VERS és VALÓSÁG

Ne bánd, hogy nincs fölötted semmi.
Tágas falaid közé fütyülni jár a szél.
Hiába kutatod, az isten mit akar üzenni,
himbálóznak a kiégett villanykörték.

 

 

LÉKET KAPOTT AZ ISTEN

 

 

 

 

 

 

CSOBÁNKA ZSUZSA VERSEI

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                  André Kertész: Cirkusz, 1920

A látó

Egyedül lettem, mire megjöttél.
Pedig milyen korán megvetettem az ágyat.
Teát is főztem, úgy képzeltem, csikorog a hó.
Ablakon leskelődtek be, akárha ide vágynának.
Néztem a gyerekeinket, a csont és a bőr.
B5-ösből hozhattál volna még,
összevethessem a térddel.
Legyen miből rakni a tűzre, ha elég a kép,
és forr a szív, mint a páragőz.
Perceg a grafit a félfán,
most vagyok a legnagyobb:
magaddal mérsz.
Álmomban léket kapott az isten,
és hiába mertem, olyan kevés tud lenni a szó.
Nézd, ez itt az éjszaka.
Bocsásd meg, de végül beengedtem őket.
Nem a szív miatt, még csak nem is miattad.
Egyszerűen ezt kellett tennem.
Szélesre tárni, a párkányra lépni,
onnan lesni, érkezel-e már.
Órák teltek el a gyár falán.
Gondoltam, ha te nem jössz,
beengedem a csonkokat.
Utánuk kezdett el hullani a hó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                                                      

                                                                                        Kleb Attila: Róma

Aréna

Ne bánd, hogy nincs fölötted semmi.
Tágas falaid közé fütyülni jár a szél.
Hiába kutatod, az isten mit akar üzenni,
himbálóznak a kiégett villanykörték.

A szobrok szilárdsága legyél.
Mint bokrok alól kisepert galambok
nyakszirtjén az olajzöldes fény,
a merevedés órái alatt találj otthont.

A tollak alatt meleg lehet, felfelé figyelj.
Intésre intés kerül, a mozdulatban állj.
Annyi ág szurkál hegyes végződéseivel.
A csillagok döngicsélése kataton szabály.

A profilkép dombos zöldből épül.
Mernél végre legurulni róla.
Melletted fa horpadt törzse szédül,
sikátort firkál kovácsoltvas árnyéka.

Kihűlt. Ne lépj rá a fényre.
Zavarodott szíved kigombolja úgyis,
ahogy nyújtózó árnyékaidra kérdez:
ugyan miféle kerubra láncolod lepkés cipőid?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                          Fotó: Muxia

A világítótorony

A nyílt vízről sokkal kisebbnek látszott.
Kicsi szigetországom, törmeléket hord partodra a tenger.
Az elhalt csigák, kagylók alkalmatlanok arra,
hogy várat építsen belőlük az ember,
de ennyi tetem ugyan mi másra lenne jó.
Szinte magától épül a világítótorony.
Aki beköltözik, folyton hallja a morajlást,
a járatokba fojtott levegő zenéjét,
hiszen az áramlás néma, feloldhatatlan ellentét,
mint az emelkedő és a lejtő egyazon útszakaszon.
Kicsi országom, hát akkor ezentúl így lesz.
A csónakból fel, a korlátról le,
nyakam köré tekertem a tartókötelet,
képtelenség lenne visszamászni.
Vagy én, vagy te. Visszhangzó kongás.
Csarnokok nyílnak a belső terekben,
apró középen az ember, mindegyik személy puszta szám.
Pedig valaha a legfontosabb voltál.
Álmomban nem volt kötél, se só a partokon,
és part is volt, lustán nyújtózó föveny.
Boldog, aki benned él,
annak a nyakára nem kerül szoros sál,
álmokat forgat csigás testében.
Nekiállok kibogozni a hullámzó csomót.
A sirályok raja most a legszebb a mólón,
elnémítja a rakpartot a vijjogás.
Magas a hajnali ég az aknamélyben.