Ugrás a tartalomra

Irodalmi kánon ma – több szólam

HELYSZÍNI


A 21. században már nem lehet mózesi kőtáblákra vésett irodalmi kánont felmutatni, nem beszélve a különböző irodalomtudományi iskolák sokaságáról. Szivarfüstös irodalmi szalonokban, íróasztalok mellett, vagy köztereken, az átlagolvasók igényei szerint alakulnak a kánonok? – A Magyar Írószövetség konferenciáján Csepcsányi Éva járt.

 

 

Irodalmi kánon ma – több szólam

 

Január utolsó napján Nemzeti irodalom, kánon, iskola címmel tartottak konferenciát a Magyar Írószövetségben. Soha aktuálisabb téma. A fogyasztói társadalomban periférián mozgó szépirodalmat időnként politikai, ideológiai, társadalomkritikai vonalak mentén előhúzzák a „nagyok”, és hol idegesek, hol elégedettek lesznek a különböző kánonoktól, melyek kialakulása igen összetett, sokismeretlenes egyenlet.

Hogy mi alapján alakulnak ki az általánosan elfogadott értékek, arra a konferencia első előadója, Vasy Géza kereste a választ A kánonképződés tényezői című beszédében. Az előadásokat Kása Péter, az Eperjesi Egyetem tanára vezette fel. Vasy Géza „ab ovo” kezdte expozéját, felhíva a figyelmet, hogy több mint három és fél ezer éve léteznek irodalmi kánonok, amelyek többféle céllal születtek. Ezek minden időben változnak, módosulnak, tényként kell elfogadni a különböző korok igényeit, értékítéleteit, s általában sok idő kell ahhoz, hogy egy szerző, életmű stabil helyet kapjon egy kánonban.

A kortársak esetében óhatatlanul nagy a besorolási hibaarány, még az irodalomtörténészeknek is nehéz jó döntést hozniuk, emellett pedig a közéleti tényezők is közrejátszanak. Vasy példaként említette Jókait és Petőfit, akiket már életükben kanonizált a közvélemény. Minden időben voltak olyan személyek, fórumok, folyóiratok, melyek kiemelten nagy hatással voltak az aktuális irodalmi kánonra, ilyen volt például Kazinczy és köre, vagy a Nyugat. Vasy kiemelten foglalkozott a 20. századdal, mégpedig a kommunista diktatúra torzító hatása miatt. Általános tényként említette, hogy a diktatúrákban legalább kétféle kánon létezik: az egyik a hatalom által jóváhagyott, a másik az íróké.

A hatalom és az írók viszonya minden korban történelmet írt

Az „átkos” legkeményebb időszakának az 1948–65 közötti éveket nevezte meg, legalábbis ami az akkor élő, alkotó irodalmárok félreállítását és az előzők mellőzését illeti. Olyan költőket tolt félre a rendszer, mint Babits, Kosztolányi, Weöres, Hamvas. A Kádár-korszak nyolcvanas éveiben már sokat változott a helyzet, utalt az irodalomtörténész például Pilinszky és Nagy László életművének elfogadására. Ezután a posztmodern időszakról, és az azt követő jelen állapotról beszélt röviden, arról a mai napig eleven hatásról, hogy a posztmodern minden „egészelvű” világszemléletet elutasított.

Felhívta a figyelmet néhány kortárs válságtünetre: egyik a szegényedő anyanyelvi kultúra, „esztétikai, erkölcsi csökevényesedéssel” súlyosbodva, másik a média által reklámozott lektűrök, melyeket olvasva sokan azt vélik, magas irodalmi táplálékkal élnek… Előadása zárásaként Vasy Géza az irodalmi tájékozottság nemzeti minimumának az érettségi tételeket nevezte meg, kiemelve a magyartanárok, egyetemi oktatók felelősségét, a közoktatás minőségét alakító döntéseik súlyát.

Alexa Károly irodalomtörténész derűs öniróniával beszélt a magyar identitásról, sírva vígadó, borongós kedélyünkről Nekünk „a” Mohács kell című előadásában. Napjainkban láthatóan újra aktuálissá vált a „mi a magyar” kérdés, számos könyv, tanulmány jelent meg erről a témáról. Alexa a nemrég elhunyt református püspököt, Hegedűs Lórántot méltatta mint a magyarságtudat emblematikus képviselőjét, s a rendszerváltozás egyik legnagyobb egyházi alakjának nevezte. A múlt felé kanyarodva Ottlik és Ady írásaiból idézett. Mindkét alkotó szabatosan megfogalmazta, Adynak pedig közismerten állandó témája volt a magyarság balsorsa, a vereségben, önsajnálatban dagadozó édes-keserű fájdalom, útkeresés, néptragédia. Ennek a magyar attitűdnek gyökerét egyrészt keleti származásunkkal, egyedi, összetett genealógiánkkal, másrészt Moháccsal magyarázta az irodalomtörténész, rámutatva, hogy Mohács még mindig a magyarság tragédiájának emblematikus tere – sem a hódoltság kora, a tatárdúlás, vagy Világos nem veheti fel vele a „versenyt”, esetleg Trianon.

Alexa „nemzeti katasztrófakultúrának” nevezte ezt a tragédiáinkhoz váltig ragaszkodó bús romantikát, s Jókai Szerelem bolondjai című regényéből olvasott fel részletet, melyben az író egy főispán dolgozószobájának festményeit írja le. A képek egytől egyig a magyar történelem sötét, tragikus eseményeit ábrázolják, s már Jókai is megértő-elnéző fejcsóválással kommentálta népünknek ezt a vonását. Az előadó Szilágyi István  Hollóidő című regényében emelte még ki mint a nemzethalál-vízió groteszk, erőteljes bemutatását, végül Tarr Béla A torinói ló című filmjére utalt, mint egy olyan egyedien sokrétű, sötét látomásra, melyben lelkialkatunk esszenciája rejlik. Egyetlen népben, a lengyelekben él még hasonló mentalitás – zárta Alexa Károly előadását, át is adva a szót az említett nemzet egyik jelen lévő kutatójának, Gizińska Csillának.

Egy romantikus portré a fiatal Mickiewiczről

A tanárnő a Varsói Egyetem magyar tanszékéről érkezett, s az Írószövetség tanácskozásán Irodalmi kánon változásai a lengyel líceumokban a rendszerváltozás után címmel tartott előadást. Három kérdéssel kezdte előadását, melyek a hazai irodalmi élethez hasonlóan a lengyel kultúrában is ugyanúgy felvetődtek a kánonok kapcsán: mit jelent maga a kánon, létezhet-e egyáltalán a posztmodern utáni töredezettségben, valamint milyen változásokat hozott e téren a rendszerváltás során átalakult kultúra. A lengyel értelmiség részéről többféle válasz született e kérdésekre, s kétféle kánon: az úgynevezett funkcionális kánon, mely a tanulók kompetenciáinak fejlesztésére szolgál, és a remekművek kánonja, mely a lengyelség és európaiság mibenlétét igyekszik kifejezni. Aggodalomra ad viszont okot, hogy – akárcsak hazánkban – zsugorodni látszik az irodalmi műveltség, főleg a régi klasszikusok szorulnak háttérbe, mint például Mickiewicz, akinek egyes műveiből már csak részleteket válogatnak be az érettségi tételek közé.

Olyan hangok is voltak, vannak a lengyel irodalmárok között, amelyek a posztmodern kor után fölöslegesnek tartják a kánont, mondván, a média, az internet olyan tág teret kínál, akkora befolyással bír, hogy fölösleges a klasszikus értelemben vett értékelés. Lengyelországban is a második világháború volt a vízválasztó az irodalmi kánonok között, nagyon sokáig úgy osztották fel az általános követelmény szintjén megjelenő irodalmat, hogy „a háború előtti” és a „háború utáni művek, szerzők”, sőt, pontos periódusokat határoztak meg, bár ez a rendszerváltozás után megszűnt.

Előadása s egyben a konferencia délelőtti szekciója zárásaképp Gizińska rámutatott: náluk is vita tárgya, hogy az átlagolvasó szintjéhez, vagy a magas szakmai körök elvárásaihoz igazítsák-e a kánont. Lengyelországban napjainkban is előnyben részesítik a hazai szerzőket, alapmotívumuk a nemzeti romantika, amelyben mára helyet kapott egy új költő-, írótípus is: az iróniát, a misztikumot, a szarkazmust képviselő alkotók. Ettől függetlenül Gizińska véleménye szerint a heroikus, messianisztikus vonások soha nem fognak egészen eltűnni a lengyel irodalomból.

 

Csepcsányi Éva

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.