„Ha a ló meghal, a madarak kire ülnek?”

Interjú


Vass Tiborral készítettünk interjút
Mennyi semenni című kötetének megjelenése kapcsán. A neoavantgardról, Hernádkakról, egyedülálló szójátékairól és szüleiről kérdeztük.

Kapcsolódó anyag: részletek a verseskötetből

 

„Ha a ló meghal, a madarak kire ülnek?”

 

Lakhelyed Hernádkak, amely különböző alakokban feltűnik verseidben is. Születésed helye Miskolc. De feltűnik például Semmi szín alant című kötetedben is Monyha-tanya. Milyen szerepet töltenek be ezek a helyek az életedben? Mi vezetett egyiktől a másikig?

Miskolcon a szüleimmel évtizedekig laktam a Zsolcai- és a Győri kapuban is, a Búza tér, illetve a Vasgyár tőszomszédságában. Monyha-tanya pedig a nagyszüleim és szüleim lakóhelye volt. Nekem a nyaralások, téli disznóölések feledhetetlen helyszíne. Térképeken gyermekkoromban sem szerepelt, most meg már annyira leszerepelt, hogy temetője maradt csupán. De az, ahogy közelében lakó rokonaimtól hallom, legalább rendben. Apai nagyapám a korabeli grófság perbenyiki (Prbenik, ma Szlovákia) központjának uradalmi kertésze, anyai nagyapám a monyhai majorság gőzekéjének kezelője volt. Kettejük cselédsorsa között húzták azt a határt, aminek áthágása (kitelepítés…oda-visszaszökések…) összehozta a monyhai sírkertben nyugvó szüleimet; ahová a temetésük óta még nem volt bátorságom betenni a lábam. Anyai nagyszüleim is ott nyugszanak, s egy nagybátyám is. Azelőtt minden évben mentem, még ha csak a romokhoz, még ha csak a halottakhoz is.

Hernádkakon szüleim közel négy évtizede vettek „birtokot”, kétszáz négyszögöles földterületet. Kis faházat, később szilárd falú nyaralót építettek rá, s időnk javarészét (ami a miskolci panelfűtési szezon megszűnésétől a megkezdéséig tartott) ezen a ’víkenden’ töltöttük. Később a feleségem szüleit is sikerült Hernádkakhoz közelíteni: 1994-ben vásárolták meg a velünk szemközti nyaralót, ahol mi építkeztünk. Hernádkakon ma is víkendesként emlegetnek bennünket; keskeny, de aszfaltozott utcánkban 20 km/h a megengedett a sebesség – más kérdés, hogy információs sztráda lettünk, békés összekötő út az ó- és az újfalu között.

Vass Tibor néhány éve a hernádkaki napfényben

Hogyan viszonyulsz ahhoz, ha valaki a „neoavantgárd szerző” kategóriájába sorol?

Ha a ló meghal, a madarak kire ülnek? A neovantgárd számomra nem kategória. Léthogylét. Felfogás kérdése. Értsd: amit a földről felfogsz, azt ha bárhogyan is, de biztonsággal és főleg: felelősséggel fel fogod tudni használni; s amit az égről vagy képes elgondolni közben, azzal nem szaladhat el a ló sem. Neoavantgárdnak éppen annyira ló lenni, mint posztmodern szürrealistának (ezt is „sorolásként” kaptam). Ami a lólánynak létkörülmén, az lófiúnak a sárlás időszaka. Párosodhatnak írásaim a neovantgárdhoz: megtiszteltetés, ha olyan nevez, akinek a véleményére adok.

Van-e ma a neoavantgárdnak feladata? Ha igen, mi az?

A neovantgárdról sem tudok küldetéstudottan beszélni, küldetéstudat-tanokkal sosem tudtam azonosulni. Életemben „letapogathatóan” gesztus-szinteken van jelen. Neovantgárd gesztus volt például az Országos Művészeti Kutatási Alap díja: a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjában rendezett székfoglaló kiállításomon Bán András műkritikus jutalmazott vele. Az intézmény ugyan nem létezik, de a „gondolat” igen. Másik, ugyanitt kapott neoavantgárd gesztus: az Imola nem áll szóba velem címmel Amszterdamban készített elektrográfiai sorozatomra azt mondta egy akadémikus, hogy alkalomadtán készíthetnék Imolán  (megyénkben található település) egy Amszterdam nem áll szóba velem című sorozatot. Ugye, hogy szép az élet?

Neoavantgárd gesztus az, ahogy a közelmúltban Kukorelly Endre olvassa hatszáz, kimondottan nem neoavantgárd gusztusú ember előtt a Robogó versemet, s előtte, ahogy a műsorszórás mondja, kisesszét ad elő Erdély Miklós műveihez való kötődésemről. Ezek ugyan nem a neoavantgárd feladatai; csupán adatai lehetnek egy felismerő énnek. Énnekem éneke. 

Kassák-díjas vagy. Mit jelent neked a Kassák-hagyomány?

Mindent vagy mennyi semennit. Szóval amindenit. Miskolcon hosszasan igen közel laktam az Újítók utcához, szóval nem tudok meglenni napi újítások nélkül. Életművek illeszkedése, ha ma behatóbban érdekel sajátokba, másokéba: újításoknak köszönhető az is. Jössz te még az én Futrinkámba, mondja Kassák, kinek neve a díj kapcsán merül fel itt és most, s amire nagyon büszke vagyok, azért is, mert a díj történetében a legfiatalabb jutalmazott lehettem; ugyanakkor az úgynevezetten kiemelt díjak közül sem a Szabó Lőrinc-i, sem a József Attila-i hagyományra nem kíváncsiskodik rá a kérdés. Pedig! Pedig éppen Szabó, éppen József; a Kassák-olvasás velük együtt lehet „irgalmas ”. Ha az általuk megidézett hagyomány üzenete számomra az lenne: art utat artatlanért el ne hagyj, akkor az bizony nem biztatna nap mint nap Újítók utcai keresésekre. A mai napig lemegyek hídba egy vagány ötletért és annak megvalósításáért. Vigyázat, a vagányok kenve, olvastam a Vasgyári villamos-végállomáson. Hogy el voltam keseredve, mikor kiderült az igazság. Nem biztos, hogy belátható időn belül vissza tudok egy hídba-lemenés után kapaszkodni, de ha a híd átvitt értelemben mondja: tervbe kell vennem a lekötelező olvasmányok újraolvasását, akkor azt mondom, annak a kísérletezgetésnek is kell legyen eredménye. Amikor képzőművészettel (többek között: grafikák, objektek, küldemény- és tájművészet), performansszal is foglalkozom, izgat a sokrétűség, sokoldalúság hagyománya is.  

A verseid szélsőségesen alanyiak. Önfeltáróak, feltűnnek életed eseményei. Vannak-e határai a kitárulkozásnak?

Igen nagyon tetszik nekem ez a „szélsőséges alanyiság” kifejezés; neoavantgárd gesztus, köszönöm. Valóban, szélsőségesen lehetek alanyi. Sosem a kitárulkozás határai, inkább matériái foglalkoztattak: a hordozó felületek, amelyeken a valóságelemek valósággal megjelenhetnek, a nyomhagyó eszközök, amelyekkel a jelet a hagyás után magára hagyhatom. Az, hogy a Mennyi semenniben ezekből halóságelemek és folthagyó lesz-köszök lettek, hát uram bocsá, történik, ami történik. Az időzavar is fontos. Apám kinyírja anyámat a foglalkoztató füzetből, aztán kinyírja magát is, én meg szépen bábozzak, ollózzam őket össze, foglalkozzak velük, ahogy lehet. Hol van ebben a történetben az megírva, hogy mi a kitárulkozás határa? Minden „használati” után ott van, hogy „utasítás”. Gesztus-szinten is hozzászoktunk a fejünk fölött átnyúló elrendelésekhez. Egyszer fejemhez vágták, hogy a Semmi szín alantban azt írtam, „az igazi hölgyekről mindig az igazat írom, vagy majdnem mindig azt, vagy sohaéppen nem. Vagy legalábbis másképp”, és akkor hogy lehet rajtam eligazodni. Na ezen a fejemhezvágáson tessék eligazodni.

A Mennyi semenni kötet verseinek egyik visszatérő mozzanata az indulás (Indulok Jukóapába, Indulok Krakkóba, Indulok Ótvarsba stb.). Miért olyan fontos neked ez az állapot, pillanat-helyzet?

A kimozdulás lehetősége okán, ami a kötet készítése közben nem igazán adatott meg. Indultam volna, de nem tudtam sehova… semhova… A sem-ség nemcsak kötetcímekben (Nem sok sem, Semmi szín alant, Mennyi semenni) ingerel; semeddig jutni, képzeletben, az sem semmi. Képzelt riposzt egy lopfesztiválról, gondolatban csenek közeli és távoli valós és valótlan helyeket. Történik vala, hogy a hallgatás, nem-mozdulás időszakában letarolom kopaszra a Vass-koponyát. Elvagyok itthon ezzel a fejjel, ám egyszercsak megkívánom a miskolci Búza teret, fokhagymás lángosostul, Boris-borozóstul. Bemegyek valahogy azzal a tarságos, szemöldöktelen lófejköddel. Szemben jön velem két hölgy, rám köszönnek; a fiatalabb azt kérdezi, megismerem-e, s miután értetlenül bámulom, jelzi, honnan kellene emlékeznem reá. Beugrik.  Ez az a pont, ahonnan elkezdenék indulni a valóságban is: ha ő megismer kopaszon, én meg a teremtésben a saját ürességemen kívül jó ideig nem észlelek semmit. Többet nem borotválom a fejem, de rácseszek, mert nem sokra rá ripitya-rom lesz a bokám. Szóval, ha akartam is volna a valóságban semenni, akárhová, igen nagyon sokáig nem tudtam.

Szerinted az élet visszahozza még azokat az utakat, amelyekre egyszer nem léptünk rá?

Ha vissza is hozza, az már nem az az út, az már nem az a lépés. A kakasom sem léphet kétszer ugyanabba a tojóba. Erről meg a jojoba olaj jut eszembe, ami ugye napfény elleni védelemre is szolgál. Akinek haj van a fején, ne menjen az Vassra? Menjen az is. Lépjünk úttalan utakra is, azt mondom, merjünk kockáztatni. A történelem ismételheti ugyan önmagát, de mi azt nem érjük meg.

Verseidnek mintegy védjegye az elmés szójáték. Úgy hat, mintha spontán születne. Miért fontos egyáltalán, hogy formázandó anyagként bánj a nyelvvel?

Mintha spontán, hát mindjárt a falnak megyek. Hassanak is úgy, mert spontán születnek, ha spontaneitásnak nevezhető az írás közbeni születés. Ha görcsölésnek hat bármi is: elrontottam. S pont tán nem könnyű kézzel, de könnyedén. Nem kérdezek olyan ökörséget, hogy akinek a nyelv nem formázandó anyag, az vajon miért ír. Ha nekem büdös az a poétadoktusz-helyzet, amely mögött nem kreatív a „tartomány”, az csak engem zavarjon. Fonéma gyereknek anyja sem érzi a szagát. Nem ötletelek, nem jegyzetelgetek, nem ollózok össze. Munkám van a verssel, egyszeri. Megírom, jön a sor sorban. Hogy aztán hányszor térek vissza, visszavenni az arcából, azt verse válogatja. Nem az legjobb, amihez gyakran vissza-visszatérek. (Sőt.)

Verseid erősen szerkesztettek, a kiválóan felépített, jól elhelyezett képek mellett ugyanakkor a szürrealizmushoz hasonló automatikus írás is jellemzi őket. Nem érzed ellentmondásosnak a poétikádat?

Ha nem tudnám erős szerkesztettséggel tudatosan kordában tartani, amit kordában kell, ugyanakkor nem tudnék engedni azoknak az automatizmusoknak, amelyeknek ösztönből engedek, talán nem csak sehová, de sehol sem tartana a poétikám. Poétika, milyen fellengző szó. Ha ez az ellentmondás is jellemző rá, ám legyen.

Ha valamelyik nyelvőr azzal vádolna, hogy ironizálod a nyelvet, és emellett „rontod” is, mit válaszolnál?

Nem vádként fognám fel, hogy irónia és rontom-bontom. Szerencsémre bőven akad rá alkalom, hogy nyelvőröknek rendre megköszönhessem értő észrevételeiket. Csodálatos, hogy az emberek szeretettel, a hozzáértők féltő aggodalommal is olvasnak, s írnak íméleket, üzennek megfontolni valókat a társasági oldalon.

Nehéz feltenni a kérdést, de Vörös István sem ment el mellette kötetedről és sorsodról beszélve: mennyire segítettek a versek feldolgozni szüleid elvesztését?

Torzítva a kötetcímet: mennyire, és semennyire. Kínos, de még kettőször kettős látásban vagyok. Egyik kétszemem ír, másik kétszemem megvet. Mennyire nem lenne szabad semmiről, mennyi semenniről beszélni, láttatja az egyik, de beszélni kell, vakít a másik. S ha beszélni, akkor csak versben; és semmi mellébeszéd, mint például ez itt. 

Néhány metafora azt tükrözi, mintha erős lett volna benned a düh. Eljutottál a megbocsátásig?

Ha azt mondom, feltehetően soha nem fogok tudni odáig eljutni, hogy megbocsássak az édesanyámat meggyilkoló édesapámnak, vajon akkor hazudok-e, vagy akkor, amikor azt kérdem: már tegnap megtettem?

Apán nem ismert irgalmat; ha ismert volna, anyámat életben hagyja, s nem úgy intézi, hogy én nyissak rájuk. Ha utolsó útjára egymaga indul egy erdőben, ahol az eső elmossa szeméből a könnyet, a levelek betakarják az óriási lőtt lyukakat, a madarak felnyalják friss vérét, szöveteit fészkükbe hordják el a hangyák: bizonyára másképpen tépelődnék bocsánaton. Az, hogy eső, levél, madár meg hangya voltam, s – ahogy Monyhán mondták: – tisztálnom kellett utánuk, vakká ugyan nem tett, de talán látni se láttam tőle tisztábban semmit.

Az életben kevés volt az a nap, hogy ne találkoztam, beszéltem volna a szüleimmel. Rajongva szerettem őket, s ők is hasonlóképpen szerettek bennünket. A düh a tehetetlenség érzete miatt lehet törvényszerű, a gyászmunka fázisaiban szépen, tudálékosan ott a helye.

A tragédia és a temetés közben hat hét telt el. Közben számos „elvi” problémába is ütköztem, többek között: szabad-e mindkettejük nevét ugyanarra a kőre vésetni – hiszen nem együtt döntöttek a végkimenetelről. Vagy később: hangosan méltatlankodtam, mikor megtudtam, hogy hozzátartozóim mennek hozzájuk a temetőbe. A düh hozta, igen, a düh; mára talán csillapodni látszik kicsikét? Nem is tudom. Talán hamarosan lesz erőm elmenni hozzájuk, letenni nekik köszönömszépennel a könyvet, hányni rá egy kis hernádkaki földet, jó feketét, zsírosat, ahogy apám mondta, és vinni tetejébe a lugasukról iskolázott szőlővesszőt, hátha megered. Ha nem, az csak a szőlő baja lesz. Különben is, ki látott már szőlőt temetőben. Persze, pusztítókat sem nagy számban fed humusz. És ha ott leszek, majd nem sírok, és nem, ahogy most sem, sem mennyire, sem semennire.

Készítették:

Boldog Zoltán és Csepcsányi Éva

Kommentek elrejtése, megjelenítése