Könyvhét monszun idején – Vasárnapi levelek 148.

Pár nap és elkezdődik az Ünnepi Könyvhét Magyarországon, mondhatni „könyvhét monszun idején". Sok ezer könyv és rengeteg kis fehér pavilon árasztja el Budapest egyik központi terét, és néhány vidéki város szívét. A Könyvhét elsősorban a magyar irodalom ünnepe, a kiadók igyekeznek erre az alkalomra a legjobb arcukat mutatni, az olvasóknak pedig találkozási lehetőség a kortárs magyar irodalom szerzőivel. De van-e egyáltalán egységes „magyar irodalom"? Milyen tömörülések vagy szervezetek, milyen érdekcsoportok állnak mögötte? Mi számukra a legfontosabb? Mi az, ami mindmáig teljesen visszás a támogatásokban, s ami ellen az Irodalmi Jelenen kívül szinte senki, vagy alig valaki szólalt fel?

Mindezeket a kérdéseket tisztáznia kell az irodalmat szerető, értő, és alkotó közösségeknek, mert addig nem lesz valódi szellemi párbeszéd és nyitás az olvasók felé, amíg nem világos, mit és miért teszünk. Az olvasók nem fogják megbecsülni a magyar szépirodalmat, s joggal pártolnak át az olcsó ponyvákhoz, a külföldi sikerregényekhez, ha a magyar írók, költők nem tudják őket a többre, az újra, a sajátra nyitogatni. Vegyük a verseket. Kevesen olvasnak, és ha ki is adnak úgymond „nagy sikerű" versesköteteket, azoknak többsége nem másról szól csak az egóról, vagy arról, hogy a kiadók elmondhassák: „nekünk ilyen is van”. Mégis a könyvek fele - szépirodalomról beszélünk - megpróbál egy ízletes vacsora vagy egy jó bor, finom szivar élvezeti szintjére felkapaszkodni. Valamit ADNI szeretne az olvasójának, és ez már becsülendő. Ami e szint alatt van, ahhoz nincs közünk, az általában nem más, mint kampány, mint reklám, divat, ami holnapra menthetetlenül elmúlik, akárhány példányban is kel el. Ami e szint felett van, abból van abszolút hiány, s abból minden egyes példányt meg kell becsülni, minden egyes szerzőt segíteni, szeretni és tisztelni. Határon belül és határon túl. Talán nem véletlen, hogy éppen a Könyvhét az, amikor a határon túli magyar szépirodalmat én egész évre szoktam begyűjteni, mert különben - néhány nagyon nemes kivételtől eltekintve - rettenetesen nehéz hozzájutni, sokszor még Budapesten is. A kiadók küzdelméről, vágyairól, és a jövő lehetőségeiről nem oly rég a Gutenberg Klubban beszélgetett Szőcs Géza, ahol világosan kiderült, hogy feladat és probléma jócskán akad. Meglátjuk.

Néhány hete a Finn Kirjailija magazin kérdéseire válaszoltam. Az egyik kérdés az volt, hogy milyennek látom én a magyarországi írószövetségeket? Válaszomban elmondtam, hogy ma három „komolyabb" írószövetség van Magyarországon: a Magyar Írószövetség, a Szépírók Társasága, és a Pen Club (és még kettő valóban aktív, a FISZ és a JAK). Valójában mindegyik a maga köreinek érdekszféráját tartja szeme előtt, és mindegyik elfogult valamilyen irányban. Könyveket adnak ki, ösztöndíjakat, díjakat osztanak, én is kaptam már kettőt, de szerintem ez így komolytalan. Nem a díjak teszik jóvá, olvasottá vagy széppé és naggyá a költészetet és a prózát. A kiváló matematikus, Grigorij Jakovlevics Perelman példáját hoztam fel, aki nem akarta elfogadni a Poincaré-sejtés megoldásáért járó díjat. Azt mondta, ha jó a sejtés, akkor díj nélkül is jó! Ha jó a vers, jó az üzenet, akkor díj nélkül is jó! Közben meg persze jólesik, ha elismerik az embert, de szerintem nincs nagyobb elismerés, mint amikor látod, hogy a rózsák, melyeket az emberek tudatában, szívében ültettél el, kinyílnak, virágoznak és illatoznak, szabadabbá, boldogabbá tesznek. Az igazi forradalomnak, ahogy a nagy zen mester: Suzuki is mondja, a tudatban kell bekövetkeznie. A költészet valójában nem más, mint egyetlen lépcsőfok a felfelé vezető végtelen lépcsősoron. Ott a zene, a festészet, ott a szobrászat, az építészet vagy a szerelem és a bor. Persze ezeken a lépcsőkön lefelé is lehet szaladni. Felfelé mindig nehezebb és lassabb.  Ezeknek az írószervezeteknek nagyon össze kéne szedniük magukat, hogy valóban megmozgassák az olvasókat, hogy érdekessé és izgalmassá és vonzóvá tegyék a magyar szépirodalmat, és párbeszédre képessé résztvevőit – nem csak szűk érdekcsoportokat képviselve, nem csak pár sztárt futtatva.

Végül pedig még egyszer szeretnék szólni és utoljára arról, ami az utóbbi időszak két legjellemzőbb, és leginkább szembetűnőbb túlzása volt. Talán emlékeznek, hogy megírtuk: jó pár folyóirat az NKA-tól három évre előre kapott támogatást, vagy a Móricz-ösztöndíj esetében is nagy botrányt kiváltott kuratóriumi összeférhetetlenség. Számomra az volt a legmeglepőbb, hogy a „kivételezésben" részesülő lapok nem utasították el a többiekkel szembeni teljesen inkorrekt eljárást. Évente, sőt félévente kéne pályáztatni, felmutatni ki mit csinált, hány olvasója van, hány szerzőt mozgat, mennyi az eladott példánya, mennyire hozza mozgásba a magyar irodalmat. Ez így lenne korrekt. És igen, a magyar irodalmat támogatni kell, mert sosem fog tudni versenyezni az agyonreklámozott selejttel. Hagyományainkat senki sem fogja helyettünk tisztelni és szeretni, és rajtunk kívül senki sem fogja méltó módon terjeszteni. Ez a mi munkánk kell hogy legyen, s ahogy a költő mondja: ez nem is kevés.