Szerbkereskedők

Helyszíni

HELYSZÍNI


Az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon 2012. október 5-én és 6-án egy 600 kilós szív dobogásába, a „vajdasági vámpírok” irodalomszervező tevékenységébe és a szabadkai éjszakába is bepillanthattunk. Szöveges beszámolónk következik.

 

 

Szerbkereskedők

I. Szegeden

 

Bezárt a resti a szegedi vasútállomáson! Elég nagy baj ez az utazni és mindeközben sörözni vágyóknak, ezért is veszi most ennél a gyötrelmes és gyászos pontnál kezdetét az ötödik alkalommal megrendezett Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválról szóló beszámoló.

Az eddigi gyakorlathoz képest tehát a vonatozás előtti fergeteg az állomástól hatvan méterre kezd kibontakozni, az Alsóvárosi Tóth Vendéglő előtti placcon. Az évek óta megunhatatlan derűvel muzsikáló, de stúdiófelvételre anyagilag képtelen Meander együttes balkáni zenéje alatt az Orcsik Roland által vezetett, szerbiai Sinobuszt formáló, általuk csak „Ricz Géza teknőcének” hívott performansz vonul végig az utcán, a következő, visszhangozó kurjongatásokkal: „Kultúrcsempész!” – „Sínbusz!” – „Fesztivál!” (Néha, persze, még hibaszázalékon belül közbecsúszik némi „Sínbuszcsempész!” avagy „Kultúrhimnusz!” típusú felkiáltás is.)

A Meander zenél

A felolvasások élén Németh Zoltán bálnákhoz fűződő viszonyáról értesülhet az arra nagyérdemű: „Nincs érzelmesebb, sőt, megkockáztatom, / Érzelgősebb egy szerelmes bálnánál”, hiszen „a bálnák 52 Herzen élveznek”, és amikor egy „600 kilós szív dobog érted, / Másként látod a világot”. Eszembe jut Simon Márton egyik verse, amely a bálnák szívét nyolc-kilencszáz kilóban méri – Németh Zoltánt ezek szerint csupán egy siheder sziláscet bombázza bimbódzó érzelmeivel.

Váradi Nagy Pál megélhetését mindazonáltal egyikünk sem irigyli el: „Mióta a krematóriumot, takarékossági megfontolásból, nem üzemelik be mindenféle csip-csup végtaghoz, nekem lett a dolgom megszabadulni azoktól.” Pár perccel később Benedek Miklós már arról mesél, ahogy a Nagymama mesél, Orcsikék teknőce miatt viszont csak fél füllel figyelem, pedig abban a percben „még nem tudtam, hogy a haldokló népköltészet egyik utolsó / hajtását élvezem”. Szálinger Balázs a gender studies keretein belül fittyet hány a Múzsára, minthogy az „Izgága és taknyos”, és különben is, „vesszen a nő”.

Ennek szellemében indulunk el a vonatunk felé. A peronon Farkas Tamás, a Fesztivál Kalapja még a megafonba süvölti, hogy „a vajdasági vámpírok kiszívják mindenkinek a vérét!”, finoman utalva a Tiszatáj körüli, bilibéli viharra, majd nagy örömmel tudatja a publikummal, hogy „sikerült begyűjteni egy (Orcsik) Roland márkájú erősítőt” – a vonatzaj melletti felolvasások élményfaktora nőni fog tehát.

Farkas Tamás, a Fesztivál Sava és Borsa és Kalapja mindenhol segít

 

II. Úton

 

Kollár Árpád élményanyaga viszont egy komponenssel csökkenni látszik, kifejezett kérésére számolok be a körülményről, hogy tudniillik „nincs a vonaton ingyen sör”. (Van viszont ingyen pogácsa, ingyen sütemény, ingyen ropogtatni való.)

Röszkén aztán útlevél- és igazolványgyűjtés, leszállás, toporgás, tulajdonképpeni kultúrcsempészet. Torma Béla Szárszó után bizonyítja, hogy a sínek között is létezik móka, míg a szentendrei Sajnosbatár együttes slágergyanús sanzonjait pengetgeti: „Robotzombi vagyok, látod, én is, / holnap talán ránk szakad az ég is”. Nekem pedig pár perc múlva „szemem alatt könny-kanális, / na, ettől vagyok szürreális”.

Már a Sinobuszon ücsörgünk, amikor Szombathy Bálint elkezdi felvezetni Áttörés című performanszát. A Műcsarnokban idén rendezett, Mi a magyar? című tárlaton ugyanis már kiállított egy azonos tematikájú videót, amelyet most a szemünk láttára, fülünk hallatára fog megismételni, mintegy életszagot biztosítva a happeningnek: rituális keretek között fogja levizelni a szerb-magyar határt. Mindannyiunkat biztosít arról, hogy „már három sör bent van”, úgyszólván „elegendő a művészeti anyag”. Ezzel el is indul a mellékhelyiség felé, melynek ajtaját nyitva hagyja, s a Fesztivál Kalapja a jegyfoglalás zűrzavara közt lemaradt Bencsik Orsolya kötetének címével konferálja fel a sugárzó eseményt: „Akció van!” (Valaki szerint Áttörés helyett akár Levízió is lehetne a cselekmény címe.) Erdős Virágnak a fentiekre kell rátromfolnia. Na most akkor meg is próbálja, de ő sem tudja megválaszolni, hogy „ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira”.

Gaborják Ádám, Szálinger Balázs és Áfra János pajzsokkal védi a csempészárut

A Sinobuszon (amit Ezüstnyílnak is hívnak, nagyjából 35 kilométer per órás végsebessége dacára) már két nyelven hangzanak el a szövegek, szerbül és magyarul. A szerb szerzők felolvasása alatt azzal játszom, hogy megtippelem, miről szól a délszláv szöveg. Zoran Ilić karakán hangzású mondatát például erre fordítom magamban: „A vajdasági magyar szerkesztőket ne vigyék Magyarországra, a magyarországiakat vigyék el tőlünk”. A fordításból aztán kiderül, hogy a szövegben mindössze a halálról volt szó.

Áfra János „szerepvers-szerű” szövege saját állítása szerint édesapja halálához kapcsolódik, majd a második verset már ekképp vezeti elő: „Ez még szörnyűbb lesz”. Pedig nem is szörnyű, csak szabadelvű: „attól nem lesz meleg senki, / ha megkíván egy ártatlanra puhult testet”. Ártatlanra puhulva végül becammogunk Szabadkára.

 

III. Szabadkán

 

Szabadkán a forint fabatkát sem ér, a váltás után a restiben ejtőzünk, hogy az esti kiállítás-megnyitóra kellően fittek lehessünk. A Tóth Kína Hegyifalu és a Médeia fiai koncertjeinek kíséretében ugyanis a Studio 11-ben Lakatos István sokunk által régóta szeretett képregényei lógnak a falakon, és a bámészkodások közepette nem is értem, hogy Lakatost mindezidáig miért nem veti fel már a pénz. A péntek este további részeiről viszont a sokrétű lojalitás szellemében, derűsen és röviden: ennyit.

Szombaton, délben egykor a Wooden Ambulance nevű, szabadkai zenekar csap a lovak és a húrok és a billentyűk közé; már itthon hallgatom őket a neten, a Simple Hello ismerősen, de az amatőr felvétel miatt torzan cseng és főleg bong, hiszen nekik sincsen gubájuk a lemezfelvételre. Mennyire kár! Az őket követő Izsó Zita felolvasása már késleltetné a Fesztivál végét, de a gyönge ajkairól felcsendülő „kijárási tilalom” nem tántoríthatja el a széles vállú, délszláv Sínbuszt.

Dekoratív Sínbusz

Torma Béla aztán vigasztalásképp a jelenlévő szerzők verseinek megzenésítésével szolgál, az azok által sugallt műfajban; Németh Zoltán Monty Waters-ről, a jazz királyáról szóló szövegéből például ekképpen kerekedik egy bődületesen jó blues.

 

IV. Visszaúton

 

A visszaúton először Barlog Károly olvas fel, majd váratlanul, a mondat közepén megáll: „Azt mondták, hogy három oldal kell”. Némi beszámított unszolást követően még kétoldalnyi terjedelemben fojtatná, de Orcsik ellentmondást nem tűrő, ad hoc lekonfja miatt csak ennyit tud zárásképp mondani: „kultúrterror!” Ám tényleg úgy tűnik, hogy szükség van a feszes tempóra: máris Nagy Ildikó Noémi következik, akinek a zsúfolt szerelvény miatt csak a tarkóját látom, viszont figyelem. Ő azonban, tudomást sem véve minderről a rácok közé vetne: „itt a határ, tovább nem jöhetsz”.

Tényleg sietünk, a Dejan Matić versének fordításáért felelős Orcsik Roland a néhány perces szöveget ennyiben összegzi magyarul: „Szerelmes vers volt a temetőben, de a végén sétálnak”. Marton László Távolodó még sebtiben eldicsekszik retró trófeájával („végigdőltem az ágyon, és hagytam, hogy a Pointer Nővérek birtokba vegyék a testem”), de Tóbiás Krisztián már másfajta nosztalgiával operál („Ha elüt a pártelnök autója / az kutya egy dolog”). Dragana Mladenović háborús versével terelné komolyra a szót, ám a szerbiai Sinobuszról a Piroskának becézett szerelvényre átszállván Torma Béla egy újabb Sajnosbatár-opusszal pofozza fel sápadt szívünket: „Nyald ki a szívem pirosra, gyere Piroska.”

A vonaton is Wooden Ambulance

Mindeközben lassan megérkezünk Szegedre. Majdnem elfelejtem, hogy Kollár Árpád kifejezett kérésére meg kell jegyeznem: a visszaút már minden tekintetben kielégítőnek bizonyult, volt még ingyen sör is. Talán ennek is köszönhető, hogy néhányan (esetleg még a tegnapi Szálinger-szöveg hatására) a nőket már-már a vészfékhez hasonlították, amit – mint tudjuk – csak szükség esetén szabad meghúzni.

S csak a szükség okolható amiatt, hogy a Fesztivál végét is meg kellett valahol húzni: az esti Wooden Ambulance-ráadással zárult a „kéthatárra szóló” két nap. Hogy vámmentes kultúra-profitként mennyit és mit könyveltünk el, azt a kényszerű határon lezajló kontrollok során még Dezső, a mindvégig jelenlévő kabala-csahos, a tacskó- és rottweiler-keverék, tehát a kutya se kérdezte meg.

Videónk az eseményről.

Tudósítások a korábbi Sínbusz Fesztiválról.

Kép és szöveg: Molnár H. Magor

 

További képeink:

Kultúrnimbusz

Lennert (Móger) Tímea útlevelével hűsít

 

Szombathy Bálint „művészeti anyagot” gyűjt, viszont nem árulja el

 

Izsó Zita boldog

Torma Béla keresi a hangot

 

A Sínbusz és a média

 

Grimasz

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése