Vers/Történés - SÓS DÓRA: SÉRÜLT NEGATÍVOK
Mányoki Endre, v, 01/08/2012 - 13:53
Öröktől fogva láncon.
A bunker fölött kijártam a gyepet.
Kakasok, kutyák, lovak
farkasszeme. Átcsaholják az éjszakát.
SÓS DÓRA
SÉRÜLT NEGATÍVOK
Vörös szalag
Sérült negatív
Alpheiosz
Dróton túl
Fekete zebra
a bokámon vörös szalag:
nőnek születtem férfi maggal,
és ezzel az idióta szalaggal vérzek.
az ujjaim rezgőhártyák,
csak másokon át érzek.
először apám tekert vele körül –
s fiút szültem férfi maggal,
a nyaka körül vörös szalag.
ismerem a vasat, a bársonyt, a fát,
domborút, homorút, és az apám szagát.
nőnek születtem, ringatni tanítottak.
fáj ez az átszakadt hártya, fáj ez a szalag.
kik azok a mások? mindenhol csak apa van.
a gyerek üvölt, a kulcs a kezemben.
Végigtapogattam a szekrényt, a polcot, a széket,
de a botom sehol. nőként sírok.
apa a fotelban ül. kezén szalag,
s a szalagban én. megránt, húzni kezdi.
az ablakon túl virágillat,
de bot nélkül csak négy fal, a szalag és apa.
Az árnyék felnő, az árnyék megöregszik.
Mérem arcomon a légáramlatokat,
A sötét, álomtalan éjek illatát,
A fekete hajnalokat.
A tárgyak új helyre kerülnek,
Az élek elhasználódnak.
Van, ami nem nő újra,
Vagy szemétbe jut.
Elnyeli a fogakat a vízköves lefolyó,
Istennel felnőttül beszélgetsz,
A fogtündér pénzzé lényegül,
II. Zénó kutya is kimúl.
Minden nappal hosszabb hallgatások.
A slusszkulcs ébreszt. A pirosnál
Ráncok és redők töltik be a tükröt.
A zöldeknél magadra ismersz.
Dudálnak, előznek, várnak – hiába;
Nem bírom a tempót. Fényképek,
Halottak, gyűrűk és cipők –
Sérült negatív vagyok.
A 9-es szoba szűk és sötét. Keskeny csigalépcső vezet fel a második emeleti folyosóra, a végén korhadt, barna ajtó. A kulcs lötyög az óriási kulcslyukban, de ha elég soká játszik benne az ember, enged a zár. Két ágy van hosszában az ablak felőli falon, köztük egy kisasztal, mögötte a húgysárga fűtőtest.
A Bacchus téren megkondultak a harangok. A korallzátonyok összezártak.
Leveszem a pulóverem, kipakolom a törölközőt, tusfürdőt, váltóruhát. Zavarban vagyok. Alpheiosz terpeszkedik az ágyon, és azokról beszél, akik ott lesznek este a kávéházban.
Aszimmetrikus ollói vannak. A nagyobbikat, a pisztolyollót csak privát célokra használja.
A fürdőben a tálca csupaszon mered ki a padlóból, a csempéről vízköves zuhanyrózsa csüng alá. A csorba tükörben felhőbe gyűlnek a gébek.
Nem tudom becsukni az ajtót. Újra és újra elgyengül a nyelv, és az ajtó résnyire kinyílik. A negyedik próbálkozás után Alpheiosz megszólal:
- Ne aggódj, csak zuhanyozz nyugodtan.
A víz lassan melegszik fel, a reggel borotvált, érzékeny bőrömön feszülten merednek a csonka szőrtüszők. A sminket elkente az irányíthatatlan vízsugár, a beszabaduló huzat meg-megmozdítja az ajtót. Nem merek megfordulni, háttal az ajtónak igyekszem gyorsan megmosni magam, és közben a feltorlódó hájhullámaimat vizsgálom. Úgy érzem magam, mint egy kétfarkú hableány.
Amikor kijövök a fürdőből, Alpheiosz a folyosón telefonál. Ismét felnőtté változott. Az arca szögletes és gyűrött, akár egy papírmaszk. Tudom, hogy nem valódi. Tizenöt perc múlva taxiba ülünk, és a sofőr csak a címet kérdezi. A papír jól ragad.
Amikor hazaérünk, már három múlt. Alpheiosz fecskében fekszik az ágyon, nőiesen keresztbe vetve a lábait, pólója alatt egy irányba löttyed a melle. Részegen, a mosdókagylóba kapaszkodva próbálom kimosni a számból a pálinkát, vodkát, söröket. A vécébe lehetetlen csöndben pisilni. Próbálok módosítani az esésszögön, átirányozom magam a vécékagyló különböző részeire, kissé felállok, vagy lejjebb csúszok az ülőkén, de a csurgás csak ekhózik, ekhózik, ekhózik. Szégyellem magam a nyitott fürdőajtó mögött.
Az ágy felé tartok. Hiába próbálom eltakarni a csúcsos melleimet és ezt a zöldpikkelyes, vastag haltestet, az undor utolér.
Alpheiosz utánam nyúl az ollójával:
- Gyere ide, kérdezni szeretnék valamit.
- Jó nekem itt is, hallak.
- Tudom, mégis távolinak érezlek.
Leülök az ágy szélére, nézem a korhadó hajóroncsot a zátony mögött, a tenger lustán forog körülöttem.
- Mondd, jól érezted magad ma este?
- Minden a tervezettek szerint ment, nem?
- Nekem csak az a fontos, hogy te elégedett légy. Ez az este rólad szól…
Másodpercenként az ágy felé sandítok, de nem merek felállni.
- Félsz tőlem?
- Dehogy.
- Akkor miért nem jössz közelebb? Meg fogsz fázni, bújj ide!
- Nem szeretnék.
- Ugyan, ne butáskodj, akarok még veled beszélgetni.
Merev uszonyokkal lefekszem az ágy szélére, megdermesztette őket a jéghideg, mélytengeri víz. Alpheiosz közelebb húz magához, érzem a kecskeszagát.
- Emlékszel, mit mondtam édesapádnak? Hogy vigyázok rád. Hidd el, kicsim, az én karjaim közt mindig biztonságban leszel.
A felakasztott kabátokat bámulom, és érzem, ahogy a fecskében meredő pénisz a combomra kéretőzik. Nyakamon felborzolódnak a pihék az erősödő zihálásától. Bénultan lebegek a karjai között, a visszafojtott sírástól görcsbe rándul a gyomrom.
- Annyira kívántalak, miközben zuhanyoztál… Olyan gyönyörű volt a tested…
„Íme, a herélt, a steril, a csonka, aki vaginából növesztett magának kecskepéniszt, altestéből szatírlábat.”
- Nem bírtam megállni, megfogtam a farkamat.
Alpheiosz lecsúsztatja magán lassan a kezemet. Elrántom, de az érzőidegeim már elvesztették ártatlanságukat. Elképzelem, ahogy kilövell rám, mint a tintahalból a tinta.
- Kérlek, engedj, most már hadd menjek aludni… Nagyon késő van.
Lassan válaszol, hosszabb hallgatás után.
- Tudod, kicsim, sokkal jobb, ha egy érett férfi vezet be a szexbe.
- Gondolod? És ha én nem akarom?
Szappanbuborék vagyok.
- Mit nem akarsz? Hogy ezt csináljam? – és körözni kezd durva ujjaival a mellbimbóm körül. – Érzem, hogy hatással vagyok rád!
- Hideg van... Vedd el onnan a kezed!
Szappanbuborék vagyok.
- És ha, mondjuk, ide teszem? – a kézfej illemtudóan visszavándorol a hasra.
- Ott maradhat. Csak ott.
Kipukkant szappanbuborék vagyok.
- És mondd csak, feküdtél már le férfival?
Anyám, nem könny ez, csak tengeri víz, tengeri só.
Zavaromban korábbi kapcsolatokról zagyválok. Közben a keze újabb felfedezőútra indul, végig a combokon, majd fel, egészen a nyakamig. Közelebb húzódik, nyelve köröket ír a fülkagylómba.
- Nem bírom tovább – nyöszörgök vagy kiabálok, nem érzékelem. Lefejtem magamról a meztelencsigákat, és átsodródom az ágyamba, hogy valami iszapos álomba meneküljek a valóság elől.
"Aludni szeretnék és észrevétlenül átváltozni magammá.”
Másnaposan ébredek, zúg a fejem, a szemem dagadt és vörös. Alpheiosz már végzett a zuhanyozással, épp öltözködik.
- Ideje ebédelni, kicsim. Kászálódj ki az ágyból, mutatok neked egy édes kis éttermet a tér túloldalán.
Próbálom nem elhányni magam, de amikor lehajolok a csapvízhez, öklendezni kezdek. A hajam füstszagú, a gyomrom háborog, a kezem remeg. Egyedüllétre vágyom. Tudom, hogy nem kaphatom meg. Hiányoznak a szüleim.
Aztán Alpheiosz nekiveti a hátát az ajtónak.
- Még adj egy csókot, mielőtt indulunk.
- Miért adnék csókot?
- Nem olyan nagy dolog az, csak egy icipici puszit adj nekem!
- De ha egyszer nem akarom!
- Akkor nem megyünk sehova. Felőlem itthon is maradhatunk.
- Jó, de csak egyetlen puszi az arcodra, rendben?
Nem vagyok a testemben, amikor Alpheiosz az utolsó pillanatban elfordítja a fejét, és a szám hozzáér a szájához.
A kulcs még sokáig tévelyeg a lyukban, mire sikerül bezárni az ajtót. Kinn eső után van.
„A jó hóhér elindul, s úgy érzi mintha a legkisebb gyerekét kézenfogva az Úrfelmutatáshoz vezetné.”
- Ugye tudod, hogy tehetségtelen vagy?
- Ugye tudod, hogy tapló vagy?
- De legalább őszinte.
Némán nyávognak a macskakövek, a koponyámat belülről karmolásszák. Benő hazáig kísér.
- Vele vagy megint? – kérdezi szokatlan hangsúllyal.
- Muszáj. – Muszáj. Muszáj. Muszáj. Muszáj. Muszáj. Muszáj. Bár lennék bálna, hogy elnyelném magam. – Nem akarok felmenni hozzá…
- Még mindig rád akar mászni?
Bólintok.
- Képmutató fasz. Gyere, most kikészítjük a vén kecskét!
Benő is tud a papírmaszkról. Átlát a repedéseken. Azt hiszi, ő majd leoldja a ragasztót.
A csigalépcsőn megtorpanunk.
- Akkor mi most azt mondjuk, hogy dugtunk?
Bólint, és megfogja a kezem. Amikor belépünk az ajtón, már egy pár vagyunk, akik átszeretkezték a napot. A szülei lakásán, kéziratok és kötetek között. Aztán kávéztunk, és újra csináltuk a konyhapulton. Aztán felhúzta a cipzárját, és most itt állunk, Előtte.
Alpheiosz furcsán néz.
- Nahát, gyerekek, csak nem együtt töltöttétek a napot?
A mosolya, akár egy leporellós pornómagazin.
- És mit csináltatok?
Benő fürtös fejében váltakoznak a szexfantáziák. A hegytetőn nyugtalan patadobogás, feszült fújtatás. Sörénybe kap az északi szél.
- Szerinted mit csinál két kamasz egy üres lakásban?
Látom Alpheioszon, hogy féltékeny.
Fűszál lettem? Madár lettem? Szellő lettem?
- Mesélj még! A kis barátnőnk élvezte?
Benő bölényszemére rátapadnak a sztyeppe felhői, betágulnak orrlyukán, szarvait kitölti a düh. Az ég üres, a síkság túloldalán az idősebb bölény fejét leszegve meglódul.
- És mondd csak, milyen a fanszőre? Csupaszra borotválja? Vagy hagy egy kis dzsindzsát?
- Csupaszra!
Ránézek Benőre. Bundája borzas, a pofája torz. Egyszerre van zavarban, és gyűlöl.
- Nagyon jó, nagyon jó. És jó érzés volt beléhatolni?
Tizennégy éven át hordtam ezt a testet, de most letépném magamról.
- És mondjátok csak, nem akarjátok ezt velem is megosztani?
A lábait enyhén széttárja, egész testével felkínálkozik.
- Nem, kösz.
Benő egyenest a szakadéknak tart. Bele fogunk bukni.
- Alpheiosz, nekünk most indulnunk kell!
- Pedig garantálom, hogy élveznétek…
Az ablaküveg berezonál a dörgéstől. A szél nekivágja a falnak a zsalut, a szobába fény tör be. Alpheiosz csupasz arca láthatóvá válik, barázdái mélyén tetvek nyüzsögnek.
Benő elviharzik. Én utána. A kapualjban rágyújt. Zuhog, a Bacchus téren a pincérek sietve kapkodják össze a székekről a párnákat.
- Undorító, perverz vén buzi! Leisszuk magunkat. Felejtenem kell.
Utcák fekszenek keresztben, lámpaoszlopok ágaskodnak, összefolynak az utcatáblák. Sárga villogókon ugrálunk, mögöttünk üres felespoharak, eltaposott csikkek, eldugult kocsmavécék.
A kulcs az örökkévalóságig turkál a lyukban. Már hajnalodik, mire az ajtó felfeszül.
Benő rámzuhan, én pedig az ágyra. Lehántja rólam a pikkelyeket. Lehántja a nyálkát. Lehántja a halszagot. Eltemet a sodrás, beszív és dobál az örvény.
Alpheiosz ébresztője kelt. Benő ájultan horkol. Csak foltokban rémlik fel az éjszaka.
Hárman ülünk a taxiban. Még mindig zuhog. A bőröndök a csomagtartóban, a sofőr rádiót hallgat, senki nem szólal meg.
Alig értük el a vonatot. Benő tompán bámult a peronon, aztán szédelegve a kijárat felé indult. Alpheiosszal elfoglalunk egy üres fülkét.
A vonat némán gördül ki az állomásról. Alpheiosz velem szemben ül, apró szemei átfúrják az agyamat.
- Kicsim, mire volt ez jó? Bántani akartál?
- Alpheiosz, nem emlékszem, mi történt tegnap éjjel.
- Nekem még azt se hagytad, hogy megsimogassalak.
A rozoga síneken döcög a vonat. Alpheiosz a combomra rakja a kezét. Hagyom. Néma vagyok. Lassan távolodnak a korallzátonyok.
Szemben kutyák, lovak, kakasok –
a szándékomat kérdik.
Ki van a bunkerben? Nők
és gyerekek. A láncon bántódásom eshet,
de a kerítésen rések vannak.
Valaki itt ólálkodik, az állatok szűkölnek,
a félelem, a húgy szaga,
a dróton túl tankok farkasdala,
fegyverropogás.
Öröktől fogva láncon.
A bunker fölött kijártam a gyepet.
Kakasok, kutyák, lovak
farkasszeme. Átcsaholják az éjszakát.
A nők csak teregetnek az ólra,
nem menstruálnak, nem kérdeznek.
A gyerekek görbék, bottal,
és drótból fonnak koronát.
Férfi csak halálhírrel jön.
A Napot is bunkerba zárták,
kiégve mered maga elé.
Szaros pelenkával sebet kötözünk,
megettük a kakast és a lovat,
már nem vagyok őrült, csak ember.
Ahogy a tűz felcsókolja lábnyomainkat,
mind ugyanazt a dalt daloljuk.
A gyermekek és a nők feltépik a bunker ajtaját,
s én futnék velük, de nem ér tovább a lánc.
Átvet magán a zebra
stroboszkóp testek pixeles kockái
vetülnek árnyakat okádsz
átdurrant a basszus
fénycsíkokban maszturbál a kéz
a pohárfenék sosem tükröz
a női vécé foglalt – a férfiban mindenki háttal
és az atlétás lány gazellamozgással
új dimenziót nyit
duplák a kijelzők némák az árak
fertőzött európai kocsmaszárnyak
nem oldódnak a tested határai
gátlásokban rázkódsz a cigi mindig tövig ég
az összes szám testen kívüli élmény
mindig valaki másról
bárszékek bámuló arcai az idősödő ráncok
és az ingyen piák
vértolulásos jelenetek biztonsági őrök
sohasem érted és sohasem érted
extatikus zene feszül a hólyag
az örök hideg és a taxióra
az impotens bulikból fejfájós hazautak
imbolygó szoba a rossz lehelet
korán ébredsz és az amnézia
késik
minden ott van az ujjaid közt a szádban
a nyálfoltban a reggeli fényben
papírmasé tested a zuhany alatt
a narancslé a sör a rubophen-kúra
sem elég
a sarki boltig tántorogsz
kemény a zsemle és látod ahogy a pultos
pontosan ad vissza és aztán megvet
elhasad a szatyor a zebrán
és csak fekete csíkok vannak
sosem volt fehér sosem volt zöld
a pirosokon át a feketéken
belül a sárga villogó a fáradt végállomás
a karórád a csuklódba vág
és mégsem érzed
a kapucsengő beszart
a lépcsőre ülsz vársz
nem ismersz senkit
és belül senki se vár
Az oldalt Frida Kahlo fetményeinek részleteivel illusztráltuk.
"de a botom sehol. nőként
"de a botom sehol. nőként sírok.
apa a fotelban ül. kezén szalag,
s a szalagban én. megránt, húzni kezdi.
az ablakon túl virágillat,
de bot nélkül csak négy fal, a szalag és apa."
"Sérült negatív vagyok."
"Öröktől fogva láncon.
A bunker fölött kijártam a gyepet."
"A gyermekek és a nők feltépik a bunker ajtaját,
s én futnék velük, de nem ér tovább a lánc."
----------------------------------------------------------
A sérült negatívból csak rossz kép készülhet. Az, hogy tudja, hogy sérült a negatív, az annak a tudása, hogy a kép amit lát nem jó, hibás. Valóságos kép, csak nem az igazi. Van egy igazi kép, ebből, ha nagyon kilátástalanul is, de ez a tudás érződik, hogy sérült negatív.
Akkor mihez képest lehet megjavítani egy rossz képet? Ahol már a negatív is rossz, tehát esély sincs rá látszólag. Kell lenni egy jó képnek, amiről nincs tudás, csak sejtés. A közös a képekben az a hozzá kapcsolódó érzések gyökere. Még csak nem is az érzés, hanem az ahonnét ezek erednek. Ez a sejtés, ha erősödik, és meggyőződéssé válik, akár lehet egy másik szalag, egy másik hozzákötöttség egy képhez ami van, de nem lehet tudni milyen. És akkor ha már van egy másik szalag, ami húz, akkor a dolgok kezdenek rendeződni valami felé.
Az, ha valaki úgy érzi, hogy maga a szalag, és be van zárva, az nem ugyanaz mint hogy kívül van és láncon. Az már egy sokkal jobb kép. A dolgok különválnak. A kép a bunkerrel sokkal borzasztóbbnak tűnik, mint az első versben a szoba, pedig mélyen ugyanaz, csak a második valódibb, közelebb került a hibátlan képhez.
A bot pedig érdekes dolog. Az utalás a Pilinszky versre, hogy rabruhája van és botja. De abban az is van, hogy a pusztulással szemben indul. Az első versben a bot hiánya, az arra utal, hogy csak a rabruha van, hogy ez egy kilátástalan rabság. Hogy nincs kiút. A másik versben már nincs szó a botról, ez a probléma elmúlik, mert már küzdés van. A bot kifogás, mert ha minden elpusztul lehet bármiből bot, akár láncból is. De már itt mindegy, mert már ez egy mozgás, és nem tudhatjuk mi a következő sérült negatív, ami már ennél is valódibb, mert kívülállóként az ember csak azt látja, csak annyit, amit a vers mond. És a főcímben a többesszám is azt mutatja, hogy erről is van tudás, hogy még nagyon sok ilyen sérült negatív lehet, és talán mindig sérült, de minidig jobban hasonlít a hibátlan képre.
És az, hogy itt mi az alapprobléma, az a személyes tragédia, az a magánügy. A kimozdulás, az amiért ezek a versek íródtak, az ami érdekes. Mert vajon hányan élnek úgy, hogy még azt sem tudják, hogy a kép amit látnak magukról, az nem igazi. És nekem külön tetszenek, az irodalmi utalások, mert honnét lenne bármi elképzelésünk bármilyen képről, ami még nincs, ha nem lett volna már meg valahol. Mert a "csak másokon át érzek" is érzés, és már egy külső kötelék.
Köszönöm szépen a nagyon jó
Köszönöm szépen a nagyon jó észrevételeket. Elgondolkodtatóak. És az a gesztus is, ahogy próbálja összekötni egymással a verseket. Ez olyan, amire nekem van az egyik legkevesebb rálátásom (vagy éppoly szubjektív mint más véleménye).
A bothoz fűzném hozzá, hogy a "vörös szalag" versben egy vak lány lebegett a szemem előtt, őt emeltem a vers főszereplőjévé, azért olyan nélkülözhetetlen számára a bot.
Én köszönöm hogy olvashattam
Én köszönöm hogy olvashattam a verseket.
De én azért had éljek a gyanúval azzal kapcsolatban, amit ír, idézem:
"Ez olyan, amire nekem van az egyik legkevesebb rálátásom (vagy éppoly szubjektív mint más véleménye)."
Mindig vitatkoznak azon, hogy József Attila Szabad-ötletek
jegyzéke irodalmi mű-e, vagy nem. Az én véleményem szerint nem az. Más célból született. Egy olyan ember írta, aki beteg ugyan, de a versei nem betegek, a költő József Attila nem beteg ember. A versei nem beteg ember versei, hogy kiírja a bánatát. A Szabad-ötletek jegyzékében rávették arra, hogy mint beteg ember írja ki magából azt, ami neki rossz. És nekem nagyon tetszik ebben az, ahogy kiszól az, aki tudatos, a költő, és az egészet egy baromságnak tartja. A legjobban ez a mondat tetszik.
"10 pengőt adok a füzet elolvasásáért akkor, ha olyasmit is látna benne, amit én nem veszek észre."
Ha abból indulunk ki, hogy
Ha abból indulunk ki, hogy maga a nyelv nem eszköz gondolataink elmondására, hanem maga a gondolkodás, akkor meg lehet érteni az alkotó részéről a hozzászólást. Szabad utat adott mind magának, mind az interpretálóknak. Hiszen maga a nyelv, tehát a vers nyelvezete már eleve érti a világot, azzal hogy megnevezi a dolgokat, eseményeket. Ezt az előzetes létmegértést teszik explicitté a különböző értelmezések, melyek effektíve önmagukba térnek vissza. A létet, a jelentést nem tudjuk, csak magában az értelmezési folyamatban elsajátítani, a csavart ebben a műveletben az jelenti, hogy az értelmezési folyamat lezárhatatlan. A verseinek jelentése tehát nem önmagában adott, nem immanens. Az itt végbement dekonstruálási, értelmezési műveletek azt támasztják alá, hogy az értelmezés, más szóval az olvasat fogalmi rendszerében mindenféle értelmezési mód bizonyos fokig , ha nem szükségképpen félreértelmezés is egyben. Nincs valódi, vagyis önazonos jelentése egy szövegnek, csak különböző jelentések léteznek, melyeket az értelmezői szubjektum határoz meg elsősorban. Az adott versek önmagukban heterogének, vagyis szövegük különböző, egymást kölcsönösen kizáró jelentésekből is állnak.
Én már az első mondattal sem
Én már az első mondattal sem értek egyet, mert a nyelv nem maga a gondolkozás, hanem egy eszköz a gondolkozás számára, épp ezért a gondolkozásnak van egy nagyon nagy területe, amit a nyelv nem fed le. És mivel én nem ebből indulok ki, a hozzászólás többi része nem is érdekel. Annak nagyon örülök viszont ezek után, hogy nem vagyok bölcsész.
másképp ugyanaz
Radnóti Miklós: NEM TUDHATOM...
Nagyon jól látja a művek
Nagyon jól látja a művek problematikáját. Az apák többsége zsarnok, vagy féltékeny, ha a lányukról van szó. Legszívesebben szalagot kötnének a lábára, mint egy madárnak, hogy csak akkor tudjon elmenni, amikor ők akarják, s visszahúzható legyen bármikor a szalag révén. A szalag a versben a láncot helyettesíti. És valóban, a rabságra és zsarnokságra sokféle utalás van.
Az én apám még az alsóneműimet is ellenőrizte. A mosdóban a szennyest, a szemetes kosarat. Erről nem lehetett lebeszélni. Pedig ig. helyettes, egyébként normális ember, de ahogy hozzám viszonyult, az már abnormális volt. Az volt heppje, hogy nem vagyok-e terhes. Szerencsére már elköltöztem a szüleimtől.
Sokféle módon lehet valaki zsarnok. Ő észre sem veszi, és el sem hiszi magáról.
Hű-ha!Hogyan veszíti el
Hű-ha!Hogyan veszíti el szerelem nélkül! In concreto! Sikamlós, pikáns történet, van benne egy kis irodalmiság is.
Nem találom hej de nagy
Nem találom hej de nagy felfedezésnek a következő gondolatot:
Van, ami nem nő újra,
Vagy szemétbe jut.
Egyébként nem tetszenek a versek. Nem tudni, mi az alapvető problémája a önmaga nőiségével, nőiségének megélésével a versbeszélőnek. Ha az, amire tippelek, akkor nem volt jó neki a "tojás első feltörése". (Sade-tól való metafora > Justine).
Redukáljuk tovább például az
Redukáljuk tovább például az első verset:
a bokámon vörös szalag:
nőnek születtem férfi maggal,
és ezzel az idióta szalaggal vérzek.
...
először apám tekert vele körül –
ismerem ...az apám szagát.
nőnek születtem
fáj ez az átszakadt hártya, fáj ez a szalag.
... mindenhol csak apa van.
... nőként sírok.
apa a fotelban ül. kezén szalag,
s a szalagban én. megránt, húzni kezdi.
...csak négy fal, a szalag és apa.
Nem rettenetes!
Szörnyű a redukált részlet
Szörnyű a redukált részlet felől olvasva a novella. Akárhogy is van, itt az apa úgy tűnik, maradandó törést szerzett a női beszélő részére. Remélem, tévedek, és csupán egy sokkoló írói attitűdről, szerepről, eltúlzott viszonyrendszer tükröztetéséről van szó.
Akárhogy is van, az tény, hogy az apa-lány kapcsolat mindig meghatározó a gyermek részére. Az kislány az apában találkozik először a FÉRFIVAL. A kislányok gyakran az apjukhoz akarnak feleségül menni, kb. 5éves korukig, ha harmonikus a kapcsolatuk. Tehát az apa mintát szolgáltat. Pozitívat, negatívat egyaránt, s a lányok gyakran választanak az apjukhoz hasonló férfit, negatív vonásokat is beleértve.
A-R. Le Sage-nak van egy könyve, A sánta ördög. A sánta ördög leemeli pillanatokra Párizs lakóházainak tetőit, hogy bepillantást nyerjünk, mint élnek, mit művelnek az emberek, amikor azt gondolják, senki nem látja őket.
Jelképes, hisz valaki látja őket, s ha nem a sánta ördög, akkor valakinek a lelke, akár a sajátjuké, melyben a tettük valamilyen formában tovább él.
De rettenetes, és az ebben a
De rettenetes, és az ebben a rettenetes, hogy egészen normális, hétköznapi mércével szabályos apa is okozhat ilyet, aki maga a tökély, és semmi olyat nem tesz, amire itt a kivágott idézetekkel utalni akar hozzászóló. Egy nagyon erőteljes minta, mondhatni egy erőszakos barom, akin ez akár nem is látszik. Már elnézést, nem a vers írójának az apjáról beszélek, hanem az apákról általában, akik szeretik a hatalmat gyakorolni, és aztán elsőáldozásra viszik a gyereküket, aki mintagyerek, amilyet csak apa akar. Ez egy gondolat. De van olyan jó, mint itt alább a baromság, a Sade-tól való metafora.
Az apakomplexusokat mintaapák szokták leginkább okozni. És a novella akár ennek a következményeit is mutathatja, ez a magyarázat is van olyan jó, mint a pornográfia. Aki ezt sikamlósnak és pikánsnak tartja azzal komoly gondok vannak. Ugyanis:
"A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz."
PAUL KLEE :Alkotói vallomás
Hogy már valami olyat idézzek, ami az íráshoz valóban illik, színvonalában is.
Tehát a gyengébbek kedvéért nem kell az írást szó szerint értelmezni, hanem lényegileg. De úgy még borzasztóbb. Mert a mintaemberekkel az a baj, hogy soha nem bűnösök, ezt róluk soha senki nem gondolná, sőt felháborodna az ilyen feltételezésen, a bűn az áldozaton látszik. És ha van hozzá tehetsége, akkor meg tudja mutatni azt is, ami nem látszik.
Mintha nem egy és ugyanazon
Mintha nem egy és ugyanazon személy írta volna a verseket és a novellát. Mindenesetre szerintem írjon inkább verseket. A kifejezési eszköztára árnyaltabb, ha ebben a műnemben szólal meg.
De kiváló pornóíró is lehetne belőle. Még nincs a helyén az írónő. De keresi, közben gyakorolja, majd csak rálel.
Ez hülyeség. Azért mert a
Ez hülyeség. Azért mert a szexualitásról szól egy írás, attól az nem pornográf. Tényleg mi a pornográf? Ez nem pornográf, habár egy beteges képet ír le, csak éppen nem akarja normálisnak hazudni. Na az a pornográf, amikor valaki a beteges szexualitást akarja normálisnak álcázni, és ezt mások kéjesen megeszik, aztán együtt pedáloznak.
Egyébként ez egy furcsa fordított hozzáállás, de a vers és a szöveg ugyanazt mondja el. Csak amit mások versben írnának meg, az itt a szöveg, és fordítva amit mások szövegben írnának meg az itt a vers. Másként ugyanaz. Ha jól látom.
A novellánál leesett az
A novellánál leesett az állam. 14 éves lány, idősödő férfi és egy kamasz - kész is van a klasszikus háromszög, jó felállásokkal...
De a novella az irodalmi ábrázoláson mintha még belül... Sajnos vagy nem.
Itt egy részlet!
"És jó érzés volt beléhatolni?
...
- És mondjátok csak, nem akarjátok ezt velem is megosztani?
A lábait enyhén széttárja, egész testével felkínálkozik."
DDD