Irodalomta(la)nítás A-tól Z-ig - Dreff János/Tóth Dezső Az utolsó magyartanár feljegyzései című könyvéről

Kritika

Hogy jó regény-e Az utolsó magyartanár feljegyzései, nem tudom. Hogy akar-e egyáltalán regény lenni, az sem bizonyos. Hogy kegyetlenül, önmarcangolóan őszinte szöveg, abban azonban bizonyos vagyok. Egy olyan magyartanár – olykor dühös és tehetetlen – töprengései ezek a szövegek (másképpen szólva: ez a szövegáradás), aki tisztában van vele, hogy amiként eddig volt, úgy nem mehet tovább az irodalomtanítás, mert különben az is elveszik hamarost, ami ma még „maradék”-ként velünk van az elmúlt évszázadok irodalmából. Fűzfa Balázs recenzióját az Irodalmi Jelen vitaindítónak szánja.


Irodalomta(la)nítás A-tól Z-ig

 

- Dreff János/Tóth Dezső Az utolsó magyartanár feljegyzései című könyvéről

 

    A cím többféle értelmezési lehetőség felé nyit ajtót – mondhatnánk „disszeminatív”-nak is, mint a szöveg egyik szóban forgó tárgyát, magát a kortárs prózát. A szerző ugyanis egyszerre írja bele magát egy tantárgy historiográfiájába és a kortárs magyar irodalom prózai szakosztályába. Meglehetős malíciával kezelve mindkét „célcsoport”-ot.

   Néhány éve az irodalompedagógiai szakirodalomban olvashatók már utalások arra vonatkozóan, hogy a közoktatásbeli magyar irodalom tantárgy presztízse csökken, pozíciója ingadozni látszik. Tartja ugyan azt még kicsinyég a hagyomány megbonthatatlannak látszó (t)rendje, az elvárás, mely szerint eme tantárgy a nemzeti identitásképzés egyik legfontosabb eszköze. Tartja másrészt minden poroszos oktatási rendszer tehetetlenségi nyomatéka, mely bármifajta innovációt évtizedekre képes kitolni, elcsúsztatni, megakadályozni, elszabotálni. Lássuk be, a mi oktatási rendszerünk pedig éppenséggel ilyen. Vagy eleve a rendszerszemléletű gondolkodás hiányzik belőle, vagy gyakorta az aktuálpolitika foglya – rosszabb esetben szolgálóleánya – válik belőle.

Luke Skywalker  

A válság azonban ma már olyan nagy, a szakadék a generációk kulturális nyelve, szimbólumrendszere, elképzelése, értékrendje között oly mérhetetlen, hogy a felnövekvő nemzedékek csak pár évig fogják még elnéző mosollyal szemlélni magyartanáraik vergődését a szép emlékű lúzerek, Kukorica Jancsi, Nemecsek Ernő, Nyilas Misi megszerettetésért. A világ útvesztőiben boldogulni képes Harry Potterek vagy Jedi lovagok pedig azért lesznek tizenévesek eszményképévé és viselkedési mintáivá, mert egyrészt ők tudják, mitől döglik a légy, másrészt ők maguk nem hajlandók lúzerré válni. Nem hagyják magukat megalázni, kihasználni, odakenni a falhoz. Ehelyett megtanulnak túljárni az agresszívek, a hatalmasok, a gőgösök eszén. Nem szavakban élnek, hanem az ő tetteikről szólnak a szavak – s nem utolsósorban a (mozgó)képek!

   Ezt a hősi harcot, a lúzerek érdekében vívott felesleges csatát adja fel „az utolsó magyartanár”, Tóth Dezső, és változik át a szemünk láttára Dreff János prózaíróvá (vagy fordítva?). Rendes posztmodern íróhoz méltón megírja-reflektálja magát az átváltozási folyamatot is, bőséges bölcsészszósszal öntve le az iskolai élet napi eseményeit és saját olvasmányélményeit Tandoritól Borgesig. A reflexió reflexiójának reflexiójaképpen pedig végül is elbizonytalanodik mindenben (?), ami nem képes vagy nem hajlandó a szövegben való világértelmezés oltalma alá hajtani fejét.

   A Sorstalanság kezdőmondatának szintén felütésként – akárcsak az eredetiben – való ismétlése („Ma nem mentem iskolába”) vagy a Hajnali részegségre alludáló mottó („levarázsoltam az égből a bálod”) egyértelműen jelzi a szöveg olykor szinte hetykén-túlzón hangsúlyozott és vállalt irodalmiságát, konstruáltságát (az egész Kosztolányi-költemény nem kevésbé szellemes-keserű parafrázisát is megtaláljuk a kötetben s 267­–271. oldalon – az oly jellemző Holt költő társasága címen). Az utolsó magyartanár feljegyzései a posztmodern prózával szemben már szinte általános kritériumnak eleget téve önmaga megszületésének történetét is adja – annyiban különbözve az sinkói–ottliki–esterházys hagyománytól, hogy még egyet csavarint a szöveg alakítottságán: egyúttal önmaga paródiáját is megteremti. Az első mondatban finoman jelzett „nézőpontváltás” – ti. nem a diák (alias Köves Gyuri), hanem a tanár (alias Dreff?!) nem megy iskolába – azonnal jelzi a(z) (ön)iróniának nemcsak vállalását, hanem az elvárást is, mely az olvasót effajta olvasat generálására kötelezi. – Az egyik befejező passzus is Kertész Imre-regényt hozza aztán szemközelbe – vö. „kötelező olvasmány!” –, annak a végsőkig szarkasztikus-tragikus mondataival állítja párhuzamba a magyartanár sorsát („sorstalanság”-át?): „…hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégsem ismerhetem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségtől szégyenkező s mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék még kicsit tanítani ebben a szakközépiskolában” (303.).

    A látszólagos-viszonylagos szervezetlenségben olykor szinte komponálatlannak tűnőn egymást követő „feljegyzések” nem is óhajtanak szigorú rendbe sorakozni. Méltán kapcsolják azonban ezzel is horizontunkba a modern próza egyik emblematikus kezdőpontját, az erős szervezetlenséget és megalkotottságot szintén egyszerre megkísértő Ulyssest, melyből az „egy nap maga az élet”-típusú elbeszélő poétika vétetett – de hadd utaljunk itt az e vonatkozásban sokszor méltatlanul feledett Márai Sándorra is, aki a Szindbád hazamegyben Joyce-hoz hasonló és ha tetszik, a posztmodernre hajazó – pontosabban azt előző – módon beszéli el a Krúdy-élet teljességét mindössze 24 órába sűrítve.

 

A János Vitéz a Nemzeti Színházban

Hogy jó regény-e Az utolsó magyartanár feljegyzései, nem tudom. Hogy akar-e egyáltalán regény lenni, az sem bizonyos. Hogy kegyetlenül, önmarcangolóan őszinte szöveg, abban azonban bizonyos vagyok. Egy olyan magyartanár – olykor dühös és tehetetlen – töprengései ezek a szövegek (másképpen szólva: ez a szövegáradás), aki tisztában van vele, hogy amiként eddig volt, úgy nem mehet tovább az irodalomtanítás, mert különben az is elveszik hamarost, ami ma még „maradék”-ként velünk van az elmúlt évszázadok irodalmából.

   „És akarok most az egyetlenegyszer mondani nektek valamit. Ezt már soha többé nem fogom elmondani senkinek. Borzalmas dolog irodalmat tanítani. Hátborzongató. Hátborzongató egy osztály kedvéért aprópénzre váltani az irodalmat. Az utolsó két tanévemet ezért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy irodalmi elhatározás ambicionált és egy születő próza terve fűtött: visszaadni magamnak a hitet, hogy nem kell feltétlen lemenni kutyába, hogy van mit óvni tőletek. Hogy lehet még néma magyartanárként halálmegvető bátorsággal szembenézni a döghalálnak ezen a fennsíkján. Hogy lehet még gúzsba kötve is katatonnak lenni ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni tőletek se, meg a szüleitektől se, meg a kollégáim szúrós pillantásaitól sem. Ez adta a hitet, hogy miért érdemes ezt csinálni. Nagy dolog volt. Imádtam. Életem legjobb része volt.” (145.)

   Hadakozás és emlékmű tehát egyszerre ez a könyv. Hadakozás ész nélkül való tantervekkel, butuska oktatásügyi koncepciókkal, az irodalom lényegétől „okosan” távolságot tartó tanítással, mely az iskolák mindennapjait jellemzi. S emlékműve annak a fajta irodalomtanításnak, mely miatt még akár élni is érdemes.

Fűzfa Balázs

 

(Dreff János/Tóth Dezső: Az utolsó magyartanár feljegyzései, Pozsony, Kalligram, 2010.)

A recenzió hosszabb esszéváltozata megjelenik a Hajnali részegség című, „A 12 legszebb magyar vers” elnevezésű konferencia- és könyvsorozat 7. kötetében (Szombathely, Savaria University Press, 2010.)
 

Kommentek elrejtése, megjelenítése