Ugrás a tartalomra

Tolnai Ottó: A tengeri kagyló - részlet a kisregényből

A 82. Ünnepi Könyvhét alkalmából jelenik meg a Híd Könyvtár legújabb köteteként Tolnai Ottó A tengeri kagyló című kisregénye. Tolnai Ottó június 3-án 12.00 órától dedikál a Vajdasági Magyar Könyvkiadók sátránál. Az Irodalmi Jelenen most részletet olvashatnak a könyvből.

 

 

 

Tolnai Ottó regénye a személyesség és öntapasztalás legizgalmasabb mozzanatait aknázza ki. Az életmű jellegzetességeit idézve jeleníti meg a szerző különös vonzódását a tárgyak, a tények és a nevek iránt, s közben felmutatja, hogyan juthatunk el a személyes jelentésektől, a mindennapi banalitásoktól a metaforikus általánosításokig, a szinte már metafizikusnak tekinthető jelentésekig. A történet az alkotás–testiség–művészet jelentéseivel kötődik a Tisza virágzását váró fiatalok mély élményiségéhez. Narratív világszerűsége – középütt egy agyagszobor magával ragadó erotikájával – a „kezdek belejönni a mesébe” lendületével teremtődik meg. Az elbeszélés szellemi hátterében mindvégig ott munkál egy „brutális alakzat”, Cézanne nagy, kárminajkú kagylójának formátlan formája.

Az elbeszélő a régi emberekből, az egykori helyszínekből sugárzó spiritualitás nyomait, a misztikumot, a misztikumnál is nagyobb titkokat kutatja, miközben már nem bírja tovább „a világot mint olyant”. A legtöbbet talán Pekla Bus Nusika emlékével bajlódik, és mint egy alagútmunkás úgy próbálja magát visszaásni a múlt mikrotörténetekben gazdag világába.

A regény alapvető tanulsága szerint „mindenkinek több története van, noha akadnak emberek egyetlen történettel, de azok, alighogy végigmesélik magukat, tulajdonképpen be is fejezik a földi pályájukat.” (Forum Könyvkiadó)
 

 

 

Tolnai Ottó

A tengeri kagyló

 

- részlet -

I.

Akét törpe növésű kertész nagy vesszőkosarat cipelt a sétányon. Akárha fülénél fogva vonszoltak volna valami nyikorgó-nyöszörgő élőlényt, meghunyászkodó, jóllehet izzó, vörös szörnyet. Ikertestvérek voltak, mindent együtt csináltak. Csak ez a nyikorgás-nyöszörgés hallatszott, mert fenn a vigadó teraszán a vak zongorahangolónak mintha egy pillanatra sikerült volna az Erzsébet liget össz madarát halkabbra fogni, a halinával vont kis fakalapácsokhoz hangolni.
Egyszer, amikor a BÖSENDÖRFER egyik ilyen kis kalapácsa megsérült, s új halinát kellett húzni a fejére, a halinát hozzá egy erdélyi könyv hátlapjából vágta ki szikéjével. Régtől sejtettük, a Szabadkáról kiutazó vak zongorahangoló (ősei cseh muzsikusok voltak, szokta is mondani, ő az utolsó cseh muzsikus Szabadkán, akinek az őseiről a Kosztolányi meg a Brenner gyerekek is megemlékeztek volt) hajnalonta valójában nem is a BÖSENDÖRFER-rel bajlódik, hanem a Liget össz kisénekesével, hogy valójában nem is egy zongorahangoló, hanem egy nagy karmester, ahogy Radács Misi bácsi mondotta, egy Toscanini...
Radács Misi bácsit épp akkor nevezték ki a zeneiskola igazgatójává, az én ujjamat is verte rendszere- sen rózsafa vonójával, amely szőrözetlen volt (hiába ígértem, csupálok neki lószőrt a magtárnál álldogáló muralovak farkából, szőröztesse fel végre, és adja vissza a nagybőgősöknek), kizárólag arra szolgált, hogy a kis hegedűsök ujját verje vele... Persze, mi egészen másért bámultuk Radács Misi bácsit, nevezetesen azért, mert valaki egyszer arról mesélt, hogy ifjúkorában sétahajón játszott a mediterránon...
Köcsög, amikor ezt a történetet először hallottuk, csak annyit tett hozzá: Ez a legtöbb. Mi?!, kér- deztük egyszerre. Erre valóban mindannyian kíván- csiak voltunk: Mi is a legtöbb? Köcsög csodálkozva nézett végig rajtunk, ahogy nagy gatyáinkban, bo- káig süllyedve a paripacitrommal szórt kocsiút porába szájtátva vártuk válaszát: Hát sétahajón játszani a mediterránon. Valójában se a sétahajózásról, se a mediterráneumról nem voltak ismereteink. De ahogy szétszéledtünk, azonnal hozzáláttunk isme- reteink gyors feltöltéséhez. Másnap Mengyi, akinek az édesanyja takarította a könyvtárat, megjegyezte: Abbázia is a mediterráneumba esik... És a Tolnai GŐZ–HIT kötetében, a HAJÓ fejezetcím alatt (a Hacsepszut egyiptomi királynő hajója, A cölöplakók bárkája, a Spanyol vitorlás gálya, az Ötárbocos vitor- lás, a Lapátkerekes gőzhajó és a Gyorsgőzös között), sem a RÁKLSÖR-ben nem találtam se a Sétát, se a Sétahajót, de közben elbámészkodtam a Seregélynél és a Selyemgubónál például, minek következtében végre pontosan meg tudtam mondani, hogy milyen is valójában a mongol természetű seregély tarkóján a zománc – ennek az árnyalatnak a meghatározá- sán ugyanis többször összeveszekedtünk: bíbor ibolyaszínű...
Az viszont tényleg kétségtelen, attól kezdve mind- annyiunk számára Köcsög meghatározása lett a mérce: mármint a mediterráneumi sétahajózás. Ami a legtöbb. Még Szatyor is megingott, aki addig az idegenlégióba készült. Mert addig úgy tudtuk, az a legtöbb. Mármint az idegenlégió.
Noha az iker törpe kertészek (kár, hogy nem vagy- tok gipszből, mondta nekik egyszer részegen Oláh, a sírkőfaragó, mert különben dísznek is használhatna benneteket az öreg Bednarecz, felváltva helyettesít- hetnétek éjszakánkint a gipsz cigány lányt a Csodafürdő előtti kannagruppban: gipsz gipsz...) igyekeztek úgy lépkedni, akárha sétálnának a főallén, a nagy vesszőkosár most mégis jobban nyikorgott-nyöszörgött. Makkot szedtek ugyanis éppen.
Csak szedegessék, inkább ők csemegézzék, jegyezte meg ilyenkor a szintén alacsony termetű, jóllehet a kertészeknél egy centiméterrel magasabb (a hangsúlyt mindig a méterre helyezte: centiméter, így mondta) Dracsi bácsi, a futballpálya gondnoka (maga is játékos, kitűnő hátvéd, jóllehet a dur- vább fajtából, úgy is mondták: Dracsi, a pokróc, a rá bízott csatárok akárha megnyúzva, megskalpolva másztak le a smaragdszőnyegről, lepedőbe csavarva szállították haza őket), inkább ők, a törpék csemegézzék, mint csíkos kicsinyeikkel ide szokjanak a vaddisznók. És frászt kapjon az ember, vadászokat kelljen hívni, vadászokat az Erzsébet ligetbe (ahol, mi gyerekek legalábbis úgy tudtuk, mást meg ilyes- mi nem érdekelt, akkor még ugyanis nem jött divat- ba a helytörténészkedés, maga a névadó császárnő is megfordult egyszer, Blaha Lujza társaságában)! Csak akkor értettem meg Zrínyi Miklóst, tette hozzá ilyenkor Dracsi bácsi szövegéhez a Csodafürdő fűtője, amikor egyszer a Kemény- (Agbaba-) villa előtt szembe találtam magam egy rühes vadkannal. Ahhoz, hogy a Vigadó és a Kemény- (Agbaba-) villa őstölgyei alatt csíkos kis vaddisznókat láthasson az ember, valóban hajnalban kellett kelnie. Egyszer, a cserkészek éjszakai tájékozódási versenyéről támolyogva haza, én is láttam őket. Félvakon a csillagképek silabizálásától, nem akartam hinni a szememnek. Még szerencse, gondoltam, hogy az erdőben nemigen néztünk a lábunk elé... Valóban frászt kaptam, ahogy a Dracsi bácsi mondta, de én inkább a gyönyörűségtől pisiltem össze magam a kis röfögő, csíkos lények láttán. A vadkan akkor nekem nem mutatkozott, a kis nádas sarában heverészett, mint- ha csak tudta volna, hogy valójában a pucér betegek alól kiengedett gyógyiszapban hempereg. És aztán egyszer, visszahajtva édesapám, a vadászegyesület vezetője ébresztőóráját, az életüket is sikerül megmentenem a kis csíkos lényeknek.
Bizonyos időre ki kellene tiltani az embereket az Erzsébet ligetből, és – rajtunk kívül – csak a két törpét hagyni benn. Meg a béna parkőrt, akit olykor még a madarak is fának vélnek, le-lerondítják. Féltünk, egyszer a harkály is megfúrja, átfúrja szívét, mint a golyó, jóllehet ő már megjárta mind a frontokat. Végül már attól is félni kezdtünk, egyszer, bakot tartva, éppen rá, az abszolút mimikrit játszó béna parkőrre fogunk felmászni tojást lopni... És aztán csak azokat az embereket engedni be, akiknek a léptei nem zavarják a kisénekeseket, vadkanokat. A törpék meg a béna parkőr meg Sundricka, a halász (aki újabban inkább madarakkal és méhekkel foglalkozik) tanfolyamokat tarthatnának az embereknek, hogyan változtassák meg a lépteiket, hogy aztán úgy hallgassanak rájuk a kisénekesek, mint a vak zongorahangolóra, lábukhoz simuljanak a vadak, mint a parkőr béna lábához. Különös, figyelte meg Pius, a fürdőorvostól, dr. Csathótól sem ijednek meg a vadak, nem úgy lépked, mint a többi ember, látszólag nehézkesebben botorkál, ám ugyanakkor mégis mintha a föld felett lebegne.
Mondom, makkot cipeltek a törpék a nagy nyikorgó-nyöszörgő vesszőkosárban. Máskor meg levelet. Külön a citromkörteszínűt, külön a vérpirost, a májszínűt. Tihamér jegyezte meg egyszer: úgy bánnak a levelekkel, mint Iván bácsi, a fehérorosz bélyegárus, aki egészen másképpen, más jellegű, más energiájú mozdulatokkal közelít a skandináv, az albán, a portugál, a háborús német, valamint a szenegál bélyegekhez, hogy a Tanganyikákról ne is beszéljünk... Éjjel-nappal dolgoztak. Nélkülük még jobban összeomlott volna a Bednarecz bácsi által tervezett világszép Liget. Amióta Bednarecz bácsi betegeskedni kezdett, egy komisszárt neveztek ki mellé, aki azonnal bemeszeltette a fák törzsét (mondanom sem kell, a piktorok a béna parkőrt és Csathó doktort is lemeszelték). Máskor meg a szökőkutat próbálták beindítani. Életünk legszebb pillanatai közé tartozott, amikor a két törpe beindította a szökőkutat, és a szellő felénk hozta a hűs permetet. A puszpángbokrok alatt egészen közel merészkedve figyeltük szakszerű mozdulataikat. Minden segítség nélkül, ők ketten, kicipelték a nagyagávét: az AGAVE AMERICANA-t az üvegházból. Talán az volt mégis a legnagyobb teljesítményük. A nagyagávét: az AGAVE AMERICANA-t talán még a birkózók sem bírták volna megmozdítani, pedig akadt köztük országos bajnok is, sőt olyan is, aki később idegenlégiós lett. Kocsikenőccsel kenték a hintákat. És aztán szépen ki is próbálták őket. Előbb csikorogva, majd némán lökdösték egymást. Messziről úgy tűnt, játszanak. Játszik a két vidám törpe, hintázik

régi dunna, kis katona

ám közelebbről lehetett látni barázdált arcuk komor, minden pillanatban felzokoghatnak – mint ahogy minden ok nélkül, teljesen váratlanul annyian felzokogtak akkortájt az emberek közül. Amikor először láttuk őket közelebbről hintázni, mi is sírni kezdtünk. Hintázásukra, különösmód, soha senki sem
tett közülünk megjegyzést, pedig hát kevés dolog volt a világon, amelyre – szerencsére mindig ellenkező előjellel – Köcsög vagy Kecsenovics nem tett valami megjegyzést, amelyhez nem fűztek fanyar avagy iro- nikus magyarázatot. Átfestették a gipsz cigány lányt. Míniummal és kályhaezüsttel. Ha én festő lennék, ámult el Köcsög, sosem is használnék más festéket, mint míniumot és kályhaezüstöt. Tihamér nem reagálta le Köcsög eszmefuttatását. Kecsenovics köz- ben helyszíni közvetítést adott. Ilyeneket mondott: Megközelítették melle magasságát. Immár a hónalját csutakolják – éppen úgy, mint Dusi, a borbély, aki olykor leborotválta Kráhl Teri néni hónaljszőrét.

Ám a gipsz cigány lány arcát még a létráról sem érte el a két kis kertész. A komisszár leszidta őket, azt mondta, majd küld egy magasabb embert, aki drótkefével előbb jól átdörzsöli az arcát, de szeren- csére ez a magasabb ember sosem is érkezett meg az Erzsébet ligetbe, pedig akkortájt a telepesek- kel sok magas férfi került városkánkba. És az arca, különösmód, élő maradt. Vagy a Vigadó vécéinek a falát kátrányozták éppen, hogy aztán majd fehér és galambszürke öltönyeikben nekitámaszkodjanak a részeg ficsúrok. És a falra ragadjanak, mint a légyenyvre. Kátrányozás közben Soma mindig sóhajtozva jegyezte meg: Akárha hajógyárban lennénk! Ez már félig mediterráneum, tette hozzá Pius. Pedig sosem jártak hajógyárban. Igaz, Pius az új komp készítésénél tényleg segédkezett. Ő volt a mágnespatkó, ahogyan Köcsög mondta, az ő feladata volt összeszedni az elhullott szögeket. Akkor hallotta az ácsoktól, hogy az oroszok bejövetelükkor ellőtték a kompunkat, amelyen, egy teknőbe kötözve, ott volt a törökkanizsai Sulpe báró nagy fejű fia is. A komp elsüllyedt, de a teknő továbbúszott... Azóta Jámbor Józsika is egy már használaton kívül lévő, kettérepedt forrázóteknőben alszik: Sosem tudni, mikor jön az özönvíz. A többiek vették a lapot. Miért ne épülhetne itt, az Erzsébet ligetben is – mondanom sem kell, teljes titoktartásban – egy hajó? Egy sétahajó, tette hozzá maga elé meredve Józsika. És szépen leengednénk a Tiszán a Dunába, a Dunán meg szépen a Fekete-tengerbe... Miért a Feketébe, te hülye?! Azért, mert az Adria is fekete. Fekete? Fekete az egész mediterráneum. A mediterráneum is fekete? Fekete, válaszolta Kecsenovics: csak festik. Befestik kékre. Teleszórják kékítőgolyóval. Főleg mielőtt fényképezni akarnák. Zsákszámra kubikolják bele a kékítőgolyót. Ez a megjegyzés, a kékítőgolyót illetően, nekem volt címezve. Ugyanis éppen azokban a napokban kaptunk édesapámtól egy hupikék levlapot (anzikszot) Raguzából. Városkánkból más még nem járt az Adrián.
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.