Ugrás a tartalomra

Ráth-Végh István: Cenzúra és erkölcs

Belgium: Aki a jó erkölcsökbe ütköző iratokat kiállít, elad vagy szétoszt stb. Ausztria: Aki az erkölcsiséget és szemérmet durván és nyilvános megbotránkozást keltő módon megsérti stb. (Még a legjobb valamennyi közt.) Spanyolország: Aki nyomtatvány útján és nyilvános megbotránkozást keltve oly tanokat terjeszt, melyek a közerkölcssel ellentétben állnak. Portugália: Aki az általános erkölcsi érzetet megsérti. Hollandia: Aki erkölcsi vonatkozásban visszataszító iratot terjeszt. Anglia, Norvégia, Dánia törvényhozása általában csak obscén írásművekről beszél.  

 

Ráth-Végh István: Cenzúra és erkölcs

 
Ismerek egy breton népmesét Jeanról és a balga asszonyokról. Megy, mendegél Jean az országúton, hát egyszerre egy házból rettentő nagy sikoltozást hall, mintha kis gyereket gyilkolnának. Bemegy Jean a házba, hát egy véreskezű asszonyt lát ott, amint egy hatesztendős kisfiú ülőrészéről nagy szelet húsokat vagdos le: «Mit csinált te, pokolszülötte asszony?» «Ne avatkozz a dolgomba, ostoba legény. Nem látod, hogy a szabó szűkre szabta hátul a gyerek nadrágját? Muszáj lemetélnem a gyerekről a húst, hogy beleférjen.»
Így tesz a cenzura az irodalommal-
Természetes, hogy a cenzurát a politika irányítja. A politika, mely megcsinálta a világháborút, lemészároltatott tízmillió férfit, szétrobbantott birodalmakat, nyomorba taszított népeket. Mikor ennek természetes következményeként a közmorál megbetegszik, a politika, nem tudván a betegen segíteni, hogy elterelje a figyelmet a saját ostobaságáról és tehetetlenségéről, teli szájjal kiabálni kezd: a betegségnek a kis átkozott fekete bacillus, a betű az oka. Dezinficiálni kell az irodalmat!
Különösen a nemi erkölcs állítólagos betegsége miatt csap zajt a konzervatív politika és uszítja a literaturára a vén kuruzslót, a cenzurát.
Németországban állandóan nagy a hadilárma a cenzura körül. Angliában most fújnak riadót az erkölcstelennek kikiáltott irodalom ellen. Követelik, hogy az 1857-iki úgynevezett Campbell-Act-et, mely csak nagy általánosságban rendelkezik a trágár könyvekről (obscene books), ki kell terjeszteni és szigorítani. A Nineteenth Century and After folyóirat meghallgatott egy csomó közéleti vezetőembert és áprilisi számában hozza a véleményeket. Persze, pár bátor férfit kivéve, senki sem mer szembe szállni az uralkodó áramlattal. Lord Darling álláspontja a legridegebb, szerinte legnagyobb eréllyel kell fellépnie az államhatalomnak s nem szabad magát megtévesztenie azzal ha az erkölcstelen könyvnek netán művészi kvalitásai lennének. «A struccmadarat - mondja a lord - fölösleges megakadályozni abban, hogy cipőszegeket vagy pennys pénzdarabokat nyeljen el, mert ez neki nem árt. De meg kell büntetni a vendéglőst, ha nyilvános étteremben ilyen csemegét szerviroztat.» (A hasonlat gyenge. Épp úgy lehet ráhúzni az ellenkező véleményre: a penny-saláta könnyen felismerhető, kényes gyomru ember ne rendeljen belőle; a struccot pedig nem kell félteni.) Az ellenzéket Havelock Ellis alkotja néhányadmagával. A cenzura ő szerinte csak arra jó, hogy minél szélesebb körök figyelmét irányítsa rá a valóban erkölcstelen könyvekre. De bízik az angol fiatalságban, hogy a belügyminiszter és a vádhatóságok perverz buzgalma sem fogja őket a pornografia hiveivé tenni. A vitát Carrol Romer, a könyvkiadó zárja be, aki rezignáltan csak annyit mond: «Gentlemen, vigyázat, mert ami tegnap még erkölcstelennek látszott, ma már nem az. A Campbell-Act annak a fölháborodásnak volt a következménye, melyet Dumas Kaméliás Hölgye váltott ki az angol közvéleményből. Ma a Kaméliás Hölgy avult szentimentálizmus...»
Ennek az egész furor censurandi-nak szerintem egy óriási alaphibája van. Az, hogy idáig semmiféle törvény, semmiféle bírói gyakorlat, semmiféle kommentár nem volt képes értelmesen megmagyarázni, hogy tulajdonképen mit kell érteni hatóságilag üldözendő erkölcstelen írásművek alatt?
Hogy miért nem? alkalmasint azért, mert akik a törvényeket csinálják és végrehajtják, lehetnek kitünő és jóhiszemű szakemberek de fogalmuk sincs irodalomról. Ime, egy kis szemelvény az európai törvényhozásokból: egyik sem tudja pontosan kifejteni, hogy mit akar?
 
Magyarország: Aki szeméremsértő iratot állít elő stb. (Így, minden részletesebb megjelölés nélkül. Tehát idetartoznak: a biblia ószövetségi része, a szemérem elleni büncselekményekkel foglalkozó curiai döntvények, a lexikonok és szótárak. Aristophanes vígjátékai Arany János fordításában, a brüsszeli Manneken Pis reprodukciójával ellátott útleirások stb.).
Németország: Aki fajtalan (unzüchtig) iratot árul, elad, szétoszt stb.
Olaszország: Aki iratoknak terjesztésével, kiállításával vagy eladásra ajánlásával a szeméremérzetet megsérti stb.
Belgium: Aki a jó erkölcsökbe ütköző iratokat kiállít, elad vagy szétoszt stb.
Ausztria: Aki az erkölcsiséget és szemérmet durván és nyilvános megbotránkozást keltő módon megsérti stb. (Még a legjobb valamennyi közt.)
Spanyolország: Aki nyomtatvány útján és nyilvános megbotránkozást keltve oly tanokat terjeszt, melyek a közerkölcssel ellentétben állnak.
Portugália: Aki az általános erkölcsi érzetet megsérti.
Hollandia: Aki erkölcsi vonatkozásban visszataszító iratot terjeszt.
Anglia, Norvégia, Dánia törvényhozása általában csak obscén írásművekről beszél.
 
A bíróságok érezvén a hiányosságokat, iparkodtak elvi határozatokkal azokat kifoltozni. A német Reichsgericht gyakorlata szerint fajtalan az olyan irat, mely alkalmas arra, hogy a népben általánosan uralkodó szemérem- és erkölcsi érzetet nemi vonatkozásban megsértse. Nem szükséges, hogy az irat alkalmas legyen az érzékiség (gesclechtliche Lüsternheit) felkeltésére, - elég, ha az átlagos olvasóból visszatetszést vált ki.
 
Ennek a meghatározásnak az a főhibája, hogy dogmát állít fel. A népben általánosan uralkodó szemérem és erkölcsi érzet: ez a gyakorlati keresztülvitelben a ma uralkodó felfogást jelenti, tekintet nélkül arra, hogy ez minden irányban helytálló-e? Valamikor erkölcstelen olvasmány gyanánt szerepelt Schlegel Lucinde-ja, Gutzkow Wally-ja (3 hónapi fogházat kapott érte!), sőt az osztrák cenzura erkölcstelennek minősítette Goethe Wahlverwandtschaften-ját is. (A bécsi szinházi cenzor azzal utasította vissza a memoáríró Schönholtz darabját: «Der Bruder liebt die Schwägerin, das ist aus den saubern Wahlverwandtschaften!) A mai olvasó csodálkozva lapozza ezeket az «erkölcsi mérget lehető» műveket és nem talál bennük egy árva mondatot, melytől meg lehet botránkozni
A német jogászi elme eként beretvaélesre köszörülvén a cenzura ollóját, azt egy olyan hatóság kezébe adta, mely kellő hozzáértés híjján nem birja rendesen kezelni és ott nyisszant bele az irodalomba, ahol éri. Még 1911-ben, teljesen tiszteletreméltó okokból alakítottak a berlini rendőrfőnökségen egy szervet a pornográfia elleni küzdelem céljára. Ezt a szervet 1921-ben «kiépítették», nyilván azért, mert minden hatósági szerv fejlődni akar. Jelenlegi címe a szervnek: «Deutsche Polizeistelle zur Bekämpfung unzüchtiger Schriften, Abbildungen und Inserate». (Sürgönycím: Polunbi). A részletes életbeléptető rendelet szerint ennek a szervnek feladatai: 1. Megfigyelés. Ez a gyanus nyomtatványoknak tervszerű átnézése és elolvasása útján történik. (Durch planmässige Durchsicht und Lektüre.) Ujsághirdetések, könyvkiadók katalógusai és prospektusai szintén tervszerűen átvizsgáltatnak. 2. Adatgyüjtés. A szerv gyüjti a saját tapasztalatait, a bírói elvi határozatokat és a külföldi törvényeket. Jegyzéket vezet a gyanus személyekről és gyüjti a fajtalan képeket, nyomtatványokat és filmeket. (Ez a felette érdekes gyüjtemény kitünő segédeszköze lehetne egy felállítandó és kiépítendő tanfolyamnak, melyen az alapos német bürokrácia kiképezne megfelelő adottságokkal biró rendőrtiszteket a «Frivolitätswissenschaft-ban».) 3. Véleményezés. A gyüjtött adatok alapján a Zentralpolizeistelle a birodalom minden hatóságának felvilágosítást nyújt és tanácsot ad. 4. Indítványozás. Joga van a fajtalannak talált művek üldözése és lefoglalása céljából az illetékes hatóságoknál indítvány tenni. 5. Együttműködés. A Zentralpolizeistelle és a berlini államügyészség szorosan együttműküdnek. (Werden in enge Fühlung zu einander treten.)
 
Ez az «enge Fühlung» magyarázza meg a hallatlan elkeseredést, mellyel a német írók, élükön Gerhard Hauptmannal a cenzura ellen támadtak. Természetes, hogy a bürokrácia szabályai szerint minden hivatalnak megfelelő mennyiségü aktát kell termelnie, mert különben feleslegessé válik, s ha megszünt a hivatal, megszünik az állás is, mely pedig határozottan vonzó és kellemes, tekintettel az adatgyüjtésre és a szakkönyvtárra. A szerv élni akar, s a létért való küzdelemben neki préda kell. Minthogy rendőrtisztektől, bármilyen kitünő közigazgatási szakemberek legyenek, lehetetlen irodalmi képzettséget kivánni, könnyű elképzelni a gyilkos hajtóvadászatot, melyet az irodalom ellen rendeznek: rajta, fel minden ellen, ami «a népben általánosan uralkodó szemérem- és erkölcsi érzetet» sérti!
 
Magyarországon is megkisérelte a Kuria magyarázni a hiányos törvényszöveget. A Büntetőjogi Határozatok Tárában 610. szám alatt foglaltatik az az elvi jelentőségű döntés, mely szerint: «a szemérem elleni vétség megállapíthatásának elengedhetetlen előfeltétele a nemi érzékiség felkeltésére irányuló célzatosság.» Vagyis éppen ellenkezője a Reichsgericht gyakorlatának. Egy tekintetben egyezik a két gyakorlat, abban, hogy a nemi vonatkozás kizárólagos hangsúlyozásával saját maguk nehezítik meg kitűzött céljuknak elérését. A legfelsőbb bíróságok csak cassatorius felülvizsgálatot gyakorolván, nem áll módjukban irodalmi szakértőt alkalmazni. Már pedig a szakértő megmondta volna, hogy van az írásműveknek egy nagyon elterjedt faja, a közönséges trágárság, melyre az irodalomnak semmi szüksége nincs, s mely a tömegek ízlését, következőleg erkölcsi nívóját nagy mértékben sülyeszteni alkalmas, de a külömböző elvi kijelentések folytán nem lehetne üldözni, mert semmiféle összefüggésben nem áll a nemiséggel. Egy részüket felsorolja a Bibliotheca scatologica és az Anthologie scatologique; hoz belőlük bőséges mutatványt a Kryptadia és az Anthropophyteia, de velük századrésze sincs kimerítve annak, ami a ponyván kering. Ez a műfaj kizárólag az emésztés érzelmi világában kalandozik, klasszikusa Blumauer Ode an den Leibstuhl című közismert szellemtelen költeményével.
 
Viszont van az irodalomnak egy szinte beláthatatlan területe, melyen ugyan úgyszólván kizárólag erotikát találunk, de anélkül, hogy ennek az erotikának célja lenne az érzékiség felkeltése. Legfőképen a francia irodalom hatszázéves történetére hívatkozom, a Fabliaux-tól egész a mai napig. Ez az erotika nem akar mást, mint szellemeskedni, sziporkázni, tréfálni, anekdótázni, nevettetni. A francia író ambicióját éppen az izgatja, miként lehet a ki nem mondhatót ezerféle burkolt célzással, kápráztató ügyesen és ötletesen körülírni, a Nagy Tabuval óvott fátyol csücskét a rakoncátlan gyermek pajkosságával fel-fellebbenteni. Nem serdülő leánykáknak való olvasmányok ezek, az bizonyos, de arra sem alkalmasak, hogy felnőtt embereket a bűnös érzékiség karjaiba kergessenek.
 
Csak egyetlen példát erre. Mindenki ismeri Hans Carvel gyűrűjének meséjét, a bűvös gyűrűét, mely biztosít az asszony hűtlensége ellen. Ez a téma századokon keresztül tartotta fenn magát különböző nemzetek irodalmában. Megírta a tizenötödik században Poggio és a Cent nouvelles nouvelles szerzője, a tizenhatodikban Ariosto és Rabelais, a tizenhetedikben Lafontaine, a tizennyolcadikban nem kisebb ember, mint maga Goethe. (Aber ein Ringelchen kenn' ich, das hat sich anders gewaschen, Das Hans Carvel einmal traurig im Alter besass. Stb.)
 
A franciáknak temérdek kifejezésük van ere a műfajra: oeuvres libertines, libres, badines, galantes légčres, licentieuses, saugrenues, sotadiques, pantagruéliques, stb., stb.
 
Már most mi történne nálunk, ha valakinek eszébe jutna Hans Carvel gyűrűjéről tárcát írni? A Kuria nem büntetné meg, mert őt köti a saját elvi határozata s kétségtelen, hogy a pajzán történetben nincs semmi célzatosság az érzékiség felkeltésére. Viszont előre látható, hogy akadnának mimózalelkű hölgyek és urak, akik égbekiáltó szemérmetlenséget látnának benne.
 
Ime, Európaszerte ilyen fogalmi zűrzavar a következménye, ha a kormányok az irodalomról törvényeket alkotnak anélkül, hogy írót és irodalomtörténészt meghallgatnának.
 
Hogyan kellene tehát a hatóságilag üldözendő erkölcstelen művek fogalmát meghatározni?
 
1882-ben a német bíróságok - helyesebben bírák, mert a megkeresés nem hivatalosan történt - a lipcsei egyetemhez fordultak szakvéleményért. Maga Binding vállalkozott a vélemény megszerkesztésére. Véleménye ma is alkalmas arra, hogy kiinduljanak belőle.
 
Ez a lényege: «A törvény nem olyan írásművekről beszél, melyekben elszórtan fajtalan [*] részek fordulnak elő, hanem olyanokról, melyek fajtalanok. A meghatározás az írásmű egészére vonatkozik. Szükséges az ilyen korlátozás, mert külömben a legnemesebb költők és gondolkodók műveit, sőt magát az ószövetséget is meg lehetne a törvény kitételével bélyegezni. Fajtalan írásműnek tehát az olyant kell tekinteni, mely lényegében azt célozza, hogy fajtalan cselekményeket adjon elő, vagy pedig, hogy fajtalan cselekményekre ösztönözzön, akár közvetlenül, akár közvetve, - akár nyiltan, akár burkoltan. A szerzőt nem lehet büntetni, őt csak az irodalmi méreg keverőjének lehet tekinteni, mely méreggel azután a terjesztő kártékony hatásokat idéz elő.»
 
Binding szövegezésének csak egyetlen alapvető hibája van, t. i. kaput nyit a legkülönbözőbb felfogásoknak arról, hogy mi a fajtalan? Ő ezt a fogalmat is körülírja ugyan, de a mai morális álláspont szerint részben tarthatatlanul, mert szerinte többek közt fajtalan minden olyan cselekmény, mely a normális házaséleten kivüli nemiségre vonatkozik. Ez aztán egész rossz. Itt már benne van a csávában az egész modern irodalom, mely konok csökönyösséggel tárja fel az emberiségnek házasságon kívüli nemi életét. Azután: hát ami a normális házaséleten belül történik? Például egy nászéjszaka pontos és élethű leírása?
 
Szerintem mindezek a szövetegezések és meghatározások egy közös gyógyíthatatlan betegségben szenvednek. Abban, hogy teljesen egyoldalúan, csupán objektíve akarják megállapítani, mi az erkölcstelen műfaj? Ez nem lehetséges, egymagában az objektív meghatározás mindig melegágya lesz a tévedéseknek. Szubjektív szempontokat is figyelembe kell venni s akkor tán meg lehet oldani közmegnyugvásra a kényes problémát.
 
Két ilyen szubjektív szempontot tartok döntő fontosságúnak.
Hogy az írásmű művészi alkotás-e vagy sem? Ami nem művészi, azt vessék a rendőrtisztek elé, csináljanak vele, amit akarnak, De ami művészi, annak tisztelettel álljanak félre az útjából s csak ritka kivételes esetekben állítsák meg, ha netalán az író átlépne az irodalmi ízlés által engedélyezett határokat is.
 
Minden esetben feltétlenül kötelező legyen irodalmi szakértő meghallgatása. Képtelenség az, hogy a bíróság ugyanakkor, mikor minden legcsekélyebb technikai vagy egyéb szakkérdésben szakértőt hallgat meg, az ép olyan szaktudást igénylő irodalmi kérdésekben szakértő nélkül ítélkezik.
 
Hogy milyen a terjesztés módja? Más az, ha egy könyvet filléres kiadásban, ügynökök rajával az átlagolvasók tízezrei között terjesztenek és más az előkelő kiadvány, mely csak magasabb műveltségű, válogatott közönség kezébe kerül. Ennek az erkölcsét nem kell az olvasmányaitól félteni, azzal pedig igazán nem lehet törődni, hogy akadhat olyan megátalkodott fiatalkorú, aki kilopja a könyvet az apja könyvtárából. Nem kell annyira gyámkodni az embereken, különösen a szinházi közönségen, mely mindig előre tájékozódik és már a főpróba után nagyon jól tudja, hogy mit várhat a darabtól. Aki mégis elolvassa azt a bizonyos könyvet és mégis megnézi azt a bizonyos szindarabot, csak azért, hogy utólag megbotránkozhassék rajta: annak a véleményére felesleges bármit is adni, mert abból nem az erkölcs beszél, hanem a hipokrizis. 
Navarrai Margit királyné Heptameron-jának 52-ik novellája a következő beszélgetéssel végződik: 
- Ön szerint tehát - mondá Dagoucin - a hipokrizis ép úgy helyén lehet, mint az erény? 
- Az erény többet ér - felelé Longarine -, de ahol hiányzik, ott hipokrizissel kell magunkon segítenünk, mint ahogyan magas sarkot hordunk, hogy nagyobbaknak látszassunk.
 
 
[*] Kénytelen vagyok ezt a torzszülött szót használni, mert a mi törvényeink mindenütt így fordítják le az «unzüchtig» kifejezést.
 
Nyugat, 1929. 12. szám
 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.