A hatalomnak szüksége van besúgókra. Van fogalmad, mennyibe kerülne egy ilyen szerteágazó apparátust fenntartani? Az otthonokba, hálószobákba, presszókba, klubokba, munkahelyekre beférkőzni? Mindenkit érdekel a másik magánélete. Ha másért nem, hát azért, mert nem az övé.

Jelige: Katmandusz

A besúgó

A fal mentén oson, sietsége menekülésnek is beillik. Ha volt is neve egykor, rég elveszett.
Akár a seb, folytonossági hiány a falon. Lyuk. Roncsolt szélei törött fogak: tégla, kő. Tovább gaz, alig áthatolható, sarok, hámló vakolat. Ahová lekuporodik - az a hely az otthon, kínzókamra, melegség, álom, kerékbetörés bárhol legyen. Most itt.
A görcsös roham, ami előveszi, hol hisztérikus vihogás, hol zokogó rángás. Kiszámíthatatlan és legyőzhetetlen.
Ötvenkét év. Az elvégzett munka, a befejezett és befejezetlen most egyszerre ront rá, nem tudva, hogy ha nem tenné is, összeroppanna, csupán önmagától.
A könny sója a nyál keserűjével ellenpont. A magzati pózban remegő végtagok és a dülledt szem előtt elferdülő képek a tökéletes elzárkózás a jelentől, képtelen és hatástalan menekülés a múlt elől.

Nem is olyan régen még elképzelni sem lehetett ilyesfajta különválást. Valamikor része volt a világnak, egészen átitatta magát, együtt rezdült vele, ezen múlt a munkája és - minden képtelensége ellenére - lelki üdve is.
Váratlanul, nem tudható idő múltával enged a görcs.
Gyermektenyérnyi felületen vált sötétebbé a törmelék a vizelettől. A vesztes ember kuporgott a sarokban.

*

talán nem találja az elvtárs irányadónak a Párt elveit? talán az elvtárs nem találja tévedhetetlennek a Pártot?
de igen
és nem látja át az elvtárs a funkciókat? a társadalmi berendezkedést, a gazdasságpolitikkai helyzetet?
de igen
hát akkor lássa az elvtárs, mert választása csak egy van. vagy igen… nem folytatom!
igen
magasabb fórum elé viszem önt.

Elolvasta, azután elolvasott sok mást is, regényt, önéletrajzot, szabálykönyvet, filozófiát, pszichológiát. Munkaidőben.

Látni a személyiségek alaptípusait, felfedezni másokban a tanult formák valamelyikét, átlátni rajtuk, keresztkérdéseket tanulni és alkalmazni, csapdába csalni, sarokba szorítani, lefegyverezni, kétségbe ejteni, tönkre tenni, majd kimenteni embereket csupán a szó erejével. tudod te, mi ez?
Na?
Hatalom.
Egy szemüveges fiút adtak mellé, aki önmagánál is fiatalabbnak látszott.

Valaki nagyon szeret téged odafönt (miért, hogy az Isten rémlik föl?) minden harmadik jelentésen a te neved szerepel.
Jelentésen?
Hát a hangulatjelentések, meg a megfigyelés… érted!?
Én nem írok semmit.
Valaki úgy intézi, hogy te írd.
Azt hiszik, hogy spicli vagyok?
Nem hiszik, az vagy.
Senkiről egy rossz szót sem szóltam, soha nem bántottam senkit.
Nincs rosszabb, mint a lelkiismeret furdalással küszködő burzsoá-maradék!
Micsoda?
Hát te. még mindig a nyavalyás felsőbbrendűséged mozgat, nem tudsz elrugaszkodni a régi urambátyámos rendedtől. Azt hiszed, a proletárok nem képesek egy egészen új világrendet alakítani csupán önmaguk erejéből?A régi vezetők, a kizsákmányolók nélkül?
Ezt te sem hiszed, annyira már ismerlek.
Persze, hogy nem. Én semmiben sem hiszek.
Akkor miért csinálod?
Tényleg nem érted?
Nem.
A kezemben van közvetve egy egész megyényi ember sorsa. Néha még több. Huszonnégy éves vagyok.

 A hatalom lényege az önámítás. hitesd el, előbb-utóbb te is elhiszed.
Mit?
Bármit! A legfontosabb, hogy mindig jobbat kell produkálni annál, amit elvárnak! Száznegyven százalékos teljesítmény ma már nem kunszt. Ha annyit dolgoznál, amennyiről ők tudnak, negyvennyolc órából állna egy napod. És nem aludnál.
Kinek jó ez?
Nekik. Látnak benned valamit. Ha beválsz, megérte. Ha nem…
Mi lesz, ha nem?
Késő van! Holnap folytatjuk.

Átkulcsolja a lábszárát, combja a mellkasához simul, felső fogsora a térdébe mélyed. Most enyhe rángás, több könny, nyál, ez a legrosszabb. Nem lehet felitatni. Gyűlöletes testnedvek! A szánkázó-villanó képek mellé most más is, réges-régi dohszag egy ósdi pincéből, az idejét nem tudná megmondani, de emlékszik, ebben az állapotban éppen, hogy mindenre. Az átok. Mindenre élesen, pontosan. Esélyt sem kap, hogy felejtsen.

A hatalomnak szüksége van besúgókra. Van fogalmad, mennyibe kerülne egy ilyen szerteágazó apparátust fenntartani? Az otthonokba, hálószobákba, presszókba, klubokba, munkahelyekre beférkőzni? Mindenkit érdekel a másik magánélete. Ha másért nem, hát azért, mert nem az övé. Az ember szeret figyelni, szeret hallgatózni, leselkedni. Megfelelő ideológiával mindazt, amit lát, hall, el is mondja. Hazaszeretetből, becsületből, ostobaságból, bosszúból, vagy merő rosszindulatból, teljesen mindegy. Ha valakit visznek, tíz másik is befogja a száját; én is lehettem volna! ezt gondolja mindegyik, mert egy modern, évről-évre fejlődő államformában, amilyen a miénk, mindenki bűnösnek érzi magát, legalább egy pillanatra. Ez a pillanat kihasználható.
Cin-cin mindent meg tudott magyarázni. - Miért hívnak Cin-cinnek?
Jobb, ha nem tudod.

Ezek szerint engem is figyel valaki.
Hm…
Most komolyan beszélek. Nézz rám! Ugye engem is figyelnek?
Szerinted miért vagyok folyton veled?

Néha mintha összeérnének a rohamok. Egyre gyakoribbak, vagy csak a közöttük lévő idő válik lényegtelenné. Az állandó rettegés: ha egyszer nem lesz hová bújni.

Miért én?
Okos vagy, tucat arcod van, és örökös megbántottságot érzel. Kiszolgáltatott és irányítható. Sorold be magad a típusok közé!
Nem vagyok irányítható. Amit teszek, azt a saját…
…akaratomból teszem. Nem pont erről beszélünk? Mindenkinek ezt kell hinnie magáról. Az egyén szabadsága! Hát ettől működik. Elhiszed, éppen ezért így is van.
Szemét!

Halvány remegéssel kezdődik, észlelni sem könnyű, mire megérzi, már benne van a sűrűjében, nyelvére harap, fáj, a lába kocog a piszkos járólapon, hozzá a válla, aztán már csak az öklendezésre kell figyelni. Néha a fájdalom elnyomja az emlékeket.
De nem most.

Fűcsomókat tépked, épp, hogy felnéz, folytatja, mintha a világot igazgatná. Koszos alsószoknya, fejkendő.
Szemben vele három bőrkabát. Egyik az övé. Szégyelli. Körül a puszta, mögötte magányos ház. A legmagasabb odalép, állánál fogva emeli fel.
Nézzen a szemembe! - Megteszi.
Nem fél?
Nem. Már nem.
Jobban tenné, higgye el!
Lehet.
Ezt üzenem a férjének is. - Elmosolyodik.
Elfelejtettem, hogy ő már egy éve nálunk van. - Újabb mosoly.
Elfordul. Az asszony két-három bizonytalan lépést tesz felé, mintha a karja is lendülőben volna, de csak megrázkódik. Egyszer. Leguggol, és a fűcsomókat tépi. Soha magányosabb látványt.

Az első. A beavatás. Lássák: mennyit bír a gyomra.

Az anya sikolya. Akárha halálsikoly, pedig csak a gyerekét ragadják kézen, húzzák finom erőszakkal a folyosó fényesebbik ága felé. Elfordultában még a térdre rogyó nő után nyúló őrmester-kéz ismerősen sunyi brutalitása. Körül a cellák, homály, a zokogáson kívül borzasztó némaság.

Mindenre élesen, pontosan.

A görcsös fájdalom sokszor összemos időt, teret. Válogatás nélkül hoz emléket, hallucinációt.

Égő füllel rohan egy épületből. A szúnyogháló csapódása, az apró mágnes enged, a szél ki-be lengeti. A csapódások közé ékelődve tompa durranás, valahonnan bentről. Réges-régi vicc kúszik elő: most öngyilkos lett, vagy pezsgőt bontott?, szégyenféle, hogy eszébe jut.
Veszteségérzet. A feladat miatt. A feladat, a hetekig tartó huzavona egy perc alatt a semmié.  Pedig már sikerrel kecsegtetett, gördülékeny ügymenet, szimpla beszervezés. Régi ismeretség, hosszú beszélgetések, finom puhatolódzó faggatás, parányi vita megtámadhatatlan érveléssel lezárva.
Valahol az érzés mélyén valami más is. Valami gyomorkavaró.

Két sarokra csak az apró lakás, koszos konyhájával, kopott heverőjével, dohányfüst-szagával. Harmincnyolc négyzetméter, amire otthonként kell gondolnia. Ott csönd van, a rohamok is békülékenyebbek.

Veszteségérzet. A feladat miatt. Csakis amiatt. Nem volt hozzászokva, hogy veszítsen. Amikor a pisztoly előkerült, már tudta, hogy vége. Még az is átfutott az agyán, hogy talán az életének is.
Milyen volt a szeme? Fásult? Nem. Lemondó? Talán. Ugyanakkor élt is az a szempár, mintha valami hihetetlenül élő lemondás szikrázott volna benne. Olyan csillogó tudatossággal akart véget vetni az életének, ami ősi vértanuknak lehetett sajátja. Gyávaságból nem felé fordította a fegyvert? Nem. Vannak olyanok, akik képtelenek lennének a gyilkolásra. Tartásuk van, gerincük. A viccnek itt semmi keresnivalója.

Mindenre élesen, pontosan.

Ragacsos, de nem kellemetlen. A levegő borzongatja, érezni, ahogy a gyenge szőrszálak kiszabadulnak a fura folyadék és az izzadtság fogságából és egyenként, apró pattogással egyenesednek ki a hasán és a combján. Feküdni is jó, meztelenül, egy másik kar, comb súlyát vállalni a sajátján kívül.
Az a fura szag, leginkább tisztítószerre hasonlít, betölti a szobát. Az is jó.
El kell menned?
Nem tudom, maradjak?
Maradj! Főzök kávét.
El kell mennem.
Most? Igen. Vagyis nem, majd később.
Mikor?
Nem tudom.

Szerette hinni, hogy a félelem kíséri. Mint egy jó barát. Ahonnan ő kilép, a félelem beköltözik oda. Ez egyfajta felsőbbrendű biztonsággal töltötte el. Akár Cin-cint. Félelem. Nagyritkán halál. Erről azonban jó darabig nem vett tudomást.

Három hét múlva indul.
Meddig lesz távol?
A beutalója tizenöt napra szól.
Annyi elég lesz. Ha nem, utána utazol és marasztalod még.
Bulgáriába?
Oda, ahová megy.
Oda megy.
Akkor oda. Engem nem érdekel, a lényeg, hogy mire visszajön, már senki legyen.
Nem lehetne egyszerűen nyugdíjazni?
Mi ez a szentimentalizmus? Nem ismerek rád! Sose gondolkodtál te ilyesmin.
Talán öregszem. Kicsit sajnálom az öreget. Végiggürcölte az életét, nemzetközi sikerei vannak, mi meg egy mozdulattal félreállítjuk.
Na, nem egy mozdulattal. Tudod mi munkámba kerül az egyetemen, hogy besározzam őt? Még mindig a nyálukat folyatják a kiscsajok, pedig már majdnem hetven éves. Ők már nem veszik be a szocializmus ellensége maszlagot. Lassan kifogyok az ötletekből, de ezt ne mondd el senkinek! – És kacsintott. Cin-cin volt az egyetlen barátja. Mindenkinél jobban gyűlölte.

Az ember a múltjából táplálkozik. Minden perce, pillanata múlttá válik a következő percben, pillanatban. Régen a jelennek élt. Mostani jelene megcsúfolása mindannak, ami valamikor értelemmel bírt.

Miért jársz ennyit hozzám?
Nem tudom.
Jó, hogy hozzám jársz. Nem a pénz miatt, csak úgy. Szeretem a szagodat. Meg azt, hogy nem beszélsz fölöslegesen. Minden pasi dumál. Te nem. Feleségül veszel?
Igen.
De nem viccből mondom, komolyan. Na, tényleg?
Igen.
Akkor elárulok valamit! Nekem már volt férjem. Elszökött, itt hagyott engem is, meg… a kislányomat. Valahova külföldre ment. Így is feleségül veszel, egy gyerekkel? Na, mért nem válaszolsz?
Igen.
A kapun kívül megáll, nekitámaszkodik a hámló vakolatú falnak. Akár a bibliai apostolok, lerázza lábáról a port. Kissé teátrális, de játszani jó.

Az anya sikolya…

    Mindenre élesen, pontosan.

*

FÉG RK-59. A „kis-PA”, ahogy Cin-cin nevezte.

    Neked nem lehet fegyvered.
    Tudom.
    Mire kell?
    Csak úgy.
    Csak úgy, nincs.
Félek.
Micsoda? Nem hallottam.
Félek!
Te?
Van mitől. Nem hiszek a fegyverekben. Ettől függetlenül szereztem egyet magamnak. Szovjet gyártmány. Ügyes tokban nem is látható. Tudsz lőni?
Voltam katona.
De pisztollyal?
Azzal nem.
Jó. Holnap délután a kiserdőben. Fél hétkor.

FÉG RK-59. A kis-PA! 315 méter per szekundum torkolati sebesség, 300 J torkolati energia. Akkorát lő, mint az enyém, de ez nem orosz. Magyar termék, a javából. Nem túl erős, viszont könnyű, rövidebb is, mint az enyém.
Szép!
Hát persze, hogy szép. Vigyázz vele! Néhány ezer lövés után deformálódik az adogatópálya, de annak, hogy könnyű, meg van a hátránya is. Gondolom, nem óhajtasz napi rendszerességgel órák hosszat lőni.
Nem.
Akkor jó lesz. Amúgy sem bírná a gyenge kezed. Akkorát üt, mint egy bivaly. Na, gyakorolj!

    Húsz éve hozzá sem nyúlt. Most végigsimít az alumínium-testen. Precíz körben elrendezve tizenkét töltény. Ha végigcsinálja, egy is elég lesz. Leereszkedik a fotelba. Most jószántából emlékezik. Vagy tíz éve érdeklődött Cin-cin után. Senki nem tudott róla, vagy nem akart tudni. Aztán ráakadt valami iratra. Cin-cin Amerikába szökött. Két pszichológia-tankönyvet írt egyetemisták számára, és egy memoárt, Életünk a függöny mögött címmel. Levelet küldött. Válasz nem jött.
    A nőt nem merte megkeresni. Mit mondhatott volna? Sajnálja? Igazság szerint nem is sajnálta. Soha nem képzelte magát mások helyébe. Értette a helyzeteket, ennyivel megelégedett. Ez a mostani, ez más. Őrület kell-e, hogy valakinek ereje legyen hozzá? Cin-cinnek erre is megvolt a maga teóriája. Lehunyja a szemét.
„Az öngyilkosok léptek egyet az evolúciós létrán. Az ember, ha elég okos, vagy eleget gondolkodik és nem a vallásban keres, rájön, hogy a létünk tökéletesen értelmetlen. Ennek ellenére dolgozik, él, ráadásul félti az életét és mindenáron védelmezi azt. Életösztön. Minden élőlényre jellemző. Most nézzük az öngyilkosokat! Minden ellen tesznek, ami ez alatt a három-akármennyi milliárd év alatt kialakította az életet ezen a bolygón.Ttűnhetnének szánalmasnak is, de mégis csak ők az újabb embercsoport, akikből hiányzik az a hormon, ami az életben maradásra irányuló tevékenységek generálására buzdítja az agyat. Tehát fejlettebbek a többieknél. Tisztelem az öngyilkosokat.”
Talán egy korty konyak! A pisztolyt az asztalra helyezi. A szekrényben két üveg. Mindkettő bontatlan. Poharat vesz elő, tölt. Éget az ital, nincs hozzászokva. A köhögési roham már ismerősebb. Még egy pohárral! Jóleső bizsergés. Talán hamarabb rákaphatott volna, most már késő. Egy cigaretta, még utoljára! Majd kiszellőztet utána valaki más.
Nincs mire várni. Szájába veszi a csövet. Akaratlanul is ráharap, és nyelvével megérinti a hideg fémet.
„Újabb konstrukció, a biztonság érdekében csak akkor lő, ha az elsütő billentyűt ütközésig hátrahúzod!”
Meg sem mozdul az ujja.
Kikapja szájából a fegyvert. Apró szúrások a homlokán. Ez így nem fog menni. Ha nincs bátorsága, majd az akaraterő átsegíti a holtponton. Nagy levegő! Ötig számol és meghúzza a ravaszt. Precizitás. Céltudat. Az öt jó. Jó szám. Még egy konyak. És egy cigaretta. Hosszan fújja a füstöt, nyelvével meg-megtöri a szürke fonalat. Akkurátusan elnyomja a csikket, a kelleténél gyorsabban önti torkába a maradék italt, visszatartja a köhögést. Nyel.
Szóval ötig. Ha bátorság nincs, lesz akarat.
Egy