Jelige: Bárányfelhőcske – Angyali mosoly

Jelige: Bárányfelhőcske

Angyali mosoly

Megcsörrent a telefon és önkéntelenül összerezzentem. Hirtelen valami balsejtelem fogott el. Egy érdes hang borzolt bele a lelkembe: édesanyám rosszul lett és kórházba kellett vinni - tudatta velem. Nem is értem az egészet, tegnapelőtt még úgy tűnt, minden rendben van vele. Most pedig hirtelen összeomlott a keringése. Teljesen összezavarodtam, azt sem tudtam, hová kapjak, mit csináljak, a szívem majd kiugrott a helyéről. Ahogy tudtam, szaladtam utána a kórházba, közben magam előtt láttam boldog pillanataink végtelen óceánját. Bárcsak sose állna meg az idő! Kegyetlenül peregnek a szemek életünk homokórájában! Ha újra gyermek lehetnék, és újból odabújhatnék hozzá, átölelve szorosan, közben rebegném neki, mennyire szeretem és milyen sokat jelent nekem! Te jó Ég! Mikor mondtam utoljára neki el az érzéseimet? Persze úgy is tudja, de igenis néha ki kell mondani! Ilyenkor, amikor szüksége van rá, a gyógyuláshoz kellenek a pozitív energiák!

Ahogy beléptem a szobába, egyből láttam, hogy nagy a baj. Ennek ellenére igyekeztem úgy tenni, hogy édesanyám ne lássa rajtam, mennyire aggódok érte.

Mindennap meglátogattam őt, próbáltam erős maradni. A legnehezebb a tehetetlenség, amikor az ember csak áll a beteg ágya mellett tétlenül. Az orvosok szerint javult ugyan az állapota, de mintha feladta volna a küzdelmet.

Szomorú volt látni az elcsüggedt, réveteg tekintetét, hiszen azelőtt a mosoly olyan kedvesen barázdázta az arcát.

Egy nap éppen egy templom mellett haladtam el, gondoltam egyet és betértem imádkozni. Valami jóleső melegség fogott el, úgy éreztem, le tudtam tenni a terheimet és újult erővel tudok küzdeni. Ugyanakkor lelkiismeret furdalásom is volt, hogy egy ilyen egyszerű lélek háborgatja a Fentieket a kéréseivel, holott mostanában kissé elhanyagoltam őket.

Másnap viszont meglepetten vettem észre, ahogy beléptem anyám szobájába, valósággal sugárzott az arca.

• Anyukám! Hát jobban vagy? – kiáltottam fel örömömben és meghatottságomban. Úgy éreztem, hogy Odafent meghallgatták az én gyarló lelkem kívánságát! S bár nem viselkedtem túlságosan szépen mostanában, mégis meghallgattak engem!
• Képzeld! Meglátogatott egy angyalka! – mondta csillogó szemmel.

Nem tudtam, mit mondjak erre. Annyira talán mégsem volt rosszul, hogy a Mennyországból jöjjenek el hozzá. Így biztos voltam benne, hogy valamelyik nővérkére vagy doktornőre gondol, oda is mentem a nővérpulthoz.

• Köszönöm szépen, hogy ilyen kedvesek anyukámhoz! - mondtam az egyik nővérkének.
• Ne haragudjon, hogy ma ilyen kevés időt szántunk rá, nagyon pörgős napunk van ma! Baleset történt és rengeteg sérültet hoztak be hozzánk! – mentegetőzött az ápolónő.
• Félreértett, én nem számon kérni akartam. Csak jobban van anyukám és ezért tényleg nagyon hálás vagyok! – Nem tudtam hová tenni magamban a történteket, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, hiszen az a lényeg, hogy mami jobban van.

Másnap viszont anyukám szeme valósággal tündökölt, majd amikor újból a kedves angyalkát kezdte emlegetni, már biztos voltam benne, hogy volt egy látogatója.

• Elnézést nővérke! Meg tudná mondani, hogy ki látogatta meg édesanyámat?
• Én úgy tudom, hogy magán kívül nem volt más látogatója egész héten!

Egyre csak furcsállottam a dolgot, úgy éreztem, hogy ez egy Égi Üzenet. Megfogadtam, hogy ezentúl szorgalmasan imádkozom és teljesen új ember leszek!

Másnap viszont valósággal földbe gyökerezett a lábam, ugyanis anyukám szobájából egy kislány gurult ki tolószékében. Ahogy ránéztem az arcára, azonnal tudtam, hogy ő az a titokzatos látogató. Úgy mosolygott ez a kislány, és úgy ragyogtak a szemei, mintha igazi angyalka volna.

Ahogy meglátott, csilingelő hangján csak ennyit mondott:

• Üdvözlöm az anyukáját! Éppen alszik, úgyhogy most nem zavarom inkább! – s azzal láttam, hogy betér a szomszédos szobába.

A nővérektől megtudtam, hogy ő egy árva kislány, akinek sürgős műtétre lenne szüksége, de mivel nincs családja és pénze sem, a fontos beavatkozás várat magára. Mindent megértettem! Az én küldetésem felismerése valósággal elvakított. Anyukámnak éreznie kellett, hogy fontos és hogy valakinek szüksége van rá! Persze én is itt vagyok, de én már felnőttként élem a megszokott kis mindennapjaimat! De ezért a kislányért küzdeni kell és igent mondani az életre!

• Anyukám! Fogadd örökbe a te kis angyalkádat! – javasoltam neki.
• Ó, hát azt lehet? – kérdezte meghatottan anyukám!
• Szerintem mindketten boldogok lennétek! Ráadásul a kislányon is tudnánk segíteni, meg tudnák őt műteni az orvosok!

Így történt, hogy anyukámnak lett egy igazi kis angyalkája, aki valósággal bearanyozta a mindennapjait, és megtanította, hogy sosem szabad feladni az életet és küzdeni kell!