Háy János: Nincsenek kigúnyolva az emberek, a legbelsőbb fájdalmuk felől vannak megfogva, ami az én legbelsőbb fájdalmam is. Az élettel való keserű bajlódás zajlik, s ehhez képest oly jelentéktelen, hogy elhangzik e néhány bazmeg. Egyébként nincs takargatnivalóm. Egy író csak akkor húzza be fülét-farkát, ha hazudik. Én tiszta lapokkal játszom. 

Háy János: Mintha kést vágnának a szívedbe

Háy János 1960. április elsején született a Nógrád megyei Vámosmikolán. Orosz-történelem szakot végzett Szegeden, esztétikát Budapesten, az ELTÉ-n. 1988-tól különböző kiadóknál (Holnap, Pesti Szalon, Palatinus) szerkesztő. 1983-tól publikál. Kezdetben verseket, később prózát, az utóbbi években sorozatban mutatták be drámáit. Amatőr festő és bítzenész ("így legyen, ha írod"). Budapesten él. József Attila díjas.

   Onagy Zoltán: Sűrű éved volt a tavalyi. Nápoly, ősbemutatók, bemutatók. Mennyire vagy elégedett?
   Háy János: Sokat utaztam tavaly, talán ez ilyen év kellett legyen. Varsótól New Yorkig sok olyan helyen jártam, ahol eddig még nem. Kipróbáltam, milyen szorongásban az internacionalizmus. Nekem nagyon bejött. Úgyhogy mindenütt össze tudom szarni magam a rettegéstől. De a komolyabb dolgokról szólva: a kérdés egy év lezártakor az, hogy dolgoztam-e eleget, vannak e írások, mert hogy valaki itt-ott kalandozik a világban az ugye részben önreklám, részben meg magánügy. És vannak persze szövegek. Nagyon örültem például, a budapesti hidakról szóló novelláknak, amelyeket Fejér Gábor fotókönyvébe írtam, s titokban elkezdtem, s majdnem befejeztem egy regényt. Ez persze nem jelent elégedettséget. Az elégedettség különben számomra  ellenszenves szó, azok szoktak elégedettek lenni, akik azt hiszik tutira rendben van számukra a világ. Én úgy érzem az önteltség és a elbutultságnak nem vagyok ezen a szintjén.

   OZ: Néhány éve a Tiszatájban megjelent strand-versed miatt egy magyartanár aláírásgyűjtést indított ellened a szent kultúra nevében, mert az unokái lelkét rongálod. A fél szakma ezen mutatott. Most kultfőmuftik mondanak el minden rosszat a szatmárnémeti bemutatódtól, amit csak lehet. A beosztottak pedig lelkesen bólogatnak.
   HJ: Alapvetően azt gondolom, hogy mindenki az ellen gyűjt aláírást, ami ellen akar. Én mondjuk, sose strapálnám ilyenre magam, viszont azt írok, amit akarok. Nem kívánok megbotránkoztatni senkit, mert a megbotránkoztatást unalmas és elcsépelt, s a műalkotáson kívüli gesztusnak tartom. Különben nagyon fájt a szívem, például a szegediek miatt, mert tudom, hogy őket mért zavarta ez a dolog, de sajnos nem tudom más emberek akaratát asszimilálni az alkotásba. Privátim bocsánatot kérek tőlük, de mint író nem tartozom elszámolással. Az esztétikumba nem lehet etikai normákat érvényre juttatni, mert az a műalkotás halála.

   OZ: Azért az nem akármi, hogy egyetlen bemutatód a cenzúra utáni közös vágyat generálja: "helyi tanács kulturális bizottsága legyen ott minden művészeti tanácsban. Fejlett demokráciákban is a legtermészetesebb dolog, hogy aki a pénzt adja véleményt mondhat milyen színvonalú művekre, előadásokra költhetik azt. Tehát mi is szóljunk bele!" indítványozta a Szatmár Megyei Tanács megtartott rendkívüli ülésén a megyei önkormányzat művelődési bizottságának elnöke. Mindenki egyetért. A hetvenes-nyolcvanas évek gyakorlatából ismerős közelítés, nem? 
   HJ: Természetesen a szegedi nyugdíjasokkal együtt érzek, de a tanácsurakat az efféle megnyilvánulásért megvetem. Mit képzelnek? A hivatalt akarják ráuszítani a művészetre: felháborító. Egyébként a szatmárnémeti előadás nagyon szép munka. Olyan erősen jönnek le az érzelmi tónusok a színpadról, mintha kést vágnának a szívedbe. És ez a lényeg. Nagyon drukkolok nekik, hogy sikerüljön továbbjátszani, hogy vihessék fesztiválokra, sok embernek megmutathassák. Én ezt a darabomat nagyon szeretem, meg kicsit büszke is vagyok arra, hogy a magyar, helyesebben a közép-európai közelmúltnak egy olyan eseményét sikerült beszédbe hozni, amiről eddig csak ideológiai megközelítésben lehetett megszólalni. Ha tetszik, ezzel tartoztam a szüleimnek.

   OZ: Úgy tűnik, nem a meztelenkedés, bár az is, hanem a trágárnak nevezett szöveg háborította fel a hivatalosságot. A pesti rendező, Balikó Tamás szerint: "nem annyira trágár, mint pl. a Csirkefej, ahol az alkalmazott nyelv és a cselekmény közege a trágárságra alapul. Itt a trágárságot komoly indulatok, a tehetetlen düh váltja ki." Belekalkuláltátok, hogy egy-egy köznyelvivé, hétköznapivá vált négybetűs kifejezés másképpen kondul a pesti utcán-színházban, mint a konzervatív Erdélyben?
   HJ: Én óvakodnék az általánosítástól. Sokan szeretik ezt az előadást. Nem csak a fiatalok körében. Amikor a Gézagyereket bemutatták Debrecenben, a rettenet volt rajtam, hogy egy konzervatív protestáns város, mit fognak kezdeni ezzel a naturális anyaggal. És megszerették, mert érezték, hogy nem a káromkodásokról szól, hanem valami másról, nem gondolták, hogy ártalmas, mert megtalálták benne a humánumot, a szeretetet, ami nélkül én egy betűt sem tudnék leírni. Itt most már reflexek indultak be, holott a darab ugyanabból az alapállásból indul, s az előadás sem írja ezt felül. Nincsenek kigúnyolva az emberek, a legbelsőbb fájdalmuk felől vannak megfogva, ami az én legbelsőbb fájdalmam is. Az élettel való keserű bajlódás zajlik, s ehhez képest oly jelentéktelen, hogy elhangzik e néhány bazmeg. Egyébként nincs takargatnivalóm. Egy író csak akkor húzza be fülét-farkát, ha hazudik. Én tiszta lapokkal játszom.

   OZ: Milyen a helyismereted? Olvasol erdélyi irodalmat?
   HJ: 1978 óta minden évben kimegyek egy kis időre. Az utóbbi években a gyerekeimmel, családostul. Nem idegen a tájék, de nem vagyok odavalósi. Természetesen ugyanúgy olvasok erdélyi irodalmat, mint más magyar irodalmat. Nekem ez sose volt két dolog. Amiben az is benne van, hogy semmivel sem vagyok megengedőbb az ottani anyaggal kapcsolatban. Néhány klasszikus erdélyi munka megjelentetését még én szerveztem a Palatinus kiadónál. Például Tamási Áron publicisztikája, naplói, vagy a klasszikus erdélyi novellák gyűjteménye.
 
   OZ: "Három igazság van, az enyém, a tiéd és az igazság. Nem hiszek az esztétikai relativizmusban. Abban csak esztéták hihetnek és a betegesen toleránsok, akik a selejt érvényessége mellett is képesek érvelni demokratikus érzülettől áthatva." Írod a nápolyi naplóban. Most mi az igazság?
   HJ: Amikor én selejtről beszélek nem a nyelvhasználatra gondolok, hanem az esztétikai selejtre a rossz, s inkább a hamis művekre. A világ tele van esztétikai hazugsággal, ha nem figyelünk az efféle művészetimitáció teljesen maga alá temeti a gondolkodásunkat. Egyes barátaim szerint: én rosszindulatú vagyok a művészettel szemben, holott csak gyanakvó vagy inkább óvatos, hiszen párszor már én is beszoptam a csalást. Mindenkit arra serkentek, hogy legyen gyanakvó. Ha kánonokat lát, ha túl nagyra növesztett sztárokat, kapargassa meg a felszínt, s csak akkor higgyen a közízlésnek, ha ő maga is megbizonyosodott annak helyességéről.

   OZ: "Menj föl egy magas hegyre, nézz le a városra, onnét áttekintheted a szerkezetét. Aztán megint lent. És megint nem tudod, hol vagy." Egy időre visszatérsz a prózához, elhagyod a színpad környékét. Gondolom, olyan nagyon nem, mert a darabok élik a maguk életét tovább, ahol meg-meg kell majd jelenned. A regényíró mit hozott le magával, mi hasznosítható a hegyi világból?
   HJ: A regényíró legnagyobb ajándéka az volt, hogy amikor nem tudott regényt írni, akkor tudott valami mást és nem ment neki a Dunának, hogy véget vessen értelmetlen életének.

   Háy a Bőség zavarában: Háy János rögtön ötven (49) éves