Borbély Szilárd: Valami alkalmi - Weber Kristóf 50. születésnapján

ahogy agyszöveteidet
a zene szelleme éles és elviselhetetlen tűi
mint a bakelit lemezre ráhajló
merev mozgású kar
halkan ránduló kattanása
aztán a néma sávon futó hangszedő
hirtelen irányváltoztatással ráfordul
a spirálisan barázdált körökre
karcolja újra körbe körbejárva
elő a belepréselt zenét
ez maga fényt vetett az időre

 

 

 


Borbély Szilárd

 

 

 


Valami alkalmi

 

Weber Kristóf 50. születésnapján

 

 

 

 

            Személytelen voltál, mint a többi…
                    Petri György

 

 

 

 

Mint amikor a színészklubból figyeltük
amely akkor még nem volt gagyibolt
az éjféli utca kivilágított eseménytelenségét
amely a színházra emlékeztetett
annál is inkább mivel épp egy színház volt
a kávéházi ablak hátterének díszlete
az előtér pedig a kilencvenes évek
annak is a serclije

 

 

 

amikor már látszott, hogy
végleg elfogyott a szegényes tartalék
egy újabb felvonáshoz
hogy már invenció sincs a megújításhoz
másként szólva már fingjuk sincs az illetékteleneknek
mit is kéne kezdeni ezzel a harmadosztályú országgal
a félrepisilt klotyójú múlt
leszárad barna rétegeivel
a csempén

 

 

a sokadszor ismételt híreket
hang nélkül néztük
a közveszélyes arcokat nyilatkozni
a gyűlölet fészkeit ráncaikba mélyedve
a kopott és megkásásodott klubban
amelybe a színészek immár jobbára
csak a premier után tértek be

 

 

pedig nem rég a nemzet bálványai figyelték
innen a párttitkárok és besúgóik
eltitkolt gyilkosságait
(ma sincs másként,
sejtetik a tíz év utáni ismerős hírek)
amelyeknek nyomát a városi rendőrkapitány
személyesen tűntette el
mint most az új demokráciának nevezett
harmadik köztársaság
össznépi vonaglásának kifáradásán

 

 

volt abban valami valószerűtlen
ahogy a mobilba írtál bele verseket
mert az alvás- és pihenésképpen testet az elme
még most sem követhette
az aszketikus hiperakivitás miatt
amely gyerekkorod óta gyötri
a valószerűtlenül magasan imbolygó
testrészek disszonáns harmóniáját

 

 

 

ahogy agyszöveteidet
a zene szelleme éles és elviselhetetlen tűi
mint a bakelit lemezre ráhajló
merev mozgású kar
halkan ránduló kattanása
aztán a néma sávon futó hangszedő
hirtelen irányváltoztatással ráfordul
a spirálisan barázdált körökre
karcolja újra körbe körbejárva
elő a belepréselt zenét
ez maga fényt vetett az időre

 

 

ahogy az élet
a történelem alkalmazott zenéje
hasonlóan a színházi darab esetelegességéhez
a szó a színpadon és közben a zene
az előadás láthatatlan eleme
amely védekezésképpen zenét ír
és a test fájdalmával tompítja
a szellem érzékenységét
amely kísérőzenét írt a darabhoz

 

 

miközben zajlik a rendszertelen
váltás a magasabb fordulatszám
helyett alacsonyabbra
a színpadon lévő testek
mint agytalanított zombik
utasítás szerint jönnek-mennek
sírnak ájulnak és árulnak el míg szeretnek
állni a reflektorfényben
a hiúság és az önhittség méla
pillanatait nehezen viselik
el itt a színészklubban
ahol még tovább játszanak órákkal
a premier után

 

 

nézted ítélkezés nélkül mindezt
a megbocsáthatatlan múló időt
te akinek problémát okoz a hang
amely rendezetlen és szépség nélkül való

 

 

ízek színek és testek nélkül
a szépség morális zsákutca
mondtad volna
mert a morálra csak politikusok
esküsznek ebben az országban
és a múlt halottas házai
a kőszínházak

 

 

mert akinek problémát
jelent hogy a beszéd mellébeszélés
a történelem mellé de a zene
az időbeliség tiszta képlete
vagyis valódi történetem
amelyet nem lehet elmondani
sem meghamisítani
akkor sem ha szebb múltat
kívánnunk kellene

 

 

így rakták ki a házakból az éjszakát
mint a megtelt kukákat
amikor néztük egy halott ország
halott kisvárosának
halott utcáját
már aludtak tetszhalott lakói
kiterült és kiterített testek
házaikban
és az utcákon az eldobált hajléktalanok
horkolása szuszogása morgása
újságpapírban zörgő álmuk
a zene nélküli jövő
személytelen jelene.
 

 

Fünfkirchen, 2009. augusztus 11.
 

 

 

 

 

Kapcsolódó:

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése