukarest) az Irodalmi Jelennek. Szülei vándorsorsát és -útját követve végigélte a Székelyföldet: Uzonban, Máréfalván, majd Sepsiszentgyörgyön tartózkodott rövidebb-hosszabb ideig. Kolozsváron filozófiát végzett, tanár volt Korondon, majd újságíró a háromszéki megyei lapnál. Huszonkét éve él Magyarországon. Mint írják róla: „költészetéből a székely életrevalóság és önpusztító hangulat sajátos elegye fogja meg az olvasót”; Az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjat nyert Időrianás című regényével. A pályázatról, életéről, tapasztalatairól, új terveiről beszélgettünk, majd megkértük olvassa fel három versét, melyeket itt meghallgathatnak.

Ezt talán a fogantatás misztikumához tudnám hasonlítani. Egy látvány, egy ötlet, egy gondolat megtermékenyít bennem valamit, úgymond viselős leszek egy történettel, ami kikívánkozik belőlem. Megszületik, én simogatom, csinosítgatom, majd útjára engedem, és ha másoknak is mond valamit, én meghatott és büszke leszek rá. 
 

 
 „Mindennek középpontjában a szubjektum áll, őt próbálom a sok élmény, tapasztalás közben tisztára mosni, patyolatra, ahogy azt József Attila anyja teszi a lepedőkkel.” – mondta Gazsó Hargitának Bencsik Orsolya, a friss Sinkó-díjas prózaíró. Most nem csak egy bővített, javított beszélgetést olvashatnak az Irodalmi Jelenen a fiatal írónővel, hanem két kisprózáját is.
 
 
 

„Tehát bennem van a hiba, de én azt hiszem, hogy a dolgok eldurvultak, hogy nyomatékosabbak lettek, anélkül, hogy sziporkázóbbá váltak volna. Nem csoda ez a mai világban, hiszen ez egy keményebb, könyöklőbb világ. Lehet, hogy itt az emberek megosztottak, és nem érzik azt, hogy egymásnak testvérei. A hazáról beszélnek, de a haza összetartást igényel és közös célokat” – mondta Alexander Bródy, amikor a Hét évtized illatai című, a Helikon kiadónál megjelenő könyve kapcsán beszélgettünk az első csínytevésről, szivarozó kutyáról, illatos lovakról és nők illatáról, Hunyady Sándorról, a humorról és a szeretetről. A teljes beszélgetés itt olvasható. 

 Írónak lenni, a szó klasszikus értelmében, manapság tényleg nem érdemes, nem kelendő árucikk, amit gyárt. De, ha a fiatal ügyes, ha múzsája mondjuk a viceházmesterné, netán a kerti törpe, vagy a sarki fűszeres, úgy valószínűleg célba ér, és bízvást kijelenthető, ő korunk írója. Tudniillik, mióta világ a világ, az ember így vagy úgy, de ki akarja fejezni magát, azaz, a sorstól vagy Istentől – ki tudja – kapott adottságait, kamatoztatni kell. Írni akar, festeni, táncolni, énekelni, építeni, zenét szerezni, ki kisebb, ki nagyobb elszántsággal, tehetséggel.

   OZ: Azt mondják (az okosok), írni, szépírni jó akkor kezdeni, miután az író képes lebontani a látott, megtanult rendszereket, és képes újat építeni magának. Úgy érzed, éppen itt tartasz?
   TK: Igen, de másképp el se tudnám képzelni az életemet. Sok mindent láttam, rengeteg hibát elkövettem. Csődtömeg lennék, ha nem lettem volna képes tanulni belőlük. 
 

   –  Milyen könyvön dolgozik most?   – Most készülő könyvem címe: „Zsidók, kotródjatok el!”. Hogy csalódjanak az antiszemiták; az előszóban olvasható egy alcím is: „Száműzetés Babilonba”. A történelem folyamán, azóta rengetegszer kiáltották már ezt…

     A színpadon egy pillanatra az is belém nyilallt, hogy: „magyar író vagyok”. Eddig soha nem gondoltam még így magamra. De aztán elmúlt. Azért volt különösen fontos számomra az elismerés, mert amikor három éve a díjazott regényt a legteljesebb közöny fogadta, elbizonytalanodtam saját képességeimet és az írói pályát illetően. Magabiztos most sem vagyok, ugyanúgy meggyűlik a bajom a kiadóimmal (eddig három volt, egyik jobb, mint a másik), de az utóbbi időkben eljutottam addig a felismerésig, hogy senki sem kérte tőlem, hogy író legyek, én akartam, így hát minden ódiumát nekem kell viselnem, de az örömei is az enyémek.

Az én egyik első reggeli mozdulatom is – ha nem a legelső – az, hogy elindítom a masinámat, s ha nehezen is (vidéken élek) felmegyek a netre, azonnal kapcsolódom a hálóra (vagy a hálóhoz), pedig én már ötvenes vagyok, sőt, közelebb a hatvanhoz, mert nélküle már nem lehet a napot elkezdeni, közben le (vagy ki)fő az első kávé, ami korábban fontosabb volt, mint az első, korareggeli hír.

MK: Hát igen…  Többen figyelmeztettek, hogy elveszek benne. Hiába jelentem meg közel 60 különböző helyen, közel 300 írással, megvan annak a veszélye, hogy egy irodalmi-szentély sem tart saját gyermekének. Állandó pofonokat kap az ember, hol balról, hol jobbról, ha az ellentétes politikai irányzathoz tartozó fórum közli írásait. Banalitás, de nem tudom megállni: az irodalomnak másról kellene szólnia.

Az Elveszett témáját egyszerre adta az, ami ma – a regény jelen ideje 2005 - történik, és annak a tudata, hogy vajmi kevésben különböznek a problémáink az örök emberitől, legfeljebb a helyi színezet könnyebben befogadhatóvá teszi azt, amit írok, semmint ha a Háború és béke irdatlan méretű folyamát. És talán az egészet átlengő irónia sem elfelejthető. 

Azóta a gyerekelhelyezési perben még a tanúmeghallgatások se fejeződtek be, első fokon, éppen ezért fontolgatom, hogy feljelentem a Magyar Államot kiskorú veszélyeztetése miatt. Ez nem vicc. Ezen kívül a családon belüli erőszak érdekel, amit a nők követnek el a férfiak ellen. Ez nagyon komoly dolog, és nagyon kevesen hajlandóak nyilatkozni.

 Az internet kegyetlen világ, itt nem működik az, amit néhány könyvkiadónk előszeretettel alkalmaz, mármint a mögöttük álló média támogatásával bárkiből toplistás írót faraghatnak. A népszerűséget itt kattintásokban mérik, és aki nem érdekes, annak a weboldalára nemigen kattintgat rá senki, és nem is veszi föl a kedvencei közé. Aki pedig az írásra alapozza a netes jelenlétét, könnyednek, szórakoztatónak, esetleg merészen újszerűnek kell lennie.

Simándi Ágnes Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent „Üvegsáncok” című verseskötetét Budán, a Lítea könyvesházban 2009. szeptember 22-én mutattuk be. A költőnővel - lapunk szerkesztője - Weiner Sennyey Tibor beszélgetett. Nem csak költészetről esett szó, hanem teológiáról, ikonfestészetről, zenéről, emigrációról, patriotizmusról, és a mozgáskorlátozottak helyzetéről itthon és Kanadában. Az est elején és végén Lakatos Enikő játszott hegedűn Bachot. Mindezt meghallgathatja hangfelvételünkön.

Rengeteg levelet kaptam különböző korú nőktől, akik olvasták a regényemet. Mindannyian azt mondták, hogy igen, így van, a szívükből szóltam és meg kellett ezt írni. De egy sem vállalta volna a helyemben. Volt, aki azt kérdezte, nem félek-e attól, hogy ha felnő a fiam, s elolvassa, sérül az anyaképe. Miért, kérdeztem? Mert kendőzetlen és durva. Pedig én nem hiszem. Csak őszinte. Majd kiderül, hogy az anyja nem szent? Hát ez engem nem zavar. Az is benne van, hogy mennyire szeretem.

„Novellával ébredni” – talán furcsa, pedig ez nálam pontosan így működik. Kicsi az alvásigényem, rendszerint korán felébredek - nem csak hétköznap, ünnepnapon is -, ezért jobb híján, hajnalban, fejben kezdek el sztorikat „írni”. Néhány reggel, és összeáll egy történet. Akkor leülök a számítógéphez, és fél óra alatt begépelem. Később sokszor újraolvasom, javítgatom, sajnos, ennek ellenére, mindig marad az írásaimban hiba, és az persze, csak utólag derül ki. 

De egyébként, amit mond, az igen, igaz, valóban ilyen groteszk módon látom a világot, és valóban arra vagyok kíváncsi, hogy az ilyen határhelyzetekben hogy működik az ember, hogy működik a nyelv, a komikusság és a tragikusság határán, a sírás és a nevetés határán. Ezt mondják groteszknek ebben az európai szóhasználatban. Engem ez érdekel, valószínűleg alkatilag is ilyen lehetek, mert máshogy ezt tartósan nem lehetne csinálni. 

A Múlt évezred Marienbadban pontosan rögzíti szereplői környezetét, azt a környezetet, amely őket, a szereplőket is érdekli, így vagy úgy érinti (!). Nem politikai regény ez a könyv, a tizenkét éves Vincze Flórián sem gúnyolódik például a két emblematikus politikussal, a Kuvasszal (Gyurcsány Ferenc) vagy a Vizslával (Orbán Viktor), hanem a saját életének a kereteit értelmezi, és mivel a földi intelligenciát a kutyák intelligenciájára „mintásítja”  a Magyar Tudományos Akadémia némely kutatója, hát az élénk elméjű fiú nem véletlenül kutyálkodik a maga gondolatkísérleteiben.  

...avagy a nihilizmus beteges hiánya. Riport Marno Jánossal, akivel egyik kedvenc helyszínén, a pingpong-teremben beszélgettem, távol a tábor aktuális zajától. Egy kellemesen visszhangzó helyiség ez, ahol a „tábor” szó is másképp hallszik, s az ipiapacs sem gyerekjáték. Pulóvert vesz, mert fázik, és fázik, hogy belemelegedhessen.

"A József Attila Kör Irodalmi Egyesület abban a formájában, ahogy most ismerjük, egyesületként, 1989 óta létezik. Egyébként a József Attila Kör 1981-ben jött létre, mely nem irodalmi egyesület néven futott még, de önálló csoport volt, és 1982 óta adta ki a JAK-füzetek sorozatot. Ám ez még mindig nem minden. 1969-ben alapította meg az Írószövetség a Fiatal Írók Munkaközösségét, 1973-ban pedig ebből létrejött a FIJAK. Igazából tehát több évszám van: ’69, ’73, ’81, és ’89, tehát egy ilyen furcsa dolog. Jelenleg az 1981-es JAK az, amivel vállalható a teljes kontinuitás." - nyilatkozta Balogh Endre az Irodalmi Jelen riporterének. A teljes interjú itt olvasható.