Vers/Történés – SZABÓ IMOLA JULIANNA: Neked táncolok

Líra

Viszem az utat. Magamban hordom a lélegzetet, ami felfújja az égre a csillagokat. A hasamban sóhaj. Vékonyka buborék. Levegő nyelvén szélkerék. Üveghajú lány, fák és sistergő levelek. Az elhullás álomszerű. Elviszi, amit elvihet.

 

 

 

SZABÓ IMOLA JULIANNA

NEKED TÁNCOLOK

 

 

 

 

 

 

 

 

MOLYBOLT

Ez a bolt más volt. Itt nem lehetett semmi hasznosat kapni. Itt csak feleslegek voltak. Elhagyni kívánt szerelmek, lyukas pulóverek, beposhadt álmok. Naponta vitte be valaki valamijét. Régimódi gépek és elszakadt kötődések sora ült a végtelen hosszú polcokon. Volt, aki a dühét adta be, akadt, aki a gyávaságától szeretett volna megszabadulni.

Olyan hűvös volt, hogy a pára szinte kiharapta a kirakatot. Ott állt már vagy egy órája. Annyira elege lett, hogy minél hamarabb oda akarta adni. Minél hamarabb másnál akarta tudni. A levegőben a hópelyhek csipkelődtek, a boltos meg csak nem jött. Ez a bolt keveset volt nyitva, mégis tele volt mindig. Senki se tudta, hova fér el annyi felesleg. Akadtak öngyilkosok és depressziósok, akik önfeledten jártak be vásárolni. Mint a borgőzösök a felest, ők úgy vették a fájdalmas emlékeket és a kínzó étvágyat. Olykor kilóra, de volt, akinek 10 dkg halál-közeliség is megtette. Öreg kutyák és nem evilági érzelmek együtt üldögéltek az alig fűtött molyboltban. Néha megnyalogatták egymás arcát, és vártak.

Mindenki várta az igazit. Azt, aki végre elviszi őket, és szelíden otthont ad nekik magában. Ott szépen bevackolnak majd, és többé nem lesz kedvük rosszat tenni.  Ilyen már oly’ rég nem történt, hogy elképzelni is nehéz volt. A vesegörcs szerint még sohasem, és ő aztán tudhatta; több mint 10 ujjnyi éve ott lakott. Ő persze gondolatban már ezerszer eljátszotta, ahogy odaadja, vagy egyszerűen otthagyja. Nyüszíthet és sírhat, nem fogja sajnálni.

A tél finoman bontotta ki a fáradtság vonásait, és csomagolta be a testeket, tájakat. Temettek mindenhol. A boltos füstfelhővel az arca előtt és nyakig feltűrt szövetkabátban bandukolt egyre közelebb. Pont ilyennek képzelte. Szótlanul lépkedett, a hópelyhek halványan omlottak a lábai elé – sokkal hamarabb elolvadtak, mint hogy valaki bevihette volna őket eladni.

Sárgás fal ölelte körbe a befőttálmokat és a meghasadt színeket. A sok elavult gondolat és félelem porosra feküdte magát az elhagyott gyerekkor mellett. Mindenfelé hevert, ült és kupacolódott valami.

Mirmaj úr, a boltos, sohasem beszélt. Megtanult hallgatni.  Nem kérdezett, nehogy feleljenek. Mert akkor vagy egy órát maradnak, és vagy nem hagynak ott semmit, vagy annyi mindent egyszerre, hogy már sehova sem fér. Pedig a molyboltnak volt a legnagyobb raktára. Az egész város. Minden zugával, hídjával és zsebével. Erről az üzleti titokról még Mirmaj sem szeretett tudni. Ha csak rágondolt, összerezzent a hátizma. Majd motyogni kezdett magában valamit.

Kesernyésen édes bűz ült mindenen. Lassan szívta át magát egyik áruból a másikba a fájdalom. Nem mert Mirmaj szemébe nézni; az túl személyes lett volna. Olyan érzelgősen ragacsos, hogy még odatapadt volna a bolt bejáratához. Mirmaj várt, megszokta ezt a szeánszot az átadás és átvétel körül. Ő nem mozdult. Félt. Majd benyúlt a bal zsebébe és kivette. Akkora volt, mint egy kilapított dió. Ezer apró lyukkal és heggel, s pár folt is szétkenődött az oldalán. Ronda és nyúzott volt, de lüktető melegség áradt belőle. Mirmaj nem merte megfogni. Sok mindent látott már, de ilyet még nem. Nem tudta, mi tévő legyen.
– Ez itt én vagyok. Szeretném itt hagyni. Akadályoz a hétköznapokban.
Látta a félelmet a boltos arcán.
– Biztos benne?
Nem válaszolt. Csak kirohant a hóba, a hófehér és hűvös világba. Mint lábosból a tej, úgy futott lába alatt az utca. Más lett a világ, könnyű volt levegőt venni és körbenézni. Könnyű volt ránézni a szürke, ráncosan ordító arcokra, a fél-élő, alig-halott emberekre. Hirtelen minden áttetsző lett. Semmiről nem jutott az eszébe más valami. Nem érzett illatokat, nem érzett rokonszenvet. Nem volt semminek hője, teste. Minden csak volt. A metró még soha nem jött ilyen gyorsan. Nem volt hely se kívül, se belül. Furcsán egyszerű volt nézni a lábakat, érezni a táskák nyomását a hátában. Mint a felirat a metró ablakán, úgy mosódott el minden. Régen még látta az arcát a szürkés ablakban is. Többé már nem volt mit észrevenni.

 

 

 

 

 

 

 

 

APA LÁZAS

Ég a sálja. Szénfekete-halálba táncol. Látom a lábát. Barna cipő talpán fekete mennyország. Apa utazik. Lázország kitárja karjait. Képzeleg, a szoba sarka összefűzi gondjait. Léggömb lesz a kis egyszobás. Apa számolja a pontokat, amiket felemel a kiskanál. Anya főz. A krumpli nehézkesen úszik a vízben. A tea forróbb, mint a félelemmel teli szívem. Nincs semmink. Gyógyszerre se telne. Mégis itt ül a betegség apám nyakán, mint egy csöndes kísértet. Krahácsol és kuporog. A láz gyúrja a bőrét. Kályha-meleg arccal fúrja a párnához a reményt. Apa nem lázas. Anya végigvonul a szobán. Ma este elválnak. Nem látom betegen többé az Apám. Megy az utcán, széles vállán lóg a táskája. Az ablakunkból látni a megállót. Nézem, ahogy várja a buszt. Mindig késik, most sem jön. Látom, ahogy Apa nyüszög. Anya szinte kiömlik a krumplival. Sós lé, lehúzható héj. Többé nem lesz vaj. Apa áll. Sokat. Utána hetekig nem látom. Lázas vagyok. Őt várom.

 

LEVEGŐ VÉKONY

Úton innen és túl. A válltömés alatt. Nem emel fel már semmi más. A Hold csupán lenyomat. Odanyomom az arcom. Az ablak jégsima. Lassan megszokom a hideget, nem zavar a hűvös karma. Egy ideje ebben élek. A tél lehelete rajzol körbe. Üvegvékony a testem, bárki összetörne. Tennének belém virágot, limonádét. Sav marná az ajkam, sziromszáradás és ázott penész. A levegő vékonyan tölti meg a hasam. Várok valamire. Viszem a csomagom. Üveghajú lány a nap fürdette dombokon. Ha tárgy leszek, talán átlátnak rajtam. Megmutathatom, ami nem látható, mert benne van a belém fújt levegőben. Növök, összemegyek, talán megrepedek a fényben. Leheletfinom vonalak. Körbeölel az el nem múlás, hasamban halott sugarak. Ami látható, az létezik. Ami láthatatlan, az él. A sötét elaltatja az arcom. Nincs rajta vonás, se ránc. Tükörsima bársony. Foncsor leszek. Viszem az utat. Magamban hordom a lélegzetet, ami felfújja az égre a csillagokat. A hasamban sóhaj. Vékonyka buborék. Levegő nyelvén szélkerék. Üveghajú lány, fák és sistergő levelek. Az elhullás álomszerű. Elviszi, amit elvihet. Átvilágít, kibélel, átmos, mintha most festene újra a képzelet. Hasamban hordom, izomtalan cipelem. Üvegvékony bőrömmel csomagolom, vérárammal masnisra köthetem. Úton innen és úton túl. Szokom a hideget, szokom a szitáló égi szennyet. Mosatlan poharak, ki nem vakart edények.  Odanyomom az arcom. Zsíros és csúszós. De lélegzik. Üvegvékony, kabátlan lehelet. Se gombja, se sálja, csak a hajszálnyi finom anyag. Kalaptalan pára. A születés időtlen. Csak a szél. Csak a sötét. Mikor már út sincs. Csak a hideg karma. Kapar és karcol. Nyikorog és vacog. Széttörik. Odanyomom az arcom a szilánkokba.

 

 

 

 

 

 

 

 

AZ ELSŐ

Szembogár. Vékonyka üzenet a palackban. Lecsukom. Kinyitom. Elvitte a cica, azt hazudom. Senki sem láthat igazán. Átlátszó vagyok. Óceántestű. Akit ismerünk, annak csak egy részét rajzoljuk a szemünkbe. Lehet, hogy csak egy ideig gondoljuk ismerősnek. Hallgatok. Beszélek. Mégis távol vagyok magamtól, túl közel a végtelenhez. Emlékeket kaparok a tányérról. Megszáradt szerdák, kivérzett keddek. Nem eszem húst. Magamból terítek. Emlékszem a fényre, amiben minden olyan árva és tiszta, mint egy újszülött. Sárgás. A domboldalra, ami dagad a táj hasán. Ahogy ülnek rajta az apró házak. Piros kis dobozok, barnás gyufaszálak. Ahogy legel az évszak a fákon. Tépi és alakítja őket. Mintha éppen most varrná újra a világot. Csak nincs elég cérna a szélekhez. Fut velünk egy autó. Mintha hátra vinne, nem előre. A tavaszból tél lenne, a nyár már el se jönne.  Kifosztott és csendes vagyok. Mintha én szaladnék vissza az időben. Keserves emlék az illatod. Ahogy némán vonul arcodon a táj. A sárga fák, az elfutó kerítések. Felnőttünk. Láttál szélnek, ami szünetlen süvít. Láttál félénken merésznek, és elveszettnek is. Enni vettél, ha nem volt kenyerem. Együtt főztük az álmaink. De nem ettük meg sosem. Van, hogy összevarrnak minket. Pár öltés, és a része leszel. Vagy vele változol, vagy széthasadsz az idővel. Vastag cérna, lassan szakadt. Van, hogy soha nem dobja ki a test a maradékot. Hordja és viseli. Már nem húzza semerre semmi. Csak tudja, volt egy út. Skatulya házak és ázott ablakok. Gyerekarcú barátság, szerelemre hajtogatott papírhajók. Akit először varrnak hozzánk, úgy szakad le, akár a kabátgomb. Gurul. S marad, mint szövetben a tűvékony alagút.

 

VELED ÉLET

Halvány, mint kihűlt kávéfolt a papíron. Mi körbeérünk. A hegyek lomhán dőlnek egymásnak. Lejtőn fel és lefelé is, majd tartom a hátamat. Kutatok a zsebedben. Maréknyi melegség, olvadok a varrásmenti résben. A fák óvatosan bontják ki magukat. Az ég szelíd, de rettentő magas. Nem érhetünk odáig. Megszagolom a kabátodon az otthonunk. Mosom és főzöm a vágyakat. Nem dobok ki semmi maradékot, és összevarrok minden hasadást. A felhők már lassan a hajadba túrnak. Ismerik a szálaid. Te nem őszülsz, csak engem bont az idő, mint süteményen a porcukor, olyan a fejem. Festem. Magamon nő túl, heti egy centivel a küszködésem. Takaródzom. Szavakkal, rongyokkal és szakadt igékkel. Nem vagyok magas. Még az ujjam hegyével se pöccinthetném meg a Nap sarkát. Nekem csak a szoknya széle marad. Hordom a tekinteted, viselem a szemüregem. A hetek loholnak a domboldalon, húzzák magukkal a görnyedt gerincem. Naptártalan élünk. Kopasz varjak szedegetik a kőmagot. Kopogtatják a renyhe földet, horgolják belőle a gilisztakupacot. Nem félek. A csend Isten sóhaja. Színe és szaga van. Kell, hogy legyen kabátja is. Születésnapi torta, égi vendégek. Talán meghívnak minket is, ha gyorsan futunk a hegynek. De nem érdekel a teteje. Nem érdekel a táj, nem érdekelnek a fények. Nem érdekel a városkép, ahogy kiterül, mint egy csavarhúzókészlet. Engem a cipőnk sara érdekel, vagy ahogy ujjaimon hordom az ujjad. Az a mérhetetlen tisztaság, ahogy tudod, mire gondolhatnak, akik elfedik a mellkasukat. Olvasol. Hallgatsz. Kihúzod belőlem a sejtelmet. A szálak rátekerednek a fákra, kanyarognak és éhesen szorítják a kérget. Érek-e valamit odalent, a dombok alján? Láthatóan vagyok-e üres? Üresen teljes? Ha kinyitom a kamrám, nem esznek-e meg mindent belőlem? Megyünk. A hegyek vállai már összeérnek. Nem tudom, milyen lesz majd visszafelé. Nem tudtam, milyen lesz az előre sem. Papírsárkány. Mossa az eső a fákat. Meztelen fürdenek. Nyújtják a karjaik és az arcuk. Nincs esernyőnk. Csak bőr. És egy ígéret. Kései gyümölcsben a magház. Se tető, se fal. Mégis otthon. Héjban a kövér sóhaj. Legurul a lejtőn és kiterül az égnek. Esik. Összeázunk, mint a vízfestékek.

 

 

 

 

 

 

 

 

NEKED TÁNCOLOK

A távolságot, mint szárnyas madarat. Sárkányfejű álmokat. Kereshetek valamit, ki tudja, hol lakik. A dolgok sokat költöznek. Egyik szívkamrából a másikba. Dohos konyhakőről az angyalok hasába. Nézem, ahogy az álom úgy omlik az arcodra, mint a selyem. Tiszta és finom minden apró vonás, ami megmozdul benned az éjszaka perceiben. Már túl idős vagyok ehhez a békéhez. Már nincs bennem ennyi őszinte kíváncsiság. Régen éreztem már biztonságot. A napot is magamnak firkáltam a felhők fölé. De most látom benned mindazt, ami öröm. A tárgyak szinte odabújnak hozzád. Hátha kapnak ebből a mélységes szeretetből. Hátha karjuk nő és lábuk. De ez csak a tiéd. A lassan sötétedő ég tudja ezt. Alig mutatja csillagait. Ma este ő is csak téged takar be. A születés halálszerű. Mindkét test megjárja benne a maga útját. Utána már csak Te változol. Neked előre, nekem hátra megy a vékonyka utam. Cérnaszál a seben, varrás az anyagon. Emlékek szálai szövődnek egymásba. Csendesen. A kezeid, a lábaid, ahogy a homályba szinte belenőnek. Kitöltik sejtjeik és megérintik a kezemet. A jelenléteddel élek évek óta. Az illatoddal, az éhségeddel. Belőlem ettél és nagyobb lettél, mint bárki. Pedig azt hittem, kicsi vagyok. Vékony és ügyetlen. Azóta sincsen másom, mint két luffantyú a mellkasomon, régen nem hívom mellnek őket. Ára van mindennek. Lyukas zsebű szabadság és megkötött akarat. Alázatot tanul, aki másnak ad életet. Megvágja a saját kenyerét és odaadja. Mégsem éhes. A jóllakottság olyan, mint a madár. Szárnya és fészke is van. Tud repülni. Szerinted a csillagoknak nincsen feje. Miért is lenne nekik olyan, gondolom. Miközben halkan kutatom, vajon honnan tudod ezt. Honnan jövünk, és majd hol halunk meg? Az ég sarkai pedig úgy érnek egymáshoz, mint a tejes doboz szélei. Édes és fehér. Ilyen a magzatvíz. Miért nem emlékezhetünk az illatára? Az éjszaka pedig reggelre vált. Az arcod lassan ébred, a kezed a levegőben keresi az arcomat. Megsimogat. Minden nap egy újabb állomás. Egyszerre vagyok én te, miközben te mégis más valaki vagy. A hajad és a hangod nem az enyém, csak a szád vonalában látom a kislányt, aki valaha voltam. Benned növök és nélküled zsugorodom. Mint a madarak. A kislány pedig, akinek születtem, aszódik, vénülő foltjait ráncok hímezik. Egyszer meghal, és te leszel az egyetlen, aki igazán tudja, milyen volt vele játszani és mesélni.  És akár az évszakok a várost, úgy rendezik majd át az életedet a pillanatok, mikor az lehetsz valakinek, mint aki én lehettem neked. A távolságot, mint madárszívet. A közelséget, mint téged. Magunk szüljük és szeretjük. Mint a fa, várjuk. Akkor is, ha elrepült.

 

 

Az oldalt Palman Zsuzsi fetményeivel illusztráltuk, melyek egyenként megszemlélhetők a Galériában.

 

Szabó Imola Julianna korábbi művei az Irodalmi Jelenben:

SZEMSZÖGEK

A KÖTÉLTÁNCOSNŐ LÁBA

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése