Kurdy Fehér János: A homlok és az ásó (Milorad Krstić Portrait of the Artist as a Young Dog című tárlatáról)
"Egész életünkben olyan emberekhez hasonlítunk, akik elkéstek a színházból. A cselekmény elejéről már lemaradtunk, és nem tehetünk mást, minthogy a második felvonástól, azaz az örök most pillanatától már figyelmesen kell követnünk az eseményeket. A valóságos kezdet ugyanis számunkra mindig a már-elkezdve-lenni eredményeiben adott csupán. A barázdák már ott vannak az arcunkon, a ráncok már ott húzódnak a szájszegletünk körül, a nyakunkban már ott ül a félelem, a keménység a hátunkban, a remegés a térdünkben, a feszültség a szívünkben, amikor rájövünk, hogy mi is történt és történik, amint ezt Peter Sloterdijk kortárs filozófus leírja. " – Kurdy Fehér János esszéje.
Kurdy Fehér János
A homlok és az ásó
(Milorad Krstić Portrait of the Artist as a Young Dog című tárlatáról)
Mitikus, de jól követhető, látható világba vezetnek Milorad Krstić újabb rajzai. Oda, ahol a szem ásója a homlokkal találkozik. Személyes archeológiai kalandra hívnak, melynek során a néző univerzális kutatása nyomán többek között kutyák és macskák, házak és tájak, valamint 20. századi művészek és művészeti mozgalmak kerülnek szemünk láttára napvilágra. Heinrich Schliemann és Arthur Evans régészek élhettek át hasonló pillanatokat, amikor Trójára, illetve a knósszoszi palota maradványaira bukkantak. Azért hozom szóba az ógörög világ két fáradthatatlan kutatóját, mert a Művész arcképe kölyökkutya korából címet viselő krstići önéletrajzi vázlatsorozat darabjai az európai kultúra ősrétegétől korunkig ívelve, húzzák magukkal azt a történeti, mitológiai, irodalmi és művészeti jelentésréteget, amelyben Milorad Krtstić ifjúkori önarcképe a felszínre kerül. Az univerzális ásó így többszörösen is emberi homlokoknak ütközhet, mert valójában a mi, azaz a nézők fejében ás. De erről a végén, mert az elején még gyorsan, a félreértések elkerülése végett ki kell jelentenünk, hogy minden agyásózás ellenére Milorad nagy tisztelője a tényeknek és dokumentumoknak, épp ezért bátran lépegethetünk a nyomában, nem fogunk megsérülni, azaz eltévedni a művész privát mitológiai futamaiban. Ugyanis Milorad Krstić maga adja kezünkbe a rajzsorozat felfejtésének fonalát.
Csak egy kicsit le kell porolnunk ókori ismereteinket, és máris ott vagyunk abban az impulzív, ragadós anyagban, amelyben többek között a rajzok egyik ihletője, Dylan Thomas (Portrait of the Artist as a Young Dog, 1940), sőt a nagy előd, James Joyce (A Portrait of the Artist as a Young Man, 1916) is megmerítkezett. Magában a művészeti hagyomány sűrű, éltető őslevesében.
Milorad képekből és szavakból olyan időgépet teremtett, amellyel például eljuthatunk Daidaloszhoz, aki pedig tollból és viaszból ragasztott repülő alkalmatosságot, hogy kimentse önmagát és fiát, Ikaroszt a knósszoszi labirintusból. Oda úgy került, hogy Minosz, aki egyben rajongó támogatója, mintegy szponzora Daidalosznak, bezáratja az ókori ezermestert, mert Ariadné kezébe nyomta azt a bizonyos világhíres fonalat. Ezzel úgymond egycsapásra és örökre kultikus sztárrá tette az ifjú hölgyet. Daidalosz jól ismerte a zegzugos járatot, ahol a király félig bika, félig ember alakú gyermeke, Minótaurusz bolyongott, mert maga Daidalosz tervezte és építette azt Minosz felkérésére. Érdemeit egyébként a szekerce, a fűrész és a furó is megörökíti, lévén ezeknek is feltalálója az ógörög hagyomány szerint.
De a lényeges mozzanat akkor következik be, amikor Daidalosz, hogy mentse életét a maga alkotta, föld alatti szörnyvilág labirintusából mintegy madárrá formálta magát, és így a föld feletti, égi régión keresztül menekülhetett a thrillerbe illő, sötét, infernális helyszínről. Daidaloszban így a modern művész ezernyi trükköt felvonultató ceremóniamesterét tisztelhetjük, aki ebben a minőségében magának az avantgarde művészetnek is ikonja lehet, amennyiben hihetünk a folytonos továbblépést és újabb művészeti eszközök és művilágok létrehozását hirdető modern önmeghatározásának. De mindig csak föl vagy le, sohasem előre, mert a horizontális tartományokat, a földi tájékokat a politika hatalmasságai, lásd Minosz király, már rég elfoglalták és őrzik az úgynevezett felforgatók ellenében. Ami a hatalom számára láthatatlan, az a művészetnek elengedhetetlen. Úgy dugja ki a fejét, üti át a konszenzus páncélját, hogy a jelentések riadtan spriccelnek, vagy tehetetlenül csorognak alá.
Krstić időgépén a daidaloszi fúró központi szerepet tölt be, amikor két vertikális tartományt is meglékel, nevezetesen egyet a Föld felett, egyet a Föld alatt. De engedjük a lazításnak az ikaroszi szárnyalást után, sőt vessük magunkat egyenest Sigmund Freud doktor kozmikus díványára, aki az 1900-ban megjelent Álomfejtés című művének mottóját daidaloszi ihlettel kölcsönözte Vergiliustól, modván: ha az égieket meg nem indíthatom, az Akherónt, az örömtelennek nevezett, alvilágba vezető folyót fogom mozgásba hozni. És a mester igazat mondott, mert szó szerint égszakadás és földindulás lett abból, amikor nézetei elterjedtek, és ahogy alkalmazásra kerültek. A művészet, a valláshoz hasonlatosan létrehozza önmaga mennybéli, valamint polkolbéli toposzait, ahol közönsége satorikra, vagy további kalandokra lelhet.
Így repülhetünk mi magunk is, fel és le Milorad jóvoltából a jelentéslehetőségek sűrűn csomózott, ám könnyed selyemszőnyegén, a művész kitüntetett tájai felett, a történelem véres baltacsapásait szemlélve, a tudományok, művészetek furógépeinek szorgos zajától övezve, ismerttől ismeretlenig, hin und zurück. A művész ifjúkori portréja mint megszólalási forma valóságos divatot nyitott a 20. században. Joyce ezzel is iskolát teremtett, mint ahogy azzal is a hagyományhoz, az ősleveshez zárt vissza, hogy ifjúkori visszaemlékezéseinek főhősét Daedalusnak (Daidalosznak) nevezte.
Arra a kérdésre azonban, hogy hol kezdődik és hol végződik egy hiteles művészeti önéletrajz, a legjobb, ha egy újabb műalkotásból merítünk feleletet. Borges homokkönyvről szóló novellájában, Buenos Airesben egy titokzatos szentkönyvárus kopogtatt be a bibliofil elbeszélőhöz a Belgrano utcába, szokatlanul súlyos és vastag könnyet cipelve, amelynek se eleje, se vége nincsen. "Alig tudtam kinyögni, és hangom egészen megváltozott: Ez nem lehet igaz. A Bibliaárus suttogva válaszolta: Nem lehet, de mégis igaz. E könyv oldalainak száma valóban végtelen. Egyik sem az első, egyik sem az utolsó” (Homokkönyv, 1986). A művészeti önéletrajznak ugyanis, nincs szorosabb értelemben vett eleje, mintahogyan vége sincsen. Szinte észrevétlenül szövődik az elődök mintáiból, és elhalkulón visszhangzik tovább a követők alakzataiban.
De a dolgok elejének megragadhatatlansága létünk sajátja is. “Mert amikor a nyelv elkezdődik, a lét már jelen van, ha viszont a létnél akarjuk elkezdeni, akkor belezuhanunk a nyelvnélküliség fekete lyukába.” - írja Peter Sloterdik Világra jönni - szó kapni című művében (1988). Egész életünkben olyan emberekhez hasonlítunk, akik elkéstek a színházból. A cselekmény elejéről már lemaradtunk, és nem tehetünk mást, minthogy a második felvonástól, azaz az örök most pillanatától már figyelmesen kell követnünk az eseményeket. A valóságos kezdet ugyanis számunkra mindig a már-elkezdve-lenni eredményeiben adott csupán. A barázdák már ott vannak az arcunkon, a ráncok már ott húzódnak a szájszegletünk körül, a nyakunkban már ott ül a félelem, a keménység a hátunkban, a remegés a térdünkben, a feszültség a szívünkben, amikor rájövünk, hogy mi is történt és történik, amint ezt Peter Sloterdijk kortárs filozófus leírja.
De térjünk vissza az ásó és a homlok látszólag véletlen találkozásához. Hugo Ball, a dadaista poéta és szabadulóművész szerint a művészet tetoválás, melyet a művész egyenesen a homlokán visel. A homlok, amely a portré kitüntetett centruma, isteni felső világunk szimbólikus tája, egyben olyan testi régiónk is, amely különösen alkalmas a tudattalan, az ördögi alsó világ bevonására. A homloknak ugyanis az a sajátossága, hogy önmagát sohasem láthatja. Homlokainkkal fordulunk egymás felé, és így ez a testrészünk kiváló példát szolgáltat arra a különös tényállásra, hogy az a legnyilvánosabb, ami számomra láthatatlan. Még egy érv tehát, hogy nem felesleges cuccai vagyunk egymásnak. Valójában egymás jelentéseinek kéretlen, de elkötelezett hordozóiként élünk. Milorad Krstič homlokára ráfért az egész életünk, és az ábrázolás pontosságán, még e sokadik felvonás után is csak elementárisan elcsodálkozhatunk.
Maga a művészet lényege ennélfogva nem művészies. Csak etimológiailag tűnik úgy, hogy az pusztán példának okáért a rajzra való képességgel vagy művi utalásrendszerekkel függene össze, valójában ez a bizonyos képesség éppen a lélek megnyitásából, a nyílt homlok-terep elfogadásából származik. Az említett lelki tetoválás létrejöttétől, az önfeltárás megkezdésétől. Paul Celan szerint a jó művészet nem erőlteti ránk magát, hanem kiszolgáltatja magát nekünk.
Kurdy Fehér János
Milorad Krstič Vázlatok egy önarcképhez című kiállítása az Aranyszarvas Vendéglőben (1013 Budapest, Szarvas tér 1.) tekinthető meg 2010. február 23-tól.
