Ugrás a tartalomra

A hónap költője – 2013. március – Jász Attila: Szent nyírfakéreg ketchuppal

Jász Attila

Szőny, 1966. március 26.
költő, író, esszéista, az Új Forrás főszerkesztője

Legújabb kötetei:

  • XANTUSiara, versek, Kalligram, 2007
  • Fürdőkádból a tenger, esszék, Tiszatáj, 2010
  • Alvó szalmakutyák, versek, Kalligram, 2010
  • Naptemplom villanyfényben, Csontváry-versciklus, Balatonfüred, 2011
  • Csendes Toll élete avagy A-Z örökké valóság, regény, Kortárs Kiadó, 2012

Szent Nyírfakéreg ketchuppal

Kaposi Tamás Apokaliptika

„Hiszek a… nem tudom… igen, hiszek a világban ható erők progresszív irányában, kurva anyjukat a kurva erőknek!” (Kaposi Tamás)

Nonfiguratív (1986-1989) 

Nonfiguratív ima,
korai látomás,
csak nézni a képet és beszélni róla,
mintha hozzá
vezetne vak világtalant,
a szakadék felé,
mint mindig,
nem baj, hogy csak festve van,
éppúgy bele lehet zuhanni,
két vastag festékréteg között
sokkal jobban összetörheted magad,
aztán elveszhetsz teljesen,
a világ számára,
néha ilyen bonyolult dolog
az érzékiség
a jó felületkezelésben,
valójában még boldog áradásról árulkodik 
a vörös-fekete-fehér kontraszt,
többnyire
direkt derékszögforma süpped
az organikusan befogadó nyugalomba,
talán erre utal az is,
hogy nincsenek hátterek,
nem zavar még be a külvilág,
nem engedi be,
egyfajta védőpajzs,
ideiglenes álruha,
nonfiguratív érzékenység kavarog,
lázad a világ ellen,
de már nem tudja, miért,
nagyon is élvezi, a legkisebb részletet is,
és tisztában van vele,
hogy ez még elég karcos,
nem az igazi,
de a legkisebb részletekben
már ott vannak
a sorsszerűen mély sebek,
nem kellenek hozzá mindig nagy dolgok, 
szinte magától alakulnak,
ha kell,
néha egy pillanat
csak az egész
szerencsétlenkedés,
ámen.

Punkorszak (1987–1989)

Nonkonform hozzáállás szabadságszaga
árad a képekből,
szálkás figurativitás
lesz a teremtő lázadás formája, 
a részletek ideges vibrálása,
ahogy  két punk szerelmeskedik,
amiből csak annyi látszik,
ahogy feláll a hajuk nemtelenül,
minden szerepjátszást mellőzve,
a sötét háromszög lehet a lány
fölborzolt fűszőrzete,
a fiú mögötte áll
hátulról öleli át,
a lány mellére teszi a kezét
finoman,
a legegyszerűbb nem ellenkezni,
csak nézni
a szinte felismerhetetlenségig monokróm történetet,
ahol a bábuk színéből lehet csak sejteni,
sakkjátszma folyik éppen,
a sötét és világos mezők felületén,
a karcolások fölött,
a bábukból
a felszín alatti fény megvilágításában
fehér festék folyik,
akár egy fagyasztott mélytengeri hal vére
egy kopaszra borotvált öltönyös lány kezében,
mintha maszatfoltok lennének,
de ez még nem a szent nyírfakéreg ketchuppal,*
ahogy átvérzi a vásznat,
csupán az intelligens nihil kreatív lendülete
a legegyszerűbb ellenállás féktelenségével
a továbblépés felé.

*„Egyik kolléganőnk, egy kutató, 1991 nyarán Szibériában járt. Találkozott sámánokkal, és az egyiktől kapott egy szent nyírfakérget. Ha vigyáz rá, akié, a kéreg megvédi őt. Küldött nekünk is egy darabot, amit betettünk egy befőttes üvegbe, de nem tetszett az üveg teteje. Végül találtunk egy szép tetőt, viszont annak az üvegében ketchup volt. Át akartam önteni és mivel siettem, hogy levigyem a kutyát, véletlenül ráöntöttem a ketchupot a kéregre. 1991. november 6-án, este öt után… Gyorsan lemostam és átraktam az új üvegbe. Éjjel a rendőrök ébresztettek, hogy meghalt a fiam! Frontálisan ütközött egy szabálytalanul előző Ladával, este fél hat körül: egy pillanat volt az egész. Pont amikor a nyírfakéreggel szerencsétlenkedtem.” (Kaposi Endre-interjú)

Apokaliptika (1987–90)

Az élet maszatos és csíkos oldalának
elvont háttere előtt
vázlatos lényünk elvont figurái
nagyvárosi vámpírként biliárdoznak,
rákérdeznek valamifajta lényegre,
mintha létezne bármilyen válasz,
pedig csak kérdések vannak,
hiába villognak a horror vakui,
teljesen mást fordítanak le
saját nyelvükre
a képek,
nem szerektől származó,
belülről fakadó látomásokat,
a folytonos és elkerülhetetlen apokalipszis
ismeretlen nevében,
haláltáncot lejtő pointeremberek
kiolthatatlan tudásával keveredik
az ábrázolás fékezhetetlen vágya.

Meersburg (1989–91)

Egy saját fotó nyomán képzelni el azt a teraszt,
ami olyan sok képen és technikával
visszaköszön majd,
mégis teljesen más, mint az eredeti,
életlen fotó,
a változatok szinte vibrálnak
az idegességtől,
ahogy újra és újra átrajzolja
vagy megfesti,
mindegyiken érezni,
hogy mindjárt történni fog valami tragikus,
elmaszált alakok
a terasz korlátja előtt,
egy férfi és egy lebegő,
billegő vagy táncoló nő
a korláton,
eltűnnek hirtelen,
marad a magány,
az üresség érzése,
amibe olykor egy bagoly is belerepül,
de akár alakokkal,
akár anélkül láttad egyszer,
nem felejted soha többet,
beléd ég ez az őskép,
otthonod lesz,
ahogy neki az volt,
három évig az otthontalanságban,
legalább tizenöt képen
újrateremtette
ezt a látszólag jellegtelen teraszt,
felismerve benne saját felül-
és alulmúlhatatlan örök témáját,
optimista apokalipszisét,*
küzdelmét önmagával,
láthatóan és láthatatlanul.

*„Saját negatív túlvilágunkkal a személyiség és az alkotás erejével szállni szembe: íme Tamás optimista – vagyis nem egydimenziós kétségbeesésből táplálkozó – apokaliptikája.” (Miltényi Tibor)

Éjszakai tájképek (1990–1991)

A táj meglehetősen kulisszaszerű,
ahogy a sejtelmes ellenfények,
utcai lámpák és a hold jelenléte
idegesítően szűrődnek be
a kép terébe,
síkba kényszerítik a látványt,
lebegő kérdés fogalmazódik bennünk,
hogy mi is zajlik valójában
a felszín alatt,
miféle belső feszültséget lepleznek
a kulisszaszerű tájképek.

Autó* előtt átfutó vadak (1990)

A barlangrajzok mágikus állatalakjai
az úttestre mennek meghalni,
váratlanul átfutnak az éjszakai országúton,
és amikor egy fénycsóva homlokon,
vagyis a két szemük között találja el őket,
valaki meghal,
de mielőtt az alagút végén
már látszó fény beszippantaná az áldozatot,
a visszapillantótükörben nyomot hagy,
egy tekintet lenyomatát,
nem lehet tudni, hogy mi történik,
két ember veszekszik vagy beszélget,
nagyon erősen gesztikulálva
az első két ülésen az autóban,
a visszapillantótükörben
csak egy szempár látszik,**
félelem és bizonytalanság,
fékezhetetlen megismerési vágy,
autó*** előtt átfutó vadak
ősi értetlensége tükröződik
isteni szomorúsággal keveredve.

* „Ahogy bekerült az óvodába, az óvónők egyből mondták neki, hogy a te jeled az autó lesz…” (Szabó Zsuzsa, Tamás édesanyja)
„Már óvodáskorában olyan rajzi problémák foglalkoztatták, ami egyáltalán nem a gyerekrajzokra jellemző. Az óvónők például nem tudták mire vélni azt a rajzát, ami egy háromszöget ábrázolt. […]Nézem a rajzot, hát az a látvány volt, amit a kocsinkból hátrafelé nézve látott: ahogy rövidül az autóút.” (Kaposi Endre, Tamás apukája)
**„Azt hiszem, Hollandiában történt az eset, egy éjszakai stoppolás alkalmával. Két teljesen részeg vagy narkós holland vette föl, és iszonyú vadul vezettek, miközben rettenetesen veszekedtek egymással. Tamás meg hátul rettegett, de annyira fáradt volt, hogy pillanatokra elaludt, és mindenféléket hallucinált. Annyira intenzív veszélyérzet volt ez, hogy rengeteg verzióban megcsinálta később. Azt a fotót, ami hasonló szituációt mutat, már utólag készítette.” (Fuchs Tamás)
***„Ott van a sírja, ahol állítólag egyszer, egy barátaival való beszélgetésben halálnemként a frontális ütközést választotta. […] Tamás halála után Kocsis Imre említette, hogy maradt egy rajza, amit még le sem nyomtattak. Kiderült, azt a szituációt ábrázolja, ahogy egy személyautó a másik sávban közeledő kamion mellé ér…” (Kaposi Endre-interjú)

Grafikák (1986–1991)

Egy indián lovas vágtat
az időben visszafelé,
hatalmas tolldísszel
egy gyerekkori rajzon,*
amikor elég messzire ér,
tomahawkját leengedi,
úgy marad most már örökre,
megáll,
megfagy az idő a grafikákon,
mint az indián azon az 1890-es fotón**
ugyanaz a mozdulat,
ugyanaz a stílus,
csak kicsit szaggatottabban,
árnyaltabban,
precízebben és szálkásabban,
tapinthatóbb az idegesség is,
és festőibb a feszültség
minden egyes rajzolata.

*„Némelyiket egyenértékű teljesítménynek érezte felnőttkori munkáival. Odáig ment, hogy a főiskolai felvételihez beadta két óvodáskori rajzát…” (Kaposi Endre-interjú)

**„Megtaláltam azt a fotóalbumot, amit Tamás is látott, s nagy hatást tett rá az indiánok végtelenbe időző tekintete. De ez a kép, aminek itt küldöm a másolatát, különösen fontos volt neki: állítólag azt gondolta, ő maga egyik előző életében… Gondolom a tényleg döbbenetes alkati és karakterbeli hasonlóság, s a kezek elképesztő ’kaposizmusa’ volt számára e különös élmény alapja.” (Miltényi Tibor magánleveléből)

Sakkozó angyalok (1990)

A két angyalnak szerencsére nincsen arca,
ettől lesz egészen időtlen a kompozíció,
a figurák pedig jólesően elnagyoltak,
az üres háttér emelkedettsége előtt
a sakkfigurák* nem is látszanak,
mintha csak véletlenül lenne elrontva a kép,
hogy éppen ettől legyen elviselhetetlen
a feszültsége,
hogy szándékosan benne hagyja a hibát,
a megfolyásokat,
olyan következetesen és keményen,
amilyen csak saját belső poklunk lehet
a mennyország ajtajával szemben,
ülnek az angyalok és sakkoznak,
sötét sötét ellen,
világos háttérben megfolyatva,
elfolyva és elfojtva,
valami rettenetes titkot,
de nem maszálva el
a túlvilági üzenetet
a teremtés szükséges
és sötétebbik oldaláról.

*„Pointerek és vámpírok . Lényünk kutya-macska, jin-jang, Stan-Pan, kint-bent részei, kik sakkjátékukkal sorsunkon szórakáznak. Néha megengedik, hogy én is szórakázzak. Szórakázz velünk.” (Kaposi Tamás feljegyzése)

Almába harapó lény (1991)

A konkrét almába harapó sötét lény
mégis jelképesen vezeti át
az ego mélyének alagútján
a megdöbbent nézőt,
pedig az idegen lény szolgálatot teljesít csupán
magasabb dimenziók számára,
azzal, hogy magára vállalja
a tudás almájába harapás bűnének csábítását,
Ádám és Éva helyett,
ki is akkor ő valójában?,
a személyiség angyala,
a szabad akarat hirdetője?,
aki szerint van választás,
lehet szabadon dönteni?,
kemény következményekkel,
szembeszegülve ezáltal az aktuális isten szándékával,
egyoldalú játék helyett a másvilágról,
más világokról való biztos tudást
és a véges végtelent választva?,
személyes döntésként nézni szembe
valami nagyon sötéttel
önmagunkban?

Kutya, macska, ember (1991)

Az utolsó esély szorításában
készül a kép
egy végsőkig csupaszított világról,
ahol az ember egyedül van,
önmagával,
és az önmaga által teremtett démonaival,
kénytelen szembenézni velük,
hiába hajtja félre a fejét,
vagy csukja be a szemét,
ott vannak,
egyre közelebb keringenek
a felhasított térben lebegő emberi lényhez.

Fekete önarckép (1991)

Az utolsó nagy kép befejezetlen marad,
ezért alá se kell írni
az ikonszerű önarcképet,
mivel nem lehet más megoldás,
arctalan néz vissza
a fekete istenarc ortodox módon,
falfestő hengerekkel
és folyton visszakaparva a hátteret,
hiszen az ikon sohasem készülhet el,
csak ha az isten beleköltözik,
addig csupán félkész marad,
de hova lett az isten fél arca?,
elvitte magával?,
vagy rajta maradt
az utolsó modellen,
a festőn magán?,
a törött tükrön?

Utolsó képek (1991. márc.–nov.)

Valami tétovaság,
valami megtorpanás,
valami,
ami véget ért már jóval korábban,
nem tud befejeződni,
és nem tud már folytatódni se,
valami
végleg elveszett.*

* „Most nincs hajókázás, csak egyfolytában megérkezés. Erről a partról most nincs mivel, és nincs miért elmennem. A sorsomat engedelmesen veszem mostanság, hisz nem nehéz, bár komoly. Én is az vagyok, és dolgozni is komolyan dolgozok itt, álszerénység lenne tagadni. Az ember szerényen nem tud nagy műveket alkotni – lehet, hogy ez igaz? Nem tudom, de lehet. Elég nagy tempóban használom magam, van eredménye, képekben is. Tele az agyam mindennel, nagyon-nagyon el vagyok szállva, ás azt hiszem, igen jelentős műveket hozok létre.” (Kaposi Tamás levele 1991 novemberéből)

A költő portréját Hegedűs János készítette.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.