Ugrás a tartalomra

Kéktúra - VÉGE

Nemcsak Magyarország keleti csücskétől mentem el a nyugatiig (és találtam ehhez igazi társakat), hanem fejben is eltaláltam oda, ahova szerettem volna. Azokhoz, akiket szeretek. Ennyi.Nem tudom, mivel kéne lezárnom ezt a túranaplót, mert még itt sincs igazán vége. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ugyanolyan jó utat és szerencsét kívánok Neked is, Útitárs, amilyenben nekem volt részem – és egyszerűen abbahagyom.

 

Kéktúra - 59.

Előzők:   

 

2010.03.30.

Julianus barát torony

Képtelen voltam nyugton maradni. Másnap rábeszéltem Mátét, hogy kedden menjünk Nagymarosra, és másszunk föl a toronyhoz. Nem kellett sokat győzködni. Reggel felkerekedtünk némi szendviccsel meg két fél literes bambival a kistáskáinkban, és vonatra ültünk a Nyugatiban. Vagy háromnegyed óra az út Nagymarosra, aztán nyolckor már kepesztettünk is visszafelé a tavaly nyári Kék+ jelzésen a nagy parkolóba, ahol annak idején letértünk a hőségriadó miatt. Most aztán nem fenyegetett ilyen veszély. Azt viszont kifigyeltem ma, hogyan változik évről évre egy hely: tudod ugyan, hogy ott vagy, de már másmilyen az út: itt le van kaszálva a fű, amott viszont múltkor volt, és hova tűntek a bokrok, itt pedig még út se volt. Ezért nincs sok értelme részletesen elmesélnem, mi hol volt, bár meg tudnám tenni. A te utad úgyis teljesen más lesz, mint az enyém.
A padot azért megtaláltam az asztallal, és most is felálltam a tetejére fényképezni, 

aztán nekivágtunk a járatlan útnak. Ja, igen, a profi túrázó: bezsúfoltam a mini táskámba kötszert, iránytűt, bicskát is az elemózsia mellé, de a térképet úgy otthon hagytam, hogy Nagymarosig még az sem fordult meg a fejemben, hogy egyáltalán létezik. Szerencsére nincs sok lehetőség téveszteni, egyrészt jól jelzett, széles, tiszta utak futnak erre, másrészt a Hegyes-hegy tényleg egy kúp, amire egyszerűen föl kell mászni és kész. 
Jó kis oroszlános, de ha fölérsz a tetejére, szokás szerint kárpótol a kilátás. Nekem egyébként maga a hegy is nagyon tetszik: olyan, mint a mesékben meg a kiskori rajzokon. Tényleg egy nagy, szabályosnak tetsző kúp, és pont a legtetején van a bástyaszerű kőkilátó. Reggeli tornának nem rossz. Különben jó néhányan futottak kint ilyenkor, sőt egy fickó lehagyott út közben, aztán – már a hegy oldalában mászva – néztem föl, és őt láttam most éppen szembe futni, lefelé. Igen, lefelé könnyű, de a másik oldalon pont ugyanolyan meredek, és egyik oldalán mindenképpen föl kell menni.

Az egyik legigazságosabb hegy, amire valaha fölmásztam: itt hiába sakkoznál, hogy melyik irányból éri meg jobban nekiindulni. Ekkor még azt hittem, ez az egyetlen újdonság, amit mutatni tud nekem, de hamarosan jött az itteni kilátás. Nem olyan, mint a fellegvárból a túloldalon. Innen a fellegvár csak egy kedves, apró pöcök lent a mélyben, de még a Nagy-Villám is több mint száz méterrel fekszik alacsonyabban. Csak azért nem látszik innen az egész világ, mert a Hegyesnél két kerek méterrel magasabb Szent Mihály-hegy részben eltakarja. (Izgalmamban alig vettem észre, hogy itt még „egy hegy megy”.)


A (fél)körpanorámás tízórai után már indultunk is haza, minden idők második legrövidebb Kék-kirándulásáról, először vissza Nagymarosra. Itt aztán a kompállomás büféjében fény derült a vonatmenetrendre is, de nem ez a legextrább dolog benne, hanem az eu-kompatibilis, akadálymentesített WC, amit még a hamburgerüknél is jobban a szívembe zártam.
Ezután sétáltunk még egy kicsit a Duna-parton, mert azt Nagymaroson éppen annyira kell, mint Visegrádon. Fújt a szél, mi pedig rajzoltunk a homokba, aztán fölmentünk a vasútállomásra, és almát ettünk, amíg nem jött egy vonat. Fél kettőre otthon is voltunk.
Az volt a jó, hogy hatalmasat kirándultunk, ahol annyi élmény ért, mintha kint töltöttünk volna egy teljes napot, viszont Pestre visszaérve még egy fél napunk maradt bármi másra. Olyan gyorsan szalad az idő, már most, huszonévesen is bármit elkövetnék, hogy fékezni tudjam egy kicsit. Ma megtehettem – egy retúrjegy áráért.

 


"Itt a vége, fuss el véle!"

Egyszer, tíz éves koromban megmondtam, hogy végig fogom járni ezt az Utat, de magam sem gondoltam igazán komolyan. El is felejtettem, mert „sokkal fontosabb" dolgok felé terelődött a figyelmem. Az egyik ilyen az volt, hogy bebizonyítsam az én mérnök apámnak, hogy a művészet nem kamu meló, és nem azért akarom csinálni, hogy kibújjak bármi fajta felelősség alól. Valami masszív, vitathatatlanul fizikai munkát akartam elvégezni, és készíteni belőle egy diplomamunkát, hogy megmutassam – neki. (A többiek, akiknek „jól meg akartam mutatni”, ma már szóra sem érdemesek.)
Apámmal aztán másként alakult. Szép lassan rájöttem, hogy a fizikusok is szépnek látják például a szivárványt, csak éppen képletekkel szeretik ezt kifejezni. Ő pedig – azt hiszem – arra jött rá, hogy jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolná. Még jobban.
Nemcsak Magyarország keleti csücskétől mentem el a nyugatiig (és találtam ehhez igazi társakat), hanem fejben is eltaláltam oda, ahova szerettem volna. Azokhoz, akiket szeretek. Ennyi.
Nem tudom, mivel kéne lezárnom ezt a túranaplót, mert még itt sincs igazán vége. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ugyanolyan jó utat és szerencsét kívánok Neked is, Útitárs, amilyenben nekem volt részem – és egyszerűen abbahagyom.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.