Ugrás a tartalomra

Danyi Zoltán: Helyreállítani önmagát - első rész

Ezek a fotók valóban elég jól sikerültek.
Huszonnégyet választott ki végül közülük, huszonnégy alulról fényképezett meztelen női testet, kinagyította és bekereteztette őket, majd kevéssé szellemes címekkel látta el őket. Akt alulnézetből #1, Akt alulnézetből #2, Akt alulnézetből #3, és így tovább, egészen a #24-es jelzetűig.
Ez volt az a műve, amely osztatlan sikert és nemzetközi elismerést eredményezett.
Az aktsorozat, amelytől a nemzetközi kritikusok mind, egytől egyig, úgymond elélveztek.


Danyi Zoltán

 

 

Helyreállítani önmagát

 

 


Reggelire Dominik mindössze egy pohár vizet és valamivel később három deci rostos gyümölcslét ivott. Korántsem azért, merthogy a divatba jött méregtelenítő vagy tisztító kúrák útmutatásait követte volna, tehát afféle külső előírásokat. Nem, Dominik ilyesmikkel nem törődött. Hiszen a legkedveltebb ásványvizének palackján is a következő dőlt betűs jelmondat állt: A tisztaság belülről fakad.
Étrendjében nem igazodott egyik lilán derengő new age rögeszméhez sem, a népszerű reformtáplálkozási irányzatokat messze elkerülte.
Egészen más volt azonban a helyzet az öltözködéssel és a hajviselettel, ebben a tekintetben ugyanis hajlamos volt arra, hogy a legújabb és legmerészebb hóbortok hullámait „lovagolja meg”, kiváltképp abban az esetben, ha ezek a hóbortok mások szemében nemcsak ízléstelennek és esztelennek, hanem egyenesen idétlennek tűntek. Ilyenkor túlcsorduló örömet, csaknem kéjes elégtételt érzett.
Az elsők között volt például, akik gyöngyöt – konkrétan: fekete gyöngyöt – fúrattak a nyelvük hegyébe vagy a szemöldökük szélébe, és sokan az ő fején látták először azt a később szélesebb körben elterjedt frizurát, amelynek a lényege, hogy a rövidre nyírt hajba különös mintázatot, erre-arra indázó és hajlongó vonalakat beretválnak, aminek köszönhetően úgy tűnik, mintha a fejet valami kúszó növényzet borítaná be.
Ami az öltözködést illeti, előszeretettel párosított meghökkentő színeket egymással, neonzöldet, pinket és hupikéket, a legjobb divatházakból származó, méregdrága zakói alatt pedig többnyire idétlen, tarka vásári pólókat viselt. Nem mintha ellenállhatatlanul tetszett volna neki ez az összeférhetetlenség; és nem is csupán amiatt öltözött így, merthogy el volt ragadtatva ezekkel a hóbortokkal, hiszen nem volt elragadtatva velük. Arról volt inkább szó, hogy ellenállhatatlanul sóvárgott a jól nevelt képmutatás diszkrét felszisszenésére, amely végighullámzott azokon, akik egy fogadáson, egy ünnepélyes megnyitón vagy valamely divatbemutatón látták őt.
A személye mindazonáltal nemcsak meghökkenést váltott ki, de ezzel egy időben valamiféle megbabonázást is, egy el nem döntött előjelű megilletődést, amelynek a hátterében minden bizonnyal éppen ez a gondosan adagolt összeférhetetlenség húzódott magyarázatként, ez a szigorúan felügyelt kihágás, ez a pontos határok közt mozgatott egyensúlyvesztés.
Dominik művészete, a mind nagyobb népszerűséget nyerő képei valószínűleg ugyanennek a kettősségnek köszönhetően érték el összetett hatásukat, egyrészt a botrányos, ízetlen felkavarást, másrészt éppen ellenkezőleg, a csodálatot és a rajongást, mivel ezek a képek a felzaklatáson túl azért nem ritkán húsbavágóan lényeges felismerésekre vezették a szemlélőt. A művek elemzői, a szellemtelen – és kevés kivételtől eltekintve herélt lelkű – kritikusok soha nem is mulasztották el annak boncolgatását, hogy az egymásnak feszülő „energiák” micsoda mesterien fékezett tombolása okozza a „mellbevágó” megrázkódtatást, amelytől szinte kivétel nélkül minden esetben „istentelenül” tátva marad a szánk, ahogy mondták.
Visszatérve azonban oda, ahonnan elkezdtük: Dominik nem azért ivott reggeli helyett mindössze egy pohár vizet és két-három deci málnaszörpöt vagy sárgarépalét, mert az uralkodó divatok megszállottja volt, hanem mert ez egy mérnöki pontossággal kiszámított, szigorúan fegyelmezett rend parányi, mégis elhanyagolhatatlan része volt. Bosszantó tapasztalata szerint ugyanis, ha reggel szilárd ételt fogyasztott, sajtos-sonkás szendvicset vajjal, vagy vaníliás kiflit, vagy akármi mást, amit rágni kellett, akkor felborította a teljes napirendjét. Nem az étel maga, hanem az evés műveletei, a harapás, a rágás, a nyelés tette ingerültté. Nem volt türelme az evéshez, úgy érezte, nemcsak akadályozza, egyenesen lehetetlenné teszi az összpontosítást, és ezzel gátolja a munkáját.
Márpedig ha nem tudott dolgozni, Dominik pillanatok alatt a kétségbeesés határáig sodródott.
Következésképpen tehát mindent megtett annak érdekében, hogy elhárítsa lehetőleg az összes felmerülő akadályt. Bárhol volt éppen, a kettő közül bármelyik otthonában, korán kelt, megivott egy pohár szénsavmentes ásványvizet, és beállt a zuhany alá, hogy lemossa, leáztassa bőréről az éjszaka minden nyomát, a gyűrődéseket, a ráncokat, a felpuhulást. Álmoktól, álomképektől zavaros gondolatai szintén hátráltatták a dolgát, hosszan engedte hát magára a vizet, előbb a forrót, majd a langyosat, végül a jéghideget, egészen addig, amíg végérvényesen fel nem frissült. Felöltözött, az egyik kénsárga alsónadrágot vette fel, és mondjuk a bíborszínű, leheletvékony térdzoknit, majd egy agyonhasznált és repedtre kopott bőrnadrágot, amelyhez rendszerint püspöklila vagy rikoltó zöld pólót húzott, és az egész megkoronázásaképpen még a fekete inget is, amelynek a hátán, a lányosan kidudorodó lapockák közt feszülő részen, termetes narancssárga betűk állították: SEMMI NEM IGAZ. Végül pedig megivott egy pohár földieperlét.
Két otthona volt, két kísértetiesen hasonló, csaknem egyforma lakása a határ két oldalán, és mindkettőben hajszálpontosan így indult a nap.
És mindkét helyen hasonló volt a délelőtti folytatás: egy hatalmas fotelben foglalt helyet, hátradőlt, felpolcolta a lábát, és a mélyen, legbelül születő képekre figyelt: hogy a bonyolult szálakból és összefonódásokból milyen foltok vagy ábrák hívódnak elő, és ezek összeállnak-e képpé, megragadható alakot öltenek-e, hogy azután a szó szorosabb értelmében, a fotópapíron is előhívja majd esetleg, és így átemelje őket a valóságba.
Dominik elmélyült fotós volt, bármilyen valószínűtlenül hangzik is ez a fentebbi bevezető után.
Igaz ugyan, hogy az ismert és sikeres berlini stúdióhoz szinte csak divatlapoktól, reklámügynökségektől és különféle irodáktól érkeztek megrendelések, és persze főként a kihívó pózokban megragadott női testről készült fotókat keresték, sőt az is igaz, hogy ezek a képek a kimagasló technikai színvonaluk ellenére a könnyen fogyaszthatóság igényét szolgálták. A mentségére szólhat azonban, hogy ezeket a felvételeket nem ő készítette, hanem a keze alatt dolgozó fiatal alkalmazottak, az „inasok”, akiket bevallottan az eladhatóság, a siker, a minél nagyobb nyereség vágya fűtött és izgatott és motivált. Kétségtelen, hogy választhatott volna más segédeket is maga mellé. Nem lehetetlen azonban, hogy ugyanaz volt a szándéka velük, ezekkel a pokolian tehetséges, ugyanakkor pokolian pénzéhes fiatal művészekkel, mint a meghökkentő hajviseletével vagy a piercingjeivel vagy az ízléstelen öltözködésével. Nevezetesen, a pukkasztás és a felkavarás, hogy tehát valakik, valahol felszisszenjenek.
Éppen ezért lehetett sikeres, felkapott és jól menő a berlini stúdió.
Lengyelországban viszont homlokegyenest más volt a helyzet, mintha Dominik valami furcsa kettős életet élt volna.
Hacsak tehette ugyanis, havonta egy-két hetet Debnóban töltött, abban a városban, ahonnan a családja még gyerekkorában költözött el, és ahová csak hosszú évekkel később tért vissza, miután már jómódú és keresett „sztárfotós” lett, és akkor is a lehető legnagyobb titokban. Nyugalmat szeretett volna magának, egy helyet, ahol nem háborgatják, mert erre a nyugalomra egyre nagyobb szüksége volt. Rövid gondolkodás után Debnóra esett a választása, részben mert Berlinhez közel volt, alig két óra kocsival, részben pedig mert úgy érezte, a sorsa szövetében elvarratlan maradt egy szál, és elérkezett az idő, hogy ezt az elvarratlan szálat rendbe hozzák.
Berlin amúgy is kezdett túl sok lenni. Kellett egy félreesőbb hely, ahol el tud mélyedni a képei után kutatva.
A debnói lakást az egyszerűség kedvéért a berlinihez hasonlóan rendezte be, ugyanolyanok voltak a falak, a bútorok, a parketta, a csempe, és hamarosan azon vette észre magát, hogy egyre több időt tölt benne. Az élete ettől kezdve bizonyos értelemben kettévált. Volt egy sikeres, fényűző berlini szál, és volt egy rejtett, csendesebb debnói szál, és a kettő nagyon jól ellenpontozta egymást. Egyikről sem akart, talán nem is tudott volna lemondani, ezért felváltva tartózkodott életének hol az egyik, hol a másik színhelyén.
Különös ritmust alakított ki ez a folytonos ingázás, Dominik szinte a rabjává vált. Végül már nem is tudott volna elképzelni magának mást.
És Debnóban soha nem testeket, kizárólag csak falakat fotózott. Kezdetben a legszebb épületek, a száz évnél régebbi házak megsebzett, de szépségüket még mindig őrző falát, az öblös erkélyeket, a széles kapukat, a valamikor egységes világ maradékát. Később a mellékutcák kezdték vonzani, az egyszerűbb és szegényebb házak, a külváros megroggyantabb épületei. Ezek azt sugallták, a széthullás és a lerobbanás az, ami múlhatatlan és ami jobban kiállja az idő próbáját, a szépséget viszont állandóan óvni és védeni kell, körül kell bástyázni minden oldalról.
Legvégül pedig már csak a Debno körüli falvakat, az elhagyott szállásokat járta, a málló vakolatú falakat fotózta. Megszállottan kereste a legalkalmasabb romot, amelyet majd kimerítő megfigyelések tárgyává tehet. Amikor pedig egy lakatlan, majdnem teljesen összedőlt tanyán a megálmodottra rátalált, attól kezdve Lengyelországban nem fényképezett mást, csupán ennek a valamikori épületnek az utolsó állva maradt falát. Minden napszakban és minden szögből lefotózta, a legalkalmasabb nézőpontot kereste. Fokozatosan közelített hozzá, előbb távolabbi, majd egyre közelibb felvételeket készített. Délkeletre nézett ez a fal, és körülötte már az épület minden fala leomlott, de ez még mindig egyenesen állt, ha nem is sértetlenül, hiszen hullott a vakolata és mindkét oldalán sebek csonkították, mégis megőrizte eddig a teljes magasságát.
Az ujjnyi vastag repedések által határolt részeken lemezekben hámlottak a sérült rétegek, akárha egy lassú film hosszan kitartott jelenetét látnánk a szakadt mozivásznon.
Dominikot ez az alig észrevehető, mindazonáltal megállás nélküli, szüntelen fogyatkozás érdekelte, a jelenetek, amelyek ezen a pusztuló falon lejátszódtak, az eltűnés kínosan elhúzódó fejezetei, amelyek egyfelől fájdalmasak és fenyegetők, másfelől végtelenül megnyugtatók voltak. Hiszen mégiscsak az ember nélküli, hibátlan rend volt, ami ebben a pusztulásban elkezdte helyreállítani önmagát, gondolta. És éppen ez volt az, amit szeretett volna tetten érni, a szemmel látható pusztulás mélyén működő rejtett, kiismerhetetlen erőt, amely a szétesés mögött az újrarendeződést mozgatta: ezt szerette volna megragadni.
Tetemes mennyiségű fotót készített, száznál több tekercs hevert már a debnói lakás üvegszekrényében.
Mégis, folyamatosan úgy érezte, hogy a rendet visszaállító erők nyakon csípése nem akar sikerülni, sőt mintha inkább csak távolodna tőlük a képeivel. Hiába készített a falról egyre közelibb felvételeket, e kiismerhetetlen erők tetten érésétől egyre messzebb került. Ugyanakkor mind inkább érezni vélte, hogy a széthullás és  a pusztulás egy ponton egyszer csak önmaga ellentétébe billen át: mintha ebbe a vontatott, lassú haldoklásba burkolta volna bele magát mélyen az örökkévalóság. Mintha a pusztulás, az összeomlás és a felszámolás nem létezhetne másként, csak az örök újrakezdés részeként, a szüntelen megújulások és újrarendeződések megállíthatatlan láncolatának szükségszerű, ám önmagában mégis elhanyagolható mozzanataként.
Mindhiába érezte azonban Dominik mindezt csaknem kitapintható bizonyossággal, a képeken mindeddig semmi nem jelent meg ebből.
Az ismétlődő kudarcok miatt kétely kezdte emészteni, és növekvő bizonytalanság. Kezdett megkérdőjelezni mindent, amit addig alkotott. Hitványnak és feledhetőnek tűnt a szemében minden, amit ezzel a hiányos, elégtelen, és így a céljaira tökéletesen alkalmatlan „művészkedéssel”, vagy ahogy a legkeserűbb perceiben nevezte: ezzel a fényképezés körüli „kurva nagy felhajtással” mindaddig létrehozott. A sors iróniájaként azonban, míg debnói magányában a művészi képességei miatt tépelődött, addig Berlinben minden a legnagyobb rendben ment. Lengyelországban az izzó terveire folyamatos kudarc válaszolt, Berlinben viszont az egyre lohadóbb kedélyre kitartó siker volt a felelet. Kellettek a nők, mi tagadás, egyre jobban kellettek a kihívóan öltözött vagy épp ruhátlan női testek. Már nemcsak az ügynökségek és a divatcégek, hanem a képtárak, a bemutatótermek és a nemzeti galériák is ilyen fotókat rendeltek, és Dominik stúdiója volt Berlinben a legkeresettebb, ami persze nem véletlen, hiszen a legjobb fényképészek fotózták ebben a stúdióban a legszebb nőket; ha ugyan lehet szépségről beszélni a nők kapcsán.
Dominiknak ugyanis egyre inkább az volt a meggyőződése, és ebben bizonyára nem kis szerepet játszottak a lengyelországi kirándulások, hogy amit női szépségnek nevezünk, annak a valódi szépséghez az égvilágon semmi köze. Lehet, hogy valamikor volt, ezt nem tudta volna cáfolni, de ha volt is, mostanra ez maradéktalanul eltűnt, ez holtbiztos.
A valódi szépség sebet ejt a láthatón, hajszálvékony repedést üt rajta, és ezen keresztül megsejthetünk valamit arról, hogy mi lehet az, ami a láthatón és tapinthatón túl van. Egy leomló fal például, a lemezesen pattogzó festék, vagy a vakolat helyén maradó mélyedések: ezeknek igen, gondolta, ezeknek van köze a széphez. De vajon mi lehetne szép egy mellen például, a duzzadó és kidomborodó, vagy épp lapos és löttyedt tagokon, és mi lehet szép egy váll, egy térd, egy comb simaságán, vagy egy elnyíló mosolyban például, amely felfedi és kimutatja a fogak élét. A valódi szép a szó szorosabb értelmében is egy megfoghatatlan, mégis létező ígéretre utal, egy hibátlan, egyszerű és tiszta létezés lehetőségére, aminek köszönhetően, ha csupán néhány szívdobbanásnyi időre is, a kötelmektől való szabadulás lehetőségét villantja fel. Ezzel szemben amit női szépségnek nevezünk, éppen ellenkezőleg hat, megbéklyóz, rabul ejt, súlyos láncokat szorít ránk, mondhatni: önmagunk merev szobrába zár.
Magányos debnói perceiben Dominik legalábbis így gondolta.
Berlinben viszont épp ekkoriban – és figyelemre méltó módon épp eme benyomások által ösztönözve – készítette el a legsikeresebb női sorozatát, amely végül a nemzetközi hírnevet és elismerést is meghozta számára.
Ez a sorozat ugyancsak aktokat ábrázolt, majdnem teljesen pucér női testeket, nem teljesen hétköznapi módon.
A modelleken nem volt semmi egyéb, mindössze egy vastag talpú hófehér bőrszandál, amelynek a talpa szintén fehér volt, hogy a képeken ez fehér talp összemosódjon és egybeolvadjon a fotók hátterével, a fehér mennyezettel.
A hátteret ugyanis ebben az esetben a mennyezet képezte.
Dominik egy erős üveglapot hozatott a műterembe, a megfelelő magasságban rögzíttette, és a fehér szandálos lányokat erre az üveglapra küldte, egyesével. Ő maga aztán az üveglap alá állt a gépével, és onnan, ebből a szokatlan nézőpontból készített fotókat.
Az előhívás után láthatatlan talpakból kiinduló, valószínűtlen testek jelentek meg a képeken, ormótlanul vastag combok, kettős félhold alakú groteszk fenekek, és valahol e húshalmok mögött eltűnőben, aránytalanul kicsi, semmibe vesző, nevetséges fejek.
Ezek a fotók valóban elég jól sikerültek.
Huszonnégyet választott ki végül közülük, huszonnégy alulról fényképezett meztelen női testet, kinagyította és bekereteztette őket, majd kevéssé szellemes címekkel látta el őket. Akt alulnézetből #1, Akt alulnézetből #2, Akt alulnézetből #3, és így tovább, egészen a #24-es jelzetűig.
Ez volt az a műve, amely osztatlan sikert és nemzetközi elismerést eredményezett.
Az aktsorozat, amelytől a nemzetközi kritikusok mind, egytől egyig, úgymond elélveztek.

 

 


(Megjelent az Irodalmi Jelen júniusi számában.)



 

Kifejezések
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!