Egy huszonegyedik századi Casanova

Kritika

KRITIKA


Murányi Sándor Olivér Zordok, a székely szamuráj című kéjprózája számos erotikus kalandot, harci helyzetet mutat be, miközben kemény kritikát fogalmaz meg az irodalmi élettel és a jelen emberével szemben is.

 

 

 

 

Egy huszonegyedik századi Casanova

 

Murányi Sándor Olivér harmadik, Zordok, a székely szamuráj című kötete, amely a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg, meglepően új hanggal jelentkezik a magyarországi prózairodalomban. Nem kíván beilleszkedni semmiféle modern kordivatba, inkább a klasszikusokra, azok közül is kedvenc olvasmányaira építkezik. Időnként az az érzésünk, mintha a Don Quijoté-t parafrazálná, de tetten érhető Thomas Mann vagy Hermann Hesse, Hemingway hatása is. 

A Zordok egy kétszáznegyven oldalas mű, amely nem fejezetekre, hanem huszonnégy formagyakorlatra oszlik. A terjedelmét tekintve lehetne akár kisregény is, azonban korántsem egyszerű besorolni bármilyen műfaji kategóriába. Kísérleti prózának, helyenként igen erős lírai felütéssel dolgozó, modern kalandregénynek, pittoreszk elemeket használó szövegnek mondhatnánk. Maga a szerző sem kívánja műfaji kötöttségek szerint behatárolni művét.  „Regénynek nevezhető-e majd, ami elkészül? A regény meghatározásáról sok előadást tartottam. Tudom, mi minden regény és mi minden nem regény. Hogy Zordok regény-e vagy sem, nem tudom. Igyekszem szavaihoz, történeteihez tartani magam. Ez lesz a nagy mű, amelyet egész életemben meg akartam írni? Ezt végképp nem tudom.” – mondja a könyvben Tanár úrként szerepeltetett író, aki Zordok, a harcművész-kalandor történeteit hivatott megírni.

Murányi Sándor Olivér

Azonban Murányi mégis ad egy kevés fogódzót a műfaj eldöntésében olvasójának, hiszen a borítón az áll: kéjpróza.  A székelyudvarhelyi szerző első kötete, az Üres és teli (Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, 2007) harcesszé, a második, Felnyomták szentnek (Erdélyi Híradó Kiadó, 2007) pedig pornóprédikáció. Így nem meglepő, hogy most is valami egyedi, saját maga alkotta kategóriával rukkolt elő.

Ha előző műveivel keressük a rokonságot, mind a tematikában, mind a stílusban közös vonásokra lelhetünk. Nyelvezete, akárcsak korábbi könyveié: szikár, tömör. A történésre fekteti a hangsúlyt, nem akar pusztán szövegirodalmat művelni. Mindhárom mű részben vagy teljes egészében önéletrajzi ihletésű, a harcművészettel, a nőkkel, az irodalommal, az emberi élet kalandos útvesztőivel foglalkozik. Felnyomták szentnek című kötetéről Fried István a következőképpen ír:  „Novellisztikája egyként merít a magyar történelemből, a szakralitásból, a kisvárosiasság szülte különc alakok rajzából, de szemtelen biztonsággal és magabiztosságból rántja le a szentet a profánba, s emeli a profánt a magasabb régióba. Az ifjú erdélyi magyar irodalom belvilága karikatúrákra készteti, nyelvi humora ennek a belvilágnak szóhasználatával éppen úgy él, mint az erdélyi hagyományokéval.” Mindez elmondható újabb prózakötetéről is.

A Zordok, a székely szamurájban egy harcosról olvashatunk, aki  a fenyvesek ódon és titokzatos világában érzi igazán otthon magát: „A homályban ég felé törő fenyők olyanok, akár egy-egy gótikus katedrális. És a csend, a hegyi vidék csendje, amelyet már gyerekkorom kezdetén élveztem. Mintha beleszülettem volna. Sokan rettegnek attól, hogy egyedül maradnak ebben a csendben, mások itt találják meg a békéjüket. A rejtettség új távlatokat nyit”. Nemcsak a fenyőerdő, hanem a könyv is folyton új távlatokat nyit olvasója előtt. Mészáros Sándor szavait idézve, olyan, mint egy kínai szekrény, amelyben újabb és újabb fiókok nyílnak ki.

„Mivel is kezdődik egy ember története? A megfogamzással? A születéssel? Aligha. Talán a legidősebb életben lévő rokona történetével, valamint az eszméléssel, amikor véget ér számára a gyerekkor, és felébred benne a világ.” Az izgalmas, mozaikszerű történetek, amelyek külön-külön is élvezhetők, egésszé olvasva fejtik ki igazán hatásukat. Zordok kezdetben szerzetesnek készül, majd a szerelem, a női szépség iránt érzett féktelen vágy más utakra tereli. Hajmeresztő élethelyzetekbe keveredik, medvével harcol, lovaglás közben éri baleset, csaknem meghal egy autószerencsétlenségben harmadmagával, több furcsábbnál furcsább nőtípus ölében pihen meg, új erőt merítvén a gyönyörből. Emellett harcművész, és ez az egyetlen dolog, amely mindvégig stabil fogódzónak látszik életében. Több szakmát, életmodellt is kipróbál (kabátvasaló egy gyárban, mintaférj, kicsapongó szerető, szerzetesjelölt). Vendég a nagyvárosban, az erdőben, a költők kávéházában, a ferences reverendában, na meg a nők ölében is. Egy huszonegyedik századi Casanova, akinek senki sem bír ellenállni, botrányhős, polgárpukkasztó, mindenféle rendet, szabályt megszegni akaró lázadó. Aki ismeri Murányi Sándor Olivért, sok ponton ráismerhet szerzőnk saját történeteire, életének sorsdöntő pillanataira.

A mű főhőse példázatszerűen mutat rá az emberi esendőségre, életünk alapvető törvényszerűségeire. A humoros, pikareszk elemekkel tűzdelt történetek közé egy-egy aforizmaszerű bölcseletet szúr be. Nem filozófiai traktátust kíván ez által elénk tárni, csupán egy erős mondatot villant meg, amely pont elegendő, hogy lélegzetet vegyünk és elgondolkodjunk két gurgulázó nevetőgörcs között. Ezek pedig elsősorban a harcművészet, az irodalom, a horgászat, az emberi gyarlóság, az ösztönszféra témái köré csoportosulnak, megadva a fő vonulatait a könyvnek. „A harc ott kezdődik, ahol véget ér a félelem” – fogalmazza meg az apró bölcsességet a kötet.  Vagy a következőképpen szól: „A harcos ott rejtőzik a genetikámban. A felszínen bárkinek tarthatnak az emberek. De legbelül csak a harc van, amely minden újabb lélegzetvételemmel kísér”.

A borító teljes hosszában

Az irodalmi élet egyáltalán nem szimpatikus Zordoknak. Nem tartja elég őszintének, igazságosnak, ami a „múzsafiak” között zajlik. Kemény kritikát fogalmaz meg velük szemben, és parodizálja a belterjességet is: „Magam két évtizeden át készültem arra, hogy mester legyek. A múzsafiak ellenben éjszakánként megajándékozzák jelen lévő társaikat ezzel a címmel, amely avval is jár, hogy a hátad mögött még nagyobb erővel gyaláznak”. Az emberséget tartja a művészi produktum fokmérőjének. Véleménye szerint, aki embernek nem állja meg a helyét, az művésznek is éppoly hitvány.

„Házi macskává válhat-e a hiúz? Utam fejlődés volt, mert saját sorsom éltem meg” – mondja Murányi Sándor Olivér, akinek legújabb kötete talán pont a zsigerekig ható személyes hang miatt nyújt átütő képet mai társadalmunkról, árnyaltan fogalmazva meg egy romantikus, huszonegyedik századi lázadó szavaival mindazt, ami romlottá, őszintétlenné tesz bennünket: „Mindig is lesznek olyanok, akik nem akarnak beilleszkedni a társadalomba, amelyet különféle világgépezetek irányítanak. Tagsági igazolványokkal, oklevelekkel, hitelkártyákkal próbálnak besorolni és lekötelezni. A rangkórsággal, a kivételezettségekkel és a címekkel minden hatalom meg tudja fogni az embert. A rang falkát feltételez, amely nehezen tudja elfogadni, hogy van, aki egyedül vadászik”. Murányi Sándor Olivér is talán egyedül vadászik, de ezzel a könyvével célba talál.

Murányi Sándor Olivér: Zordok, a székely szamuráj. Kalligram, 2012.

Varga Melinda

Kapcsolódó anyagok:

Fried István előszava

Villáminterjú a szerzővel

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése