Fellendül nyitásra,
levegőre, ha már nagyon
elhasznált az oxigén

Zudor János

 

 

RÖGTÖNZÖTT BAROMÉTER

 

 

 

 

 

Acsai Roland: A gyöngytyúk
Nyerges Gábor Ádám: Széljegyzetek is készülnek
Zudor János: Dicsőség istenünknek
                     Arturkának
                     Az idividuum bosszúja

Szőke Erika: Parafrázisok (társművészet)
 

 

ACSAI ROLAND

 

A Gyöngytyúk

1.
Úgy nőttek tojásaikban,
Mint kagylóban a gyöngy.

 

2.
Hol vannak a hátsóudvar gyöngytyúkjai?

Elgurultak az időben,
Mint egy szétszakadt gyöngysor.

 

Az emlékek is...

Az emlékek is öröklődnek,
Mint a szemszín vagy a vérmérséklet,

El sem kell mesélni őket.

 

 

 

 

 

 

 

 

NYERGES GÁBOR ÁDÁM

 

Széljegyzetek is készülnek

Egykori osztálytársaim sorra házasodnak és szülnek, haverjaim
száma nő, baráti kapcsolataim erősödnek, szerelemre már nem
lelek. Beálltak és megkötöttek azok az emberi kapcsolatok,
amiknek kiépítésére lett volna e tizenhét iskolaévem. Innentől,
már mintha csak kártyapartiban lennék, végetért az osztás, s a
hozott anyagból gazdálkodhatok csak. Illúzióim rendíthetetlen
romantikusként vannak ugyan, de mind hiába. A helyzet sem
oly súlyos, hogy panaszra adjon okot, de sokkal rettenetesebb
annál, mintsem hogy hallgathatnék róla. Definiálni szólítottam
fel magam már jó pár éve jóformán mindent, de önös, apám
szóhasználatánál, ha maradok, praktikus okokból azért
leginkább a magányt, hát legyen, a magány ugyanis nem az,
ha nincs kit az embernek szorult helyzetében, félelmében avagy
bánatában felhívnia, a kölcsönös kihasználás szellemében maga
mellé rendelnie, hanem, ha mindezeket a valakijeit már ebből
vagy épp abból az okból kifolyólag nem kívánja maga mellett
tudni. A magány talán olyasmi, mikor a madarak nagy
hidegben valamivel összébb húzódnak az ágakon vagy
telefonvezetékeken. S bár ilyet bízvást nem nagyon csinálnak,
metaforikus értelemben mégis szükség van, azaz szükség volt
erre a képre egyik utóbbi kapcsolatomban, mikor rendszerint
kifogytam magam hergelte, eleve is apadó lelkesedésemből
aktuális partnerem iránt. Sok egyéb körülmény is segítségemre
sietett persze, a folyton folyvást hallgatott keringőritmusú
halállemez, mely télesti sétáim során egyedüli reményfoszlányként
melegített, s maga a náthás, folyós latyakosságában, lelki
vonatkozásban legalábbis a szibériainál is keményebb tél, mely
egyre-másra még tán nálam is magányosabb választottamhoz űzött
alkalomról alkalomra. Randevúink, mintha csak zártkörű irodalmi
estek lettek volna, voltak egyszerre groteszkek és unalmasak,
s borzasztottak el hosszú időre a kompromisszum korábban oly
csábító lehetőségétől, miután a zabolázatlan, őssejteknél is talán
mélyebbről feltörő, nyüszítő vágyású nagy szerelemben, most
legalábbis olybá tűnik, egész hátralevő életemben csalódtam.
Éveket töltöttem azzal a megkérdőjelezhetően meddő, magam
szabta feladattal, hogy bebizonyítsam: a költészet nem, vagy
legalább nem csak a határtalan önsajnálat terepe, s ezidő alatt
sikerült is meggyőznöm, úgy tűnik, közvetlen környezetemnél is
inkább, s legfőképp önmagamat, hogy életem jelentéktelen
történései még a magam számára is, mint mondtam is,
jelentéktelenek, s ily módon valamiféle irodalmi távolítás,
absztrakció híján méltatlanok is a megverselésre. S ahogy
most látszik előttem legfrissebb helyzetem, úgy vélem, semmivel
sem fájnak érzelmeim jobban bárki máséinál, sőt, ami azt illeti,
voltam ennél már sokkal rosszabbul is, mégis most, éppen most, e
hetekben fogyott el a cérna, s adtam meg magam a valahai
elveimmel oly nagyon ellentétes vonzásnak. Most történik mindez,
mikor - ezek szerint - , bár különösebb okom nincs rá, érzelmileg
mégis a leggyengébb vagyok, mikor évek múltán újra, mint valami
szenilisen készülődő haldoklónak, újra eszembe jut, mint siettem
előbb a Veres Pálné, majd a Galamb utcába, utóbbiba már volt,
hogy virággal, előbbibe viszont fülemben folyvást a Duna elképzelt,
vad morajával, mert zsibbasztó víziszonyom okán állandóan úgy
képzeltem, majd most, éppen most csap át a rogyadozó épületek
közt a száz- meg százméteres ár, mikor a  legkevésbé számítok rá,
s mikor ez egyik kamaszkori szerelmem talán végre ad bármit, mit
fantáziám túlzó, torzító lencséjén újra meg újranézve akár reménynek
képzelhetek. Nem hallok már morajt, virágot vinnem sincs kinek,
s ami a legjobban megrémiszt, a víztől való csontigható rettegés sincs
már sehol. Nem zárhatom ki, hogy míközben valahai pajtásaim szültek,
házasodtak s új életüket rendezték be, engem a hullámok már rég elleptek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ZUDOR JÁNOS

 

Dicsőség istenünknek, ne olyanok legyünk

Mint a rakéták, akik össze-vissza szállnak.
Hogy kersztezzék egymás útját, még ha fegyverrel is -
(mert az ember olyan mohó) - HOHÓ! De ne ilyen rohammal,
amíg még van ég, amely csilloghat is,
„Víg ditirambusa: daktilusok” Áprily Lajos
(Tá ti ti tá ti ti tá tá, tá ti, tá ti? Tá  tá  tá)

 

Arturkának

Jobb az Arturo Oui.
Különben egyremegy,
Mi végzünk másokkal
vagy ők végeznek velünk.
Arturo Oui
a nagy éljenzésben
csak önmagára gondol.

Hogy ne legyen sértő
a gondolat, amely tibetiül hangzik,
nem célzásszagú,
hanem gondolattalan,
mint a harangláb.

Aki megtanult franciául beszélni,
hogy ne legyen feltűnő,
ha éljenző a tömeg
és a világ végéről kezd beszélni.

Éljen, éljen,
mint a paranoia,
a hólabdával megdobott
és összetört búra vagy mint a titokban
összetört fej,
amely nem jó már
semmire sem,

ne haragudj Arturka,
te nem vagy ilyen
öncélú puffancs,

még ha gyerekkoromban
úgy képzeltelek is.

 

Az idividuum bosszúja

Egy óriási,
fejjel lefele tartott
uborkás üvegben,
apró létrácskán
felfele mászik
a béka, ha nagy a légnyomás,

mint individuuális lény,
rajta a kitörölhetetlen
forma, maga a szerkezet,
a rögtönzött barométer,
és a döglődő béka...

Fellendül nyitásra,
levegőre, ha már nagyon
elhasznált az oxigén -

Az emberke nevű lény
más, mint a béka,
összetörné az uborkás üveget,
még ha búvárszemüveg lenne is rajta,
csak úgy, bosszúból...

 

 

A versekhez Szőke Erika Parafrázisok című sorozatának részleteit társítottuk.

 

A művész 1977-ben született, Surányban. 2005-ben fejezte be tanulmányait a  nyitrai Konstantin Egyetem képzőművészeti karán. Majd négy évet Spanyolországban élt és alkotott. A 2010-es Photoespaña fotóblogján az „Objetos alterados“/ Átváltozott objektumok c. fotóverseny nyertese lett.