Nincs többé magány

Tárca

„Aztán néztük a Nyugiból, hogyan koptatja a feliratot az idő, és egyik nap megjelentek a markolók. Hogy rohadtak volna meg! Eltüntették a betonfalat, vagonszámra vitték szemétnek a múltat, és eltűnt a jelmondatunk is, amit akkor már mindenki ismert.” – Sultanus Beatus szegedi tárcája

 

Nincs többé magány

 

Amikor idejöttem, mindenki azt a dumát nyomta, hogy nincs többé magány. Fel is festettük a bentonkerítésre, akkor tényleg éreztük, hogy nincs. Festék is alig, de valahogy elég lett. Majd át a Nyugiba, a törzshelyünkre. Néhány sört legurítottunk, utána előadás a magyarok őstörténetéről. A tanárok folyton azt hajtogatták, hogy a László Gyula egy hülye, mert nem volt kettős honfoglalás, még egyes is alig. Azért, mert a nők megszívták, lekaszabolták őket a sztyeppén idegen népcsoportok, nem jöhettek a férfiak után. A törzsfők látták a Kárpát-medencében a fonott hajú szláv csajokat, és úgy voltak vele, hogy egye fene, nincs többé magány. Aztán itt maradtak, mint mi a Nyugiban, csak nem mentek utána őstörire, mert maguk voltak az őstöri.

Másnap észrevettük, hogy valaki hozzáírt a feliratunkhoz. Először ott állt a kerek betűinkkel, hogy „Nincs többé magány”. Utána meg egy kérdés: „Mé’ nincs?”. Akkorát röhögtünk, hogy valaki még érti ezt a bölcsészdumát, és képes csavarni rajta. Eszem, f...om nem látott még ilyet Szegeden. De végül is mindig van magány, mert nekünk, bétékásoknak kell a csönd, hogy okosak legyünk. Van ám egyedüllét az albiban, a koleszban meg a lepukkant Béke Tanszéken, ha úgy akarja az ember. Kimehettünk este kocogni, vagy csak egyszerűen a meleg salakon végigfeküdve bámulni a csillagokat. Bár amióta ilyen olcsón adja magát a kar, tényleg nincs többé se magány, se nyugalom a Nyugiban. Nagy a zaj. Annyi a tahó errefelé, mert lejjebb vitték a ponthatárokat, és mindenki úgy érzi, ez az ideális elfekvő a munkanélküliség előtt. Azt hiszik, hogy valami csoda folytán gyárthatják a szép kis elméleteket minimálbérért. Vagy mennek a hökösök közé, és ott lébecolnak, amíg nyomatják nekik a pénzt. De a bölcsészet akkor is magányos dolog, ha itt van ez az Ady tér, ahol lehet stírölni a csajokat. Meg focizni, kosarazni. Ezen pörögtem abban az időben. Az öregebbektől hallottam, hogy ez az utolsó igazi grund a környéken, csak elég rossz állapotban van, le akarják tarolni. Akkor lesz ám magány igazából, csak a könyvtárban lehet csajozni, ott is halkan. Mert az olvasás magányos dolog, még akkor is, ha piszok jó nők vannak körülötted, és tényleg csak annyit kérdezel, mé’ nincs többé magány.

Aztán néztük a Nyugiból, hogyan koptatja a feliratot az idő, és egyik nap megjelentek a markolók. Hogy rohadtak volna meg! Eltüntették a betonfalat, vagonszámra vitték szemétnek a múltat, és eltűnt a jelmondatunk is, amit akkor már mindenki ismert. Hiányzott nekünk, hogy nincs többé magány. Meg az is, hogy mé’ nincs. Lett helyette egy bazi nagy gödör, figyeltük, ahogy mélyül, a salak után a fekete földet, majd az agyagot, a terméketlen sárgát. A magány tagadása helyett egy bazi nagy lyuk tátongott. Meg egy ígéret, hogy annyira nem lesz itten már soha többé magány, mert épül egy könyvtár. De néhány évig csak a kocsmák maradtak, törzshelyünk, a Nyugi, a lepukkant Béke Tanszék, meg az elit Mojo. Ott nyomultunk, híztunk, okosodtunk, mert nem volt többé salakpálya. 

Csak a betonoszlopok nőttek ki a földből. Akkorák, hogy Isten nyugodtan megvakarhatta volna a hátát. De inkább a munkások vakaróztak. Állandó kopácsolás, por, megvillanó kőművesdekoltázs, fütty a csajoknak, daruk, teherautók, szálló por. Majd vasszerkezetek, üvegtáblák töméntelen mennyiségben. Annyi, hogy azt hittük, itt is pláza épül. Már tervezgettük, hogy ez lesz az első könyvespláza, és ide járnak vásárolni a bölcsészek. Mármint aki nem csóró. Néhány trafikban biztosan árulnak majd füvet, és lesznek divatos csoportterápiák azzal a szlogennel, hogy nincs többé magány.

Az egyik téli vizsgaidőszakra kinyitott az üvegpláza. Még nevet se kapott, csak egy megalázó betűszót. Füvet se árultak benne, jó volt viszont a kilátás. Meg ingyenes a stírölés, a net és a Népszabadság. Örültünk annak is, amikor megnyitott a Pivo a Nyugi mellett. Versenyhelyzet, ugye? Még inkább nincs többé magány. Duplán annyira nincs. Ha az egyik tele volt, irány odébb.

Utána Coli is kocsmát alapított a Vadkerti téri megállónál, ami rohadt messze volt, de legalább alter. Oda betolták a képüket a bölcsészcsajok is, akik a plázakönyvtár kávézójában még játszották az úrilányt. Ott már rendesen tolták a spanglit, csúszott a sör, burjánzott a filozófia, tépték a gitárt, a raszták meg egymás haját. Néhány hónap után Coli az örökségéből beköltöztette a Garát a városközpontba, ami utána elég dark lett. Ellepték a helyet a fekete pulcsis tinik, rájuk vasalva a kedvenc metálbandával, amit rajtuk kívül csak pár ember ismert a városban.

Így aztán vissza az Ady térre, ahol a pláza virágzik, és olyan steril, mint egy amcsi magánkórház. A második emelettől felfelé pedig rálátni a Nyugira és a Pivora, nyáron megy ott rendesen a szépségverseny. Lehet pontozni a csajokat, és ebben az a vicces, hogy a Pivo és a Nyugi teraszáról is szépen belátni a szintekre. Főleg az ételbárból, ahonnan még a parkot is szemmel lehet tartani. Télen meg akkora a plázamagány, hogy mindenki a galériából bámul a dekoltázsokba, ha vannak egyáltalán. Néha egy-egy szemezés is összejön, utána talán a kávéautomata beadja a lehetőséget. Mert csak nem mész oda a fiatal csajhoz, hogy, hé, figyelj, nincs többé magány, érted? Honnan is értené! Már kétszer annyi időt futottam itt a bétékán, mint amennyit a nagykönyvben előírtak. Ezért láttam mindent. Ahogy a salakpálya átváltozik üvegházzá. A kicsi bölcsészek meg növény módra növekednek benne. Most meséljem ezt a csajnak a kávéautomatánál? Úgysem értené. Azt hiszi, hogy mindig itt volt a pláza, a Pivo meg az összes másodépítésű cucc. Még azt sem vágja, miért írták oda a feliratunk mögé, mé’ nincs. Vagy talán éppen ezt kérdezné.

Mé’ nincs, szólal meg előttem egy díszbölcsész a Cuba Caféban, ami most nyitott meg néhány hónappal ezelőtt. Aztán kapja az osztást, hogy majd bővítik a kínálatot. Így a Nyugi, a Pivo és a Mojo mellett most itt is el lehet tölteni pár évet. Ráadásul rálátni a bétéká bejáratára, idejében oda lehet érni a szemináriumra, ha sietve elrugaszkodom az asztaltól. Hogy miért éppen Cuba, nehezen érthető. Van itt pár kubai kép, de egyébként a legfőbb előny, hogy csak a rózsaszín szörnyet látod, nem az üvegplázát. A rózsaszín szörnyet, aminek belsejében nincs többé magány, csak az a pár év, ami kicserélte ezt a teret.

Így látok én is innen, mert ki akartam próbálni ezt a perspektívát. Közben tömeg gyűlik a bölcsészkar bejáratánál, biztosan valami tüntetés. Körbeállják a kaput, fagyos naplemente, mindenkin kabát és sapka. Egyikük gyertyát vesz elő, majd előkerül a többi is. Fényszőnyeg a havon. Nem hagy nyugodni a kép. Olyan az egész, mint egy temetés. Vagy csendes siratás. Kigyalogolok, megkérdezem az egyik várakozót, aki elmondja, hogy néhány, az egyetemen dolgozó oktatót meggyilkoltak Etiópiában. A részleteket elmondja a Cubában, ha ráérek. Mindig ráérek. Leülünk egy asztalhoz, elmeséli, hogyan fosztotta ki őket egy rablóbanda. Kicsit hallgat, magába merül. Korombeli, kiöregedett, örök bölcsész. Csak annyit tesz még hozzá, miközben a plázára néz, hogy nincs többé magány. Értjük mindketten, elmosolyodunk. Majd együtt rávágjuk az egyetlen mondatot, ami ilyenkor szóba jöhet. Mé’ nincs?

 

A novella teljes terjedelmében a Szeged effekt 2 című, 2012-es Könyvhétre megjelenő antológiában lesz olvasható. 

Sultanus Beatus

Kapcsolódó anyag:

Weiner Sennyey Tibor: Akkor még

Kommentek elrejtése, megjelenítése