Szembenézés – interjú Györe Balázzsal

Interjú

 

Az ember nem tehet mást, mint dokumentálja az életét. Nem akar szép lenni, csalni, hanem azt akarja, hogy a szava megmaradjon, mint egy bérlet. Dokumentum, ami érvényes. És a rosszkedvet is dokumentálni kell.

 

 

 

SZEMBENÉZÉS

INTERJÚ GYÖRE BALÁZS ÍRÓVAL

 
Györe Balázzsal, a Szépírók Társaságának alelnökével, a Fölöspéldány-csoport, az Örley-kör alapító tagjával, szerkesztőjével hosszú idő után találkoztam újra. Az idei Könyvhéten jelent meg új, Kölcsönlakás című verseskötete. Ennek apropóján tettem fel neki kérdéseimet.
 
Harmadik, Kölcsönlakás című verseskötetének olvasása után úgy gondoltam, legutóbbi kötetének (Megszakítottam egy regényt) folytatásához volt szerencsém. Jól gondoltam?
Mindenképpen folytatása legutóbbi munkámnak. A versek eszköztelenségét, egyszerűségét, jellegét tekintve. Sőt, az élethelyzetet tekintve is az. Nem erőltettem, hogy folytatás legyen, de így alakult. Bár kevésbé drámai a kötet, mint a Megszakítottam egy regényt, de ezekben a verseimben is jelen van a betegség. Mint ahogy az apa alakja is. Vagy az anyámé, aki egyre közelebb kerül hozzám, mégis távolodik tőlem. A baráti szál, a barátság, a szívesség sem új motívumok már ebben a kötetemben. Sokkal inkább ismerősek.
 
A kötet címe, ez a bizonyos kölcsönlakás a valóságban is létezik?
Igen. Új helyre kellett költöznöm, s a barátom segített ezzel a lakással. De tulajdonképpen mindannyiunk életében megtalálható ez a kölcsönlakás. Sőt, a Föld nevű bolygó, ahol élünk, ez is kölcsönlakás, hisz itt élünk, kölcsönvesszük.
 
Mit akart megvalósítani ebben a művében?
Természetesen, egyszerűen, merészen (az érzelmek merészségére gondolok) akartam írni, elhallgatások nélkül. Erre törekedtem. Arról akartam írni, hogy mit lehet csinálni akkor, amikor az ember élete ellehetetlenül. A személyes otthontalanságomat írtam meg, ugyanakkor nyilván a 21. századi ember otthontalanságáról is szó van a kötetemben. Nyolc ciklusból áll a Kölcsönlakás. A ciklusoknak nincs címük, csak számozásuk. Ha a számok helyett címeket szerettem volna írni, azt írtam volna: anya, apa, magány, barát, szerelem, szakítás. Ezek lehettek volna a címek. Mindez az életem. Ami igazán számít, ami valóban létfontosságú.
 
Teslár Ákos az ÉS-ben így ír az Ön alkotásaival kapcsolatban: „Györe az írás vélt hiányosságait a lét vélt hiányosságainak ábrázolására, érzékeltetésére hasznosítja.” Egyetért Ön ezzel a megállapítással?
Azokkal a szavakkal, hogy hiány, hiányosság – egyetértek. Hiány, az van. Azért kezdtem el írni gyermekkorom végén, mert a lét teljessége bennem felbomlott, s ez arra indított, hogy magyarázkodjam. Magyarázkodni kellett. Írni kellett. És ez azóta is tart, azóta is magyarázni kell.
 
Az írás tulajdonképpen erkölcsi kötelesség?
Igen, de ez szembenézést is jelent. Magammal, másokkal. Ez az alap, a szembenézés kötelessége. Ezt őszinteségnek is hívják. Kertelés nélkül vallani. Itt én vagyok a történet. A történeteim pedig nem azért íródnak, hogy gyönyörködtessenek, hanem azért, hogy szembesítsenek minket életünkkel.
 
Mi az, ami vélt, ami hiány, ami nincs meg?
Nekem ez a kérdés azt jelenti, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami rossz? Ami a teljességet jelentené, az a szerelem. Az biztos, hogy a gyerekkorban ez jelentette a teljességet. Az érzés, a szerelem érzése. Lehet, hogy az ember folyton ezt keresi. Önmaga másik felét keresi, hogy két fél egy egésszé váljon. A másik érzés a barátság érzése, ha nem piszkál bele a szexualitás.
 
Van esély arra Ön szerint, hogy megtaláljuk az igaz szerelmet?
Alig. Minimális. Rövid ideig. Egyszer le is írtam: „A szerelemből ügyintézés lesz.” Ezt tudomásul kell venni. Ami a világban szép, az a természet, a napfelkelte, napnyugta, a harangzúgás, ezek csak pár percig tartanak. De ezek mindig megállítanak.
 
Györe Balázs a teljesség felé tör az írásban, s az életben?
Nem. Már nem, de a világnak kutyakötelessége lenne. Karinthy Frigyes jut az eszembe: „Csak azt bánom, hogy úgy hagyom itt ezt a világot, ahogy találtam.” Én is úgy érzem, hogy nem tudok belenyúlni. A magam világán sem tudtam változtatni. Nem mondhatom, hogy okosabb lettem, csak tapasztaltabb. Kevés nyugvópontot találtam.
 
Gondolom, ezek a nyugvópontok még megvannak…
Igen. A sport, a tenisz, a mozgás, a Duna közepén a Margit-sziget. Ilyen nyugvópontok még az írók, a könyvek.
 
Szavaiból úgy érzem, mintha mi emberek valamit elrontottunk volna…
Nem mi rontottuk el. És nem érzem, hogy én nagy hibát követtem volna el. Ottlikot említeném, aki ezt írta a Valencia-rejtélyben: „Adni kellene még egy esélyt a Teremtőnek.” Bennem van valami eredendő tökéletlenség, ezen nem tudtam változtatni, de szándékos hibát nem látok.
 
Ön élete legfontosabb, legszemélyesebb történéseit dolgozza fel prózájában. Mit gondol, mire lehet képes az irodalom az életben?
Az összeomlástól az írás menti meg az embert. Az, hogy ő ír, vagy olyan szerzőket olvas, olyan műveket, amik szintén megmentik. Létezik az írás megmentő ereje. De ez a verseimben is megvalósul. Nem győzöm hangsúlyozni a versszituáció, a versdramaturgia jelentőségét. Mindig kapcsolatban, eleven kapcsolatban szeretek lenni azzal, akit megszólítok a versben.
 
Többször beszélt, írt arról, hogy Ön milyen fontosnak tartja a dokumentumokat. Azt sem bánná, ha alkotásaira nem is szépirodalmi művekként, hanem dokumentumokként tekintenének. Miért?
Ezek a dokumentumok támasztják alá legjobban az ember életét. Az írás az érzések, gondolatok anyakönyvi kivonata. Az ember nem tehet mást, mint dokumentálja az életét. Nem akar szép lenni, csalni, hanem azt akarja, hogy a szava megmaradjon, mint egy bérlet. Dokumentum, ami érvényes. És a rosszkedvet is dokumentálni kell.
 
Írásaiból az derül ki a számomra, hogy életében némely halottak jelenlevőbbek sok élőnél…
Valóban együtt élek sok halottal. Ide tartoznak azok az írók, akiket személyesen nem ismertem, de bennem élnek. Fitzgerald, Kerouac, Hemingway. Valamint kedvenc lengyel költőim. Csak így tudok élni. Sokat tudnak segíteni. Nagy segítség, amit ők nyújtanak. Élő-holt alkotók. Ady és utolsó kötetének címe jut az eszembe: A halottak élén…
 
Jelenleg dolgozik valamin?
Igen. Van egy írószervezet, a Szépírók Társasága, 300 tagunk van, s e szervezetnek vagyok május óta az alelnöke.
 
Mi a feladata a Szépírók Társaságában?
Van egy díjunk, a Szépírók Díja, s a díjátadást szervezem, a sajtót értesítem. Tavaly ősszel pedig a Mindenki Kisebbség című fesztivál lebonyolításában segédkeztem.
 
Hogy sikerült ez a fesztivál?
Jól. Kétnapos volt, több mint negyven résztvevővel a beszélgetéseken. És van egy sorozatunk is, aminek A könyv utóélete a címe. Olyan írók beszélgetnek kedvenc szerzőikkel egyetemi klubokban, akár a határon túl is, akiknek az utóbbi időben könyvük jelent meg. Készenléti állapot is ez a mostani. Valamint a kollégák könyvbemutatóira megyek el. Manapság nagyon sok könyv jelenik meg, túl sok, a mai írók többsége nagyon siet. Én már lassabban csinálom. Inkább verseket írok, azok gyorsan megvannak. Pedig húsz évig csak prózám jelent meg.
Barnás Márton
 

Kapcsolódó:

Városi vallomások – tudósítás Györe Balázs irodalmi estjéről

Györe Balázs 58

Györe Balázs: Boldogkönyv

Kommentek elrejtése, megjelenítése