Hogy meghemperedjek benne... (Beszélgetés Darabos Enikővel)

Interjú
 Mégis mintha lenne itt egy olyan óvatos, női tapogatózás: kitapogatni a világ peremeit, meddig terjedek, ki lehetek ebben vagy abban a helyzetben, és ki a másik, akivel szemben állítom magam. Az én korosztályomban nagyon sok férfi görcsöl ezen, miközben az őrjöngésig kiviszi az önsajnálatot. Jolánka meg egy hihetetlen kiscsaj, igen, egy kibiztosított gránát, nem tudni, mikor robban.

 

 

Hogy meghemperedjek benne...

 

Darabos Enikő író, kritikus (Szatmárnémeti, 1975. október 10).
1995-1999 magyar-angol bölcsész és tanár szak (Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár), 1999-2002 PhD tanulmányok (JATE, Szeged)

Egyetemi oktató.

Író-olvasó esteket szervez a szegedi Assam Teaházban.

Könyvhétre jelenik meg Hajrá Jolánka! címmel prózakötete a Jószöveg Műhely Kiadónál.

A kötetről beszélgettünk.

És egyebekről.

 

Onagy Zoltán: Közvetlenül az ezredforduló után három erdélyi lány megnyerte a Terasz tárcapályázatának első három díját, egyikük te voltál. Új hangok, új szellemiség, könnyű, laza kezek, látható eltökéltség. Biztosra vettem, hogy a három lányok felszántják a kortárs magyar irodalom női szekcióját, átfestik, átöltöztetik az érzékelhetően önértékelési zavarokkal küzdő, erejét feminista-mazochista harcokba pocsékoló terepet. Azt hirdettem évekig, hogy Erdélyből fú a szél, ezen nem változtathat semmi. Ezzel szemben irodalomtudós lettél. Ami nem ugyanaz. Azt hittem, az egyetem befejeztével azonnal Pestre költözöl, ezzel szemben Szegeden maradtál. Lehetőségeit tekintve ez sem ugyanaz, Szegeden az irodalmi fű sem úgy nő, mint a fővárosban.
Darabos Enikő: Novellapályázat volt. Nem sokkal azelőtt több hónapos ösztöndíjjal kint voltam Finnországban, akkor írtam azt a novellát. Egyébként jócskán átdolgozva benne van a Hajrá Jolánkában is, Szerelmes vagyok címen. Helsinkiben viszonylag keveset tudtam magyarul beszélni, ezért esténként leültem a gép elé írni. Elvonási tüneteim voltak, már angolul álmodtam, valósággal izomlázam volt az egésztől. Szerelmes az éppen nem voltam, de egy csomó dolgot le kellett magamban tisztáznom. Felszántani viszont abszolút semmit nem akartam, legfeljebb magamat, egy belső csücsköt, elvadult földnyelvet. Kicsit beinteni magamnak ezért-azért. Bizonyos értelemben ezt meg lehet tenni irodalomtudósként is – aláásni a saját okos dumádat –, a próza azonban mégis kézenfekvőbb terepgyakorlat erre. Igazad van, fel kellett volna költöznöm Pestre, minden józan gondolkodású ember ezt tette volna. Maradtam Szegeden, akkor még azt hittem, hogy az ember csak csinálja, csinálja, és majd kialakul. Egyszer majd azt mondják neki, hú, te tényleg mennyi mindent csináltál, gyere, adunk egy három éves szerződést, vagy mondjuk, státuszt, dőlj hátra egy kicsit. Félév végén ugyanis mindig gyomorgörcsökkel kezdtem a szünidőt, meghosszabbítják-e az én nagy, féléves „irodalomtudósi” szerződésem, vagy most aztán tényleg fel kell mondanom az albérletem? Nem szeretem ezt az irodalomtudós megnevezést, meg nem is úgy alakult, hogy megismerhettem volna ennek a szónak a bürokratikus erejét. Miközben ugyanis délutánonként az általad nevezett irodalomtudós megtartotta óráit, délelőtt doktori fokozattal rendelkező, fél állásos titkárnő volt. Adódtak ebből vicces jelenetek is, pl. amikor megkaptam a Kanyó Zoltán díjat, és én lettem a Szegedi Tudományegyetem első, irodalomelméleti díjjal kitüntetett titkárnője. Ez év elején viszont végképp összezártak előttem az egyetemi sorfalak, és én nem bírtam cérnával, elköltöztem a városból. Ami nem jelenti azt, hogy letettem volna az irodalom(tudomány)ról, most is épp állást keresek.

 

OZ: Szabad megtudni, hová költöztél? És az hogy állás keresel – bár szeptemberig van idő és lehetőség – összefügg azzal, hogy megpályáztad a JAK elnöki székét?
DE: Sopronba. Most azt mondod, megint csak vidékre, miközben az irodalmi fű mégiscsak Pesten nő. Igaz, de bármikor oda tudok utazni, hogy meghemperegjek benne. Meg aztán látom, hogy menekülnének a magyar írók a pesti zűrzavarból. A JAK elnökségből nehezen lehet megélhetést teremteni, ezt tudtam. Mégis elkapott valahogy a lendület, hogy itt van a fiatal írók országos szervezete, mennyi izgalmas dolgot lehetne szervezni, és ami a programomban fontos volt, nemcsak Pesten, hanem vidéken is. Összeállhatna egy mozgékony csapat, aki nem bír nyugton ülni és elindít valamit, amitől az irodalom a mindennapi élet részévé válik. Beszabadulunk a középiskolákba, vitaesteket szervezünk, kialakítunk egy színvonalas internetes profilt…, elkapott a lelkesedés.

 

OZ: Valamiért úgy érzem, hogy a következő évtizedben a kortárs irodalom minden tekintetben a sor végén kullog majd. Előbb a kenyér, a meleg, a gyerekek, ha minden megvan jönnek az extrák, és utolsónak, ha el nem feledkeznek róla, a könyv. A politika se tehet mást, ha nem akar nevetségessé válni túl azon, amennyire nevetséges. Mit lehet tenni? Mit tehet a JAK? Vagy egyszerűen inspirálnak a reménytelen helyzetek?
DE: Nem szeretem az apatikus belenyugvást. Fáraszt, leszív. Emiatt sokszor naivnak, vagy izgágának tűnhetek. A JAK kapcsán például nem számoltam az érdektelenséggel, meg azzal a zsibbadtsággal, ami a fiatal értelmiségen uralkodik, akik sehogy nem tudják megtalálni a saját szerepüket ebben a mai, irodalomnak nevezett kétes intézményben. Igen, talán inspirálnak a reménytelen helyzetek, vagy egyszerűen csak így reagál a szervezetem: egy idő múlva belefáradok az önsajnálatba és ki kell találnom valamit.

 

OZ: Olvasom, hogy: Női trópusok és „maternális inskripciók”. A nemiség alakzatai és a jelölés materiális feltételei a pszichoanalitikus diskurzusokban (doktori disszertáció: summa cum laude). Meg merjem kérdezni, miről beszél a doktorid? Megfogalmazható egyszerűen, hogy egy alulképzett író, a pszichoanalitikus diskurzusokban járatlan olvasó megértse? 
DE: Szép cím, nem? Egyébként tavaly megjelent a doktorim a Jószöveg Kiadónál, Nem-játék címmel. Világos, hogy az eredeti címmel épeszű ember a kezébe se vette volna. Pedig nagyon izgalmas dolgokról beszélek benne: arról, miért hihette azt magáról Nietzsche, hogy ért a nőkhöz, meg hogy Freud miért nem jöhetett rá, mit akar a nő, illetve hogy áll ez a fallosz-dolog Lacannál, és mi a szerepük ebben a nőknek? Vagyis végig azon gondolkodom, hogy néz ki ebben az elméleti közegben az a figura, amelynek az európai kultúrában „nő” a neve, illetve hogyan alakul a játék, ha belép a képbe a férfi. Bár jobbára mindig ott is van, és most ezt lehet szeretni, nem szeretni, kritizálni vagy üvölteni ez ellen, a két nem (szerep)játéka nagyban meghatározza az emberi viszonyainkat és az erről való gondolkodást.

 

OZ: Enikő, az rendben, hogy Freud papa nem jött rá, mit akar a nő, de én miért nem jövök rá hosszú évek kemény mezei munkájával, hogy mit akar? Jolánka-Jolánkád közelebb visz, segít abban, hogy ne csak lássam, értsem is, mit akar? Tisztábbá válik a kép a – folyamatosan változó intenzitású, minden nap más mutánsokkal operáló – szerepjátékok ellenére könyved olvastán?
DE:  Egyszer azt találtam ki magamnak, hogy az irodalom az élet reflexiós műfaja. A Jolánka-könyvem éppen ezt csinálja – emberi viszonyokat, szerepjátékokat, szorongásokat bontok ki benne. Helyzetképeket adok. Nem tudom, mit fogsz megtudni belőlük, de azt hiszem, a terepmunka nem úszható meg, hogy a felhozott metaforánál maradjak. Nagyon sok önéletrajzi elemmel dolgozik a szöveg, ezek viszont mindig elfikciósodnak. Nekem is meg kellett tanulnom, milyen ez a jolánkai nő. Az is lehet, hogy mindig ugyanaz a figura szólal meg, csak más-más szerepet és nevet ölt magára a helyzetnek megfelelően. Tehát máris nem ugyanaz. Mégis mintha lenne itt egy olyan óvatos, női tapogatózás: kitapogatni a világ peremeit, meddig terjedek, ki lehetek ebben vagy abban a helyzetben, és ki a másik, akivel szemben állítom magam. Az egyik szövegben például ez a másik szólal meg, egy férfi, aki rögeszmésen ragaszkodik saját jelentéktelenségéhez. Az én korosztályomban nagyon sok férfi görcsöl ezen, miközben az őrjöngésig kiviszi az önsajnálatot. Jolánka meg egy hihetetlen kiscsaj, igen, egy kibiztosított gránát, nem tudni, mikor robban.

 

OZ: Napok óta töröm a fejem, hogy az irodalomtörténész Szerb Antal hogyan volt képes megírni - miközben ezerrel dolgozott a Magyar irodalomtörténeten - A Pendragon legendát. A házat ember (kőműves) építi embernek (lakónak), soha nem fordul elő, hogy műszaki ellenőrnek, az EU-s szabványok ismerőjének. Az író embernek ír emberről (rendszerint), soha nem az irodalomtörténetnek, bár ez megesik, de soha nem a folyamatokban, rendszerekben olvasó tudósnak. Talán ismered a titkot, hogyan bújik ki az ember egyik bőréből, jut be a másikba, a tudós az érzékeny, figyelő íróéba.
DE: Jaj, de nagyon leosztod a szerepeket! És bizonyos szempontból jogos, hiszen a magyar irodalmi közélet szereti tisztán tartani ezeket a szerepeket: vagy író/költő valaki, vagy kritikus. De az nem megy, hogy egy seggel két lovat… Szerintem meg miért ne menne, ha az ember kicsit másképp fogja fel ezt a szimultán vágtát: az egyiket elengeded kicsit, kicsapod legelni, eleged van belőle, miközben imádod, most viszont elmész sétagaloppozni a másikkal. Meg aztán én amúgy is állandóan a különböző szerepek között kavircoltam. Azt kellett látnom, illetve mondták is sokan, hogy tanárként barát vagyok, titkárnőként pszichológus, szeretőként anya, irodalomkritikusként férfi, nőként kislány vagy öregasszony, íróként meg… Na, ezt nem tudom. Erre a szerepemre nincs rálátásom. Ez olyan, hogy elkap, megforgat kétszer magad körül, és találd ki, mivé váltál. Az biztos, hogy egy elviselhetetlen alak. Nagyon sokszor szenvedek tőle – mindent megjegyez, folyton kommentál, hagyja felgyűlni a mosatlant, vagy éppen összerak egy kötetet. Most valami ilyesmit követett el, kíváncsian szemlélem, mi lesz ebből.

 

OZ: Novelláskötet a Hajrá Jolánka. Nyilván az, mert aki délelőtt más, délután megint más funkcióban keresi a pénzt, nincs ideje kisregényre, nagyregényre még annyira se. Szemlesütve kérdem (nem akarnék szeméremsértést elkövetni), felismerve, a nők helyzete sokkal-sokkal hátrányosabb (a férfiember belátja, a nőket így pozícionálta a történelem), az írónőké az átlagnőénél is rosszabb, mi történik, ha elgázol a szerelem, a házasság, a gyerek utáni vágy?
DE: Igen, novelláskötetnek is lehet nevezni, de voltak olyan „próbaolvasóim”, akik egy regény körvonalait fedezték fel benne. Nem szeretnék ebbe beleszólni, hadd keresse meg a könyv magának a helyét. Kukorellynél olvastam valahol, hogy a nőket olykor-olykor elönti az anyaság lekvárja. Igen, engem is el szokott önteni. De nem hiszem, hogy az embernek a gyerek(vágy) miatt megszűnik az íráskényszere. Még ha akarná, se nagyon menne. Volt, hogy akartam, és nem segített csak rövid időre. Nem vagy képes abbahagyni, ha mániákusan figyeled magad. Márpedig ha az ember ír, akkor koncentráltan erre megy ki a játék: a saját idegenséged a tét, beengeded vagy kizárod.
 
OZ: Még egy illetlen kérdés, ha nem akarsz, ne válaszolj, de többnyire megkérdem, mert értetlenül állok a tény előtt, a kiadók milyen alacsonyra szabják az író ázsióját: miféle konstrukcióban jelenik meg a könyved? Az eladás függvényében kapod a honoráriumot?
DE: A Jószöveg Műhelynél jelenik meg a Hajrá Jolánka!, ők adták ki a Nem-játékot is ugyanabban a felállásban: pályáztunk a kötettel és nyertünk. Ennyit mondanék erről.

 

OZ: Látom, megjelenés előtt áll a Pályi Andrással készített "beszélgetőkönyved” a Kalligramnál. Mit kell tudni róla? 
DE: Egyszer csak befutott az inboxomba egy levél Pályi Andrástól. Olvasta valahol az egyik könyvéről szóló írásomat. Elkezdtünk levélben vitatkozni, érzékiség, test, vallás, irodalom, mifene. Aztán kitaláltuk, hogy mindennek alaposabban utána járunk és csinálunk egy „beszélgetőkönyvet”. Megkaptam a projektre az NKA Alkotói Ösztöndíját, és nekiugrottunk. A vita azóta dagad, a hangnem olykor arcpirítóan őszinte, és ez nekem kivételes élmény. Kihívás is olyan emberrel vitatkozni, akit ki kell zökkenteni a maga csendes, visszafogott modorából, jól felbosszantani, hogy odacsapjon az asztalra. És hogy oda tud csapni, nem gondoltam volna. Nagy felháborodások, odamondások és beolvasások vannak mögöttünk. De minden lépésünket és ideggörcsünket annak az elvnek rendeltük alá, hogy azonnal tudatjuk a másikkal, ha valami nem oké. Kíméletlen őszinteségi rohamok zajlottak le köztünk, utáltuk egymást, dühödten püföltük a billentyűket. Elhívtam a szemináriumomra, szembesüljön az olvasóival. Hosszas vitákat folytattunk a konyhájában, ugyanis többször meghívott magához. (Megjegyzem, Pályi kiváló rakott krumplit tud készíteni.) Megismerhettem a feleségét, Németh Nórát, akinél finomabb és mozgékonyabb női lelket nehezen találni. Szóval, ahogy mondják, this is the beginning of a beautiful friendship. És most már lassan a könyv végső formája is körvonalazódik, jó is, mert a Kalligram még idén ki akarja hozni.

 

OZ: Nem tartozna ide, de elmondom, ha már föntebb szóba került, egy novellapályázat háromszáz fölött beérkező novelláit olvasom, és amikor csikorog az agyam a jelzőhegyektől, az igekötők sokaságától, a bulvártól és a kórházi drámák tengerétől, átvándorlok összegyűjtött novelláid blokkjába, és jobban leszek. Ha zászlólengetés, üdvrivalgás fogadja Jolánkát, ha kifogják kocsidból a lovakat, elég inspiráció ahhoz, hogy az összes jelenre vonatkozó rosszkedvű kérdést semlegesítse? 
DE: Hú, zavarba hozol. Ha már azzal indítottunk, elmondom, hogy nekem sokat jelentett az a Teraszos pályázat, elhitette velem, hogy van értelme, mégiscsak lehet ebben valami. Mármint hogy írni kellene. Aztán az történt, hogy a Jószöveges Fóti Péter beleszeretett a Jolánkába és nem hagyott békén, míg meg nem csináltam. Most itt van, és nem tudom, mi lesz belőle. Egyelőre – nagyon sok tekintetben – a lovak közé dobtam a gyeplőt, aztán majd meglátjuk, mi lesz a jelennel.

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése