Ecettel, novellával - Novák Valentin új könyvének bemutatójáról

Helyszíni

Novák Valentin több évet dolgozott nevelőtanárként a Mozgássérültek Állami Intézetének gimnáziumi kollégiumában. Élményanyaga most novelláskötetté állt össze, aminek bemutatóján jártunk a Magyar Írószövetségben. Kényes téma a feldolgozáshoz? Prózájában ezt azzal a pár csepp ecettel oldotta meg, amivel épp eltalálta a szükséges fanyarságot, és a tökéletes ízt. - Novák Valentin új könyvének bemutatójáról

 

 

Ecettel, novellával

Novák Valentin új könyvének bemutatójáról

 

 

A sors azokkal a moll leütésekkel hangolta össze a hétfő este eseményeit Novák Valentin könyvbemutatóján, amiktől a könnyedén kiismerhető melódiák helyett maradandó művek születnek.

A közlekedési dugótól szinte megbénult városban senkinek nem volt könnyű a helyváltoztatás, de az autós segítséghez kötött, kerekesszékes Józsa Zoltán festő- és fotóművész (képalkotó), bár közreműködője lett volna az estnek, nem tudott eljönni. Eszterhás Dániel szaxofonművész pedig lábát törte ugyanezen a napon, így őt is nélkülözni kellett.

Az Ecettel savanyítok – Memento Móni című novelláskötet a szerző azon éveinek bőséges élményanyagából született, amelyeket mozgáskorlátozottak között töltött. Felbukkantak már ezek a tapasztalatok egy korábbi kötetben is, egységes kompozícióként, karakteres, lélegző prózaként azonban csak most léptek színre.

S ha mementókból még nem volt elég a bemutató kezdetekor, csak ezek után olvasta fel Novák Valentin a kötet alcímadó és egyben egyik legmarkánsabb írásának, a Memento Móninak egy részletét.

De szó sincsen arról, hogy súlyos csendekkel, vészjósló jelek árnyaitól körülvéve gubbasztott volna a közönség. Sőt. Novák Valentinnek nemcsak a témaválasztása újszerű – ami, ahogy ő maga is elmondta, sokkal feldolgozottabb a filmes és a képzőművészeti műfajokban, annál elhanyagoltabb az irodalomban – hanem az a fajta írói attitűd, ami egyszerűen „mellécsapódik” (a szerző szóhasználata) a témának, és minden tervezettség vagy kimódoltság nélkül, tökéletes formában hagyja lenyomatát a papíron. Érzelgősségnek és tragikus pátosznak nyoma sincs hálistennek.

Csakhogy épp az írói attitűd a vízválasztó a szerző és beszélgetőtársa, Szávai Géza látásmódjában. Szávai a Pont Kiadó vezetőjeként nem titkolja, hogy elsődleges fontosságúnak látja az önmagukért beszélő művek megszületését, s mint a jó kortárs irodalom megjelenését támogató kiadóvezető, kötelességének érzi, hogy „kinyomja” az arra méltó írókból a lehetséges kitűnő művek sorát. Határozottan lebeszéli arról Novák Valentint (s úgy általában az írókat), hogy a téma prófétái, szószólói legyenek. Az író jó prózát írjon, hangsúlyozza Szávai, s az Ecettel savanyítok esetében sem a mozgáskorlátozottak, elesettek, másképp élők fölé hajló Novák Valentint szeretné hallani megnyilatkozni (ilyenkor legszívesebben letakarná egy lepedővel – fogalmaz tréfásan Szávai), hanem a prózaírót, aki egy kiváló novelláskötetet tett le az asztalra.

Szávainak igaza van, morfondírozik az ember a beszélgetésüket hallva, de Novák Valentinnek mégiscsak a témaválasztás itt a fő erénye – az írói brandje, mondanám szívesen – ahogy alkotássá transzformálja azokat a tapasztalatokat, amelyeket a legtöbben nagyívben kikerülünk, mert problémás, nyűgös, kellemetlen, nehezen megragadható, túlságosan messze mutató… A szerzőnek viszont minden erőlködés nélkül sikerül pontosan ezeket megragadni.

Élet, halál és szerelem – mondja a beszélgetés közepén író, ez foglalkoztat mindenkit, és nincsenek ezzel másként a mozgáskorlátozottak sem, akikből mi magunk faragunk tabut, még az elnevezésükkel is csak szerencsétlenkedünk, az ő egyik kolléganője például, meséli Valentin, kikéri magának, hogy a fogyatékával élne, ő a barátjával él. És egy felolvasott novellarészlet is megerősíti: éppen a humor, a másik froclizása, ugratása, piszkálása, a közös (bal)sors kinevetése adja a sava-borsát az írások főszereplőivé előlépett hendikeppel küzdő emberek sorsközösségének. Groteszk? Nem, inkább természetes, mondja Valentin, nyugodtan elhihetjük: ugyanúgy vidámak és szomorúak, szerelmesek és csalódottak, mint az egészségesek.

Illetve van itt még valami plusz, említi meg Szávai Géza, valami rejtett erő. Elmeséli az idén tavasszal elhunyt Tóth Imre matematikus és művelődéstörténész példáját, aki egy nagyon fiatalkori tragikus balesetet a matematika iránti rajongásával élt túl testben és lélekben. Nincs ez másként az estről kényszerűen távol lévő Józsa Zoltánnal sem – erősíti meg Valentin Szávai felvetését –, aki szintén egy székhez és másfél négyzetméter ágyhoz kötve alkotott régebben festményeket, azután mozgása romlásával fotókat, több ezer kötetes könyvtára van, ráadásul mesterien süt-főz. (Hogy egy elromlott kerekesszék és az autó hiánya megakadályozhatja a jelenlétét, az már a mai magyar valóság, teszi hozzá a hallgató magában.) Egyébként ő a kötetnek is szereplője lett. És szereplője lett az epilepsziás szerelmes lány, meg a kerekesszékkel koncertre járó beszívott fiú, és a felolvasások után szereplője lettünk mi is, ki így, ki úgy, de a határok semmiképp nem ott vannak, ahol azt hisszük, vagy hihettük a bemutató előtt.

Laik Eszter

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése