Gömöri György: A pesszimista Faludyról

Tárca

 

 

Igaz, ezen a heveny pesszimizmuson valamit enyhített a személyes hazatérés öröme, s az az érzés, hogy az ország végül “hűséges fiává” fogadta, és megbecsülte a kétszeres emigráns  Faludy Györgyöt. Akinek sok híve van Magyarországon csakúgy, mint Nyugaton, s akinek a temetésén (magam is ott voltam a Kerepesiben) több vallás lelkésze búcsúztatta a szinte matuzsálemi kort megélt költőt. – Gömöri György tárcája

 

 

A pesszimista Faludyról

 

Faludy Györgyöt, akit 1956 szeptemberében a Magyar Írók Szövetségének emlékezetes közgyűlésén láttam először, de igazán csak pár hónappal később Londonban ismertem meg, sokáig mélyen pesszimista embernek tartottam. Lehet, hogy ez meglepi a Pokolbéli víg napjaim c. a maga nemében kitűnő, dús életkedvet sugárzó emlékezéseinek olvasóit, hiszen hogyan lehet pesszimistának nevezni azt a Faludyt, aki az ávós hatóság magánzárkájában átszellemült verset tud írni Zsuzsáról, aki Recsken bájos amerikai történetekkel szórakoztatja rabtársait, akit még az őrkutyák és besúgók is megszeretnek? Igen, de Faludy nagyjából négy részre osztható életének (két hazai, két emigrációs időszak) van egy fontos fordulópontja, és ez az 1956 utáni Kádár-terror előli menekülés. Magyarországon népszerű költő tudna lenni, ha két diktatúra nem vadászna rá, illetve nem csukná börtönbe.  Nyugaton meg tud élni és gyakran jól is él, de egyfajta létbizonytalanságban és kevéssé-ismertségben, gyakran kétségbeesve a nyugati ember (és a politikusok!) szűk látókörű önzésén és defetizmusán. Más szóval – érdekes paradoxon! – Faludy igazából Nyugaton lesz pesszimista, és borúlátásának alapvetően két oka van.

     Ezek közül az első személyes. Miután Recskről szabadulása után elvette feleségül korábbi szerelmét, Szegő Zsuzsát, Londonban fiuk is születik, de Zsuzsa 1963-ban meghal. Faludy egyedül marad, és hosszas bolyongás után a kanadai Torontóban telepedik le, itt él egy barátjával egészen 1988-ig. Két alkalommal együtt léptünk fel irodalmi esten, először 1959-ben, Londonban (az évszámra azért emlékszem, mert Déry Tibor akkor még börtönben volt és a fogvatartása ellen tiltakoztunk), ahol én egy nem annyira “honvágyas”, mint a végső hazatérés reményét felcsillantó verset olvastam, amiért Faludy szelíden megfeddett. Egyáltalán nem bízott benne, hogy valaha is hazatérhetünk. Ezt megismételte 1969-ben egy New York-i irodalmi esten, ahol falfehéren ácsorgott a színfalak mögött (iszonyúan lámpalázas volt, pedig csak egy versét kellett elmondania), és ez a vers arról szólt, hogy majd csak a Kerepesi temetőbe fog ő hazatérni. Vagy tíz évvel később ez a reménytelenség oldódni kezdett, de egészen addig, amíg hazai filmesek nem csináltak róla egy portréfilmet, ahol részletesen elmondhatta recski élményeit, érthető módon vonakodott rávenni magát a hazatérésre. 1988-ban viszont már a levegőben volt a rendszerváltás lehetősége és 1989 elején az “ellenforradalomról” is végre kimondatott, hogy igazából népfelkelés volt és nem “nyugati ügynökök” szervezték.

      De pesszimista az 1956 után Nyugaton írt Faludy-versek többsége is. Van például egy (szerintem kevésbé sikerült) verse az éppen elhunyt Borisz Paszternákról, amiben megfogalmaz valamit, ami saját magára is jellemző. Idézzük:

                               “Áldás azon, aki az életet
                               szerette. Ez szigorúan tilos,
                               meg az élet tragikus tudatát,
                               mit nem tűr el
                               az optimizmust játszó butaság”

       Az élet “tragikus tudata” schopenhaueri vagy nietzschei gondolat, a magyar költészetben talán Kosztolányinál látszik legélesebben. Az “optimizmust játszó butaság” nyilván a dialektikus materializmus fedőszava. Azonban korábbi verseiből nyilvánvaló, hogy ez a tudat még nem jellemezte a költőt Recsk előtt, amikor a szereplési vágy mellett az epikureizmus volt Faludy életének fő mozgatója. Recsken bizonyos értelemben leszámolt a földi javakkal, élményei megrázták, és mélyebb gondolkodásra késztették. Ugyanakkor a politikai terrortól szenvedőkkel teljes szolidaritást vállalt, ezért döbbentette meg emigrációban a Nyugat közönye és a Szovjetunióval szembeni látszólagos tehetetlensége. És nemcsak a politikai értetlenség, az ökológiai ostobaság is bántotta:

                                   “A roppant lakomán felesszük
                                   a földet lábaink alatt,
                                   meg az atmoszférát felettünk.
                                   Az eresztékek inganak”.

   Ezt írta 1959-ben! Ma, negyven évvel később, ökológiai érzékenység nélkül nem létezhet számottevő politikus. Faludy már akkor úgy látta, a Nyugat elkényelmesedett, hagyja magát kényeztetni a technológiától, miközben elsatnyulnak szellemi értékei. Kevés költő írt magyarul olyan pesszimista verseket, mint ő 1980 táján Torontóban: ”Tanuld meg ezt a versemet”! ez annak az emlékezetesen komor versének a címe,  ami mintegy előre vetíti a Gutenberg-galaxis végét: “mert nemsokára könyv se lesz”! (Lenni lesz, csak a nyomtatás alakul át, szorul háttérbe). Ennek a versnek a harmadik versszakában Faludy szinte profetikus erővel mond ki egy már-már megvalósulni látszó lehetőséget:

                             “Tanuld meg ezt a versemet,
                             s mondd el, mikor kiöntenek
                             a légtől poshadt tengerek,
                             s az ipar hányadéka már
                             beborít minden talpalat
                             földet akár a csiganyál…”

Igaz, ezen a heveny pesszimizmuson valamit enyhített a személyes hazatérés öröme, s az az érzés, hogy az ország végül “hűséges fiává” fogadta, és megbecsülte a kétszeres emigráns  Faludy Györgyöt. Akinek sok híve van Magyarországon csakúgy, mint Nyugaton, s akinek a temetésén (magam is ott voltam a Kerepesiben) több vallás lelkésze búcsúztatta a szinte matuzsálemi kort megélt költőt. De annak örülök, hogy Faludy nem élte meg 2006 októberének szégyenletes utcai tragikomédiáját – akkor és nem sokkal azután bizony oka lett volna a magyarságot illető pesszimizmusra. Tegyük hozzá: egy költő sem feddhetetlen, s Faludy magánéletének bizonyos vonatkozásai még sokáig sokkolni fogják a konzervatív gondolkodású magyarokat. De el kell választanunk az embert a költőtől, az írótól, aki két diktatúrát szenvedett meg és élt túl, s akinek vannak versei, amelyeket még akkor is fognak magyarul idézni, amikor egyes, ma felkapott íróknak vagy költőknek már a nevét sem ismerik széles e földtekén.
 

Kommentek elrejtése, megjelenítése