Hogyan személyesítette hát meg Weöres ezt a lelket, hogy saját hím-lényének tüzével világítsa meg? Hogyan forrasztotta össze magával Psychét, és Ungvárnémetivel – hogy már külön-külön csak elvétve létezhessenek? Milyen a weöresi Psyché?

 

 

 

 

Tatjana Anyegina

 

 

Psyché

 

„akkor lehetünk leginkább önmagunk, amikor mások vagyunk; és úgy lehetünk a leginkább mások, ha legrejtettebb önmagunkat adjuk” (Olasz, 99.)

– Weöres Sándor: Psyché –

1. „Lépjetek a sátorba, az ívlámpa alá, tekintsétek meg az asszonyt, a mezítelen asszonyt, tökéletesre formált testét, ruhátlanul.” (Lunkdvist)

Mi a Psyché, vagy inkább: mi a psyché? Psyché, azaz

Ψυχή melynek kétféle átírása: Pszükhé, illetve Psyché, 1. megszemélyesített lélek, 2. Plutarchosnál nõi név, 3. Xenophónnál kutya neve (Ógörög–magyar szótár, 1227.). „Psyché a görög hitvilágban az emberi lélek megtestesítõje, aki allegorikus értelmû viszonyba kerül a szerelem és fajfenntartás istenségével, Erósszal” (lásd: Apuleius: Az aranyszamár betétnovelláját). Hamvas szerint: „a psyché a legmagasabb hímlény tüzével átvilágított nõiség, olyan androgynos, amelyben a hím és a nõ elválaszthatatlan conjuctióban él, úgy, mint a növényben és az abszolútban. Az ember a psychében hordja magában önmagáról való õsképét, és külsõ világában csak ott nyugszik meg és nyugodhat meg, ahol a psyché megnyilatkozik. Ami az orfikában templom és költészet és geometria és szobor, az mind teletöltött psyché, de ennél több. Kiragyogás, hogy az egész világot elárassza psychével és még ennél is több” (Legeza). Somlyó György összekapcsolja az eredetet a mibenléttel: „saját oldalbordájából kimetszett költõnõ-Éváját Weöres nem ok és jelképesség nélkül nevezte éppen Psychének, hõsnõjének... kirajzolódó alakját nem helyezve messze valamiféle »szent prostitúció« állapotától” (Somlyó, 103.).
Hogyan személyesítette hát meg Weöres ezt a lelket, hogy saját hím-lényének tüzével világítsa meg? Hogyan forrasztotta össze magával Psychét, és Ungvárnémetivel – hogy már külön-külön csak elvétve létezhessenek? Milyen a weöresi Psyché?Simon Zoltán említi, számos irodalmi hamisítvány között – hogy csak kettõt említve, Esti Kornél vagy Szomory Dezsõ korai novellisztikája – ritkaság az, amikor a fikció ilyen mértékben ölt valós alakot. Sokan – mindig csak messzirõl közelítve – próbálják megfogni Psyché lényét, mert „Psyché, a halhatatlan lélek, a pillangó rejtõzik: önmagát mozgatja, de a körülötte lévõ, maguktól mozogni nem képes halandókat is õ hozza mozgásba” (Platón: Phaidrosz. Idézi: Ócsai). Én is kísérletet teszek arra, hogy talán valamennyire megközelíthessem ezt a megfoghatatlan lényt, aki a weöresi „önszemléletnek és önismeretnek, a lappangó másik én kifejezésének eszköze” (Olasz, 98.).
A másik nagy és örök visszatérõ kérdés a Psyché születésével kapcsolatban: miért? Miért ez a korszak és miért ilyen formában? Legalaposabban talán Bán Zoltán András foglalkozik a kérdéssel, több lehetséges választ is ad. Az elsõ az irodalomtörténeti lehetõség, hogy Weöres saját nyelvi virtuozitását kiélhesse egy olyan korszak védelmében, amikor „magyar költõi nyelv állapota”, a „makaróni-nyelv” és a soknyelvûség nemcsak a nyelvet és a stílust, hanem a versformákat tekintve is határtalan lehetõségeket nyújtott. (Hozzáteszi persze, hogy Psyché prózai nyelve jelentõsen meghaladja saját koráét.) Vallasek Júlia is ezen az állásponton van, szerinte a jól sikerült irodalm(történet)i reklám kánonalakító kísérlet. Bán szociologikus és történetfilozófiai oka egy életmód és életlehetõség virtuális megteremtésének lehetõsége, mely Weöresnek a magyar költészet teljes befogadásáról tesz tanúbizonyságot.
Másfelõl a Psyché megírása egy költõi személyiség problematikusságára is megfeleltethetõ, idézve Kulcsár Szabó Ernõt: „az én klasszikus–modern egységébe vetett hit egyetemesebb újrafogalmazása lesz nála a meghatározó elv” (Kulcsár Szabó Ernõ, idézi: Bán Zoltán András), „közel hozza azt a posztmodern tapasztalatot, mely szerint az eredetiség hirtelen az újításkényszerrõl való lemondásban jelenik meg” (Kulcsár Szabó, 84.). Azzal támasztja alá, hogy Weöres már korábban is kereste azokat a lehetõségeket, amelyek segítségével kitörhetne tulajdonképpen saját magából. Utolsó lehetséges indokként azt gondolja, Weöres nõként olvasta a magyar költészet egy szakaszát, amely csak úgy lett lehetséges számára, hogyha nincs személyisége, nincs költõi énje. Én ezzel vitatkoznék, éppen a weöresi alapelvek egyikével, miszerint valaminek a látszólagos kizárása éppen annak a valaminek a legteljesebb létét eredményezi, azaz éppen úgy a legteljesebb (költõi) énje, ha nincs, és ezzel teremti meg a lehetõséget, hogy androgünné válhasson. A proteusi Weörestõl nem is meglepõ saját bõre szétfeszítésének vágya, szerintem minden embert vonz a másik nem „bõre”. (Csetri: „Ezzel a »kiteljesedési« lehetõséggel, melyet egyszer s mindenkorra elvesztettünk, amikor az egyik nembe beleszülettünk ... Weöres korábban is kísérletezett. Ezért vonzódott azokhoz a nagy kultúrákhoz, melyekben a nemek közötti viszonynak olyan konstitutív szerepe van, hogy a mitológiában is megõrzõdik a költõi-antropomorffelfogása” Csetri, 679.)
Az átváltozásvágyat Somlyó György is az ókori Teirésziász-mítoszra vezette vissza. „A Teiresziász-mítoszt a 20. század költészete, úgy látszik, egyik fõ szimbólumává avatta. Teiresziász önmagát-vetkezõ, önmagát-önmagára öltõ férfi-nõ alakját a kor alap-költeményei állítják középpontjukba.” (Somlyó, 102.; példái: a Weöres-fordította Eliot Átokföldje, Apollinaire: Teiresziász emlõi, Devecseri Gábor: A meztelen istennõ és a vak jövendõmondó). Joggal, mert Teirésziásznak „adatott meg elõször, »hogy – hét esztendõre – nõvé, méghozzá a nõiségnek is legszélsõségesebb megtestesülésévé, hetérává lehessen«„ (Somlyó, 101.). Ovidiusnál: „Ismert volt ennek a bölcsnek mindkét kéj. Két nagy kígyót látott ölelõzni zöld erdõ közepén, bottal megütötte e kettõt; férfiuból nõ lett (csoda ez) s hét õszre jutott így; nyolcadik év jöttén, rájuk lelt újra a fûben, s ezt mondotta: »Ha oly nagy erõ van a rátok-ütésben, hogy ki megüt titeket, tudjátok másra cserélni, most is rátok ütök.« Megütötte a két buja kígyót, s férfiu lett újból, elnyerte elõbbi alakját.” (Ovidius, 80. [III. 323–331.]). Megfontolandó azonban, hogy Teiresziász, aki férfiból lett nõvé, a hét (!) esztendõ múltával, mikor a nyolcadikba lépett (a végtelen szimbóluma a szám, míg a hét a teljességé), mégiscsak visszament azokhoz a kígyókhoz, pedig a Jupiter–Héra vitában Hérának adott igazat, miszerint a nõk jobban élvezik a szerelmeskedést, mint a férfiak – miért hát? De õszinteségéért megáldották-megverték azok, akik felett bíráskodott: Júnó elvette a szeme világát, Jupiter megadta neki a harmadik szemet. Teiresziász még amikor látott is, már többet tud(hat)ott egy földi halandónál, így valójában szeme világának elvesztése „nem lehetett akkora baj”, másfelõl a jóslás tudománya megadta neki azt a jövõbe látást, amelyet annakelõtte csak szimbolikusan vett birtokba. „Teiresziászt a vakság avatja látóvá. Vakká pedig egyedülálló, az isteneket is megszégyenítõ tudása avatja.” (Somlyó, 101.).
Weöres Sándor ellentmondásosan vall a Psyché keletkezésének mikéntjérõl. „Az ismeretlen poetria tíz verse, teljes neve nélkül, »Psyche« jelzéssel, egy vegyes régi kézirat-kötegbõl bukkant elõ 1964-ben. A további kutatás több eredményt hozott: 1970-ben talán egész ouvre-je, továbbá neve és élettörténete újra napvilágra került.” (Weöres, 263.) – íme a „fikció” (Simon szerint: „nem a való világ tükre, és nem is egy lélek vallomása” Simon, 137.), és a „valóság”: „Hogyan is kezdõdött ez? Húszéves korom óta, majdnem negyven esztendõn keresztül, sokat foglalkoztam az 1700-as évek végén, 1800-as évek elején élt magyar poétákkal. Csokonai, Kazinczy, Berzsenyi érdekelt, s a kevésbé híresek, sõt nagyrészt elfeledettek: Ungvárnémeti Tóth László, Vályi Nagy Ferenc, a rímkovács Kováts József és sok más. A korszak költõnõi: Dukai Takách Judit, Ujfalvi Krisztina, Molnár Borbála, s a névsort hosszan folytathatnám, a magyar múlt tele van méltatlanul elfeledt érdekes költõ- és költõnõ-egyéniségekkel. Ezektõl tanultam én nyelvet, fûszeres zamatokat, ijesztõ bolondériákat, merészséget. És mikor saját költõi ereim ellanyhultak, arra kényszerültem, hogy az õ hajdani nyelvükön és minden szokványra fittyet hányó bátorsággal szóljak. Vagyis megszólalt bennem egy idegen, könnyûvérû, szép hajdani hölgy, Psyché, Lónyai Erzsébet, aki nem én vagyok, rám még csak nem is hasonlít. Szabadszájúsága, kalandjainak gátlástalan elõadása Földi Jánosné Weszprémi Juliannára és az erdélyi Ujfalvi Krisztinára emlékeztet (Somlyó Dukai Takách Judittal hozza párhuzamba Psychét, költõségét, létét, verseit. Somlyó, 111–113.), bár azok még zabolátlanabb boszorkányok, mint a szabadosságai miatt gyakran megsérült és több óvatosságra kényszerült Psyché. Elõször csak tíz versét írtam meg az egykori poetrinának. De annyira élt, lélegzett, cselekedett bennem, hogy évek múlva megint az õ költészetét és prózanaplóit írtam, meddõ idõszakomban, mégis, valószínûtlen termékenységgel.” (Weörest idézi Miklós Pál). Pár évvel korábban Weöres megint mást állít: „A magyar irodalomban talán szokatlan, hogy valaki énjének egy-egy megvalósítatlan részét egy másik személlyé sûrítse, olykor más korszakba is. A világirodalomban sok példa van erre... Ez a »pót-én-kivetítés« alkalmat ád más temperamentum és más stílus használatára, a szókincs és mondatformálás más módjára: vagyis nyelvi és szellemi felfrissülésre. A kis versciklusban nõi szív van, mely azonban nem találhat életlehetõséget egy férfi életében, csak áttételesen, versben.” (Weörest idézi Horváth, 422.). Ezt a vallomást kritikusai is „hihetõbbnek” tartják.
„Pályája folyamán továbbra is keresi a más helyzetekbe illeszkedés lehetséges mûvészi módozatait, ebben Babits és Füst Milán voltak a közvetlen elõdei. Más személyiségekkel azonosulva szeretné túllépni saját egyénisége határait. Az alakváltozásoknak ez a hol bújócskája, hol hajszája egyik formája a teljesség kergetésének, az én megsokszorozása, azonosulás a létezés másféle formájával, az ember lehetõségeinek a kutatása.” (Madocsai, 321.). Csetri Lajos is úgy érzi, Weöres az egyetlen a magyar irodalomban, aki megengedhette (!) magának a kettõs lélek-, azaz a nem- és korváltást, így alakult ki vallomáslírája, a Psyché. Somlyó György is annak a pártján van, hogy Weöres a kettébomlást kereste: „A modern költészet modernségének talán legfõbb... jegye az (emberi és költõi) személyiség átalakulása... a személyiség felbontása, elemi részeinek felfedezése ... kitágul, ha e tágulásban persze el is veszti azt a látszólagos integritást és tényleges konkrétságot, amivel klasszikus szemlélete rendelkezett. ... Egy fiktív zártságot és bizonyosságot vélt fel egy bizonytalanabb, de önmaga új meg új fejleményeire mindig nyitott alakzattal” (Somlyó, 103–104.).

2. „Sérülõs Ha fõzni, mosni varrni kellenék; Játczmában szorgos” (Weöres, 83–84.)

A Psyché szerkezete tulajdonképpen hat nagyobb egységbõl áll: az elsõ három Psyché vershagyatéka (Hegyaljai évek. 1808–1812; Bolyongás évei. 1813–1816; Asszony-évek. 1817–1831.), majd Emlékezés, 1820 cím alatt Psyché nekrológja gyerekkori barátjáról, Ungvárnémeti Tóth Lászlóról, ebben azonban annyira domináns Psyché alakja, hogy mintha nem is memoár, hanem Psyché saját biográfiája lenne. Ehhez tartozik még levélváltása Nagy Péter gyõri tanácsossal, aki Kisfaludy Károly ötvenedik születésnapjára kér a méltán elhíresült (elhírhedt) Psychétõl emlékiratot a költõrõl, mely egy félresikerült ebédmeghívás „kaczagtató” története – Ungvárnémeti részvételével. A visszaemlékezést követik a valós költõ válogatott költeményei. A kötetet visszaemlékezések zárják: Psyché Csernus Mariann színésznõre tett hatását leíró levél (melyrõl Fodor András is ír), egy költött „kortárs”, Acháth Márton emlékezése a Magyar asszonyok arczképcsarnokából kiemelve és Weöres utószava, aki újra leírja, pontosítja a Psyché-életrajzot.
Szövegtípusok és mûfajok kavarodása jellemzi ezt a keverék-könyvet, de hogy hány és milyen szöveggel, azt mindenki másként látja. „Három szöveggel kell számolnunk mindenekelõtt: egyrészt Psyché prózai emlékezésével ...; egy fiktív szerzõ, Achát Márton fiktív, töredékes életrajzával a költõnõrõl; valamint Weöres saját utószavával” (Bán). Miklós Pál ennél több mûfajt különít el: gyermekdal, bölcselmi óda, pásztoridill, politikai szatíra, költõi episztola, versbe szedett anekdota, epigramma, himnusz (ezek párját megleljük az Ungvárnémeti-hagyatékban is), memoár, memoárjellegû kommentár a versekhez, háziasszonyi feljegyzések, dráma, irodalomtörténeti írások, esszé vagy novella, versbetétek, kritikai megjegyzések, levelek, azaz egy életrajzi regény.
„Lónyai Erzsébet szeszélyes és következetlen írásmódját e könyvben átvettük;  a kor többi szerzõjét is; az akkori ortográfia nem volt egységes. ... Psyché szavaihoz és mondataihoz sajátos írásmódja is szervesen tartozik; hangzása, de néha jelentése is megváltozna a mai helyesírásban. Élete során ortográfiája sokat változott, a ts-t késõbb cs-re, a tz-t cz-re cserélte; élete utolsó éveiben helyesírása alig tér el kortársaiétól. Beszédének, az ódon írásmód és fogalmazás ellenére, teljes közelsége, személyes jelenléte van...” (Weöres, 280.). Íme, a választ megint eleve megadja Weöres – mintha azt akarná elérni, hogy ne is törjük a fejünket azon, ami meg van magyarázva? Vagy sajátos ellentétekre épülõ gondolkodásával éppen erre sarkall – nesze nektek, ezzel kezdjetek valamit, ha tudtok! „Annak ellenére, hogy Kazinczy a mentora, inkább verseghys ypszilonista ortográfiát használ, s csak késõbb fogadja el mesterét” (Csetri, 680.) – állapítja meg Csetri is. De hát Psyché „származása, életkörülményei, nõi mivolta biztosítják számára a mûvészi különállás lehetõségét, az amatõrlétet. ... a pátoszt messze elkerüli (a fiatal Vörösmarty dörgõ hexametereinek korában!). A költõi függetlenség az anyagiak, és a hírnév káprázatainak lebecsülése következtében adatik meg ... Ezért soha nem éli meg a mûvészlét kínjait, kétségbeesett zuhanásait és béklyótlan szárnyalásait ... teszi képessé a mûvészsors átélésére” (Fábri, 562.). Somlyó szerint „egy irodalmilag sem létezõ nyelvet kellett mûvileg elõállítani... egyetlen olyan szót sem használ, amelyet korában nem használhatna, de sok olyat, amely mégsem szerepel a korabeli költeményekben; egyetlen mai kifejezéssel sem él, de kifejezéseinek egymábafonódása rejtve olyan gondolkodásmódról árulkodik, amely a mi korunké; egyetlen olyan versformát sem alkalmaz, amely ne lett volna használatos a maga korában, de mindegyiket úgy használja, ahogy a korabeli költõk még nem használhatták.” (Somlyó, 106.). A nyelvi tarkaság éppúgy fémjelzi a Psychét, mint a mûfaji sokrétûség. Diakrón metszetben a következõ nyelvállapotok rögzültek: egyfelõl Psyché költõi és – mint említettem, saját korát meghaladó – prózai nyelvezete, másfelõl Aczhát 1871-es memoárjának nyelve, végül Weöres 1971-es utószava (vajon mi történt a kettõ közötti 100 évben – Psychével, a nyelvvel, a mûfajokkal, ...?), melybe Toldy 1829-es bírálata is beilleszkedik. Ezen felül – ha ez még mindig nem lenne elég – nemcsak a magyar, hanem az idegen nyelvi tarkaság is jellemzõ (vajon a Psyché-költötte versek az akkori, 1800-as évek közepi nyelvállapotokat tükrözik?): francia (pl. Frantzúz leçon közepett), német (Die taube Priorissa) és cigány (Ungvárnémeti Tóth László emlékezetére). Fábri Anna szerint: „a – legszigorúbb – formai kötöttségek vállalása nem kényszerû önkorlátozás, hanem éppen ellenkezõleg, oly széles körû lehetõségek birtoklása, amelyek a valóság legbonyolultabb viszonylatait is képesek átfogni és magukon átsugároztatni.” (Fábri, 561.).
Barthes azzal indokolja a Szerzõ halálát, hogy a „mû magyarázatát mindig abban keresik, aki létrehozta, mintha a fikció többé-kevésbé áttetszõ allegóriáján túl végsõ soron mindig egyetlen személy hangját hallanánk, a szerzõét, aki feltárja »titkait«.” (Barthes, 51.). Azt hiszem, ha elfogadjuk Psyché szerzõségét, akkor ellenkeznünk kell Barthes-tal, hiszen Psyché lírájának (és prózájának) éppen az adja édes ízét, hogy a hajdani költõnõ olyan személyes hangon szól hozzánk, amennyire csak tõle telik. Éppen ezzel van problémája az õt kritizáló Toldy Ferencnek is: „Olyan tûzvész, mely felperzseli a hajlékokat, a csak hamvat s omladékot hagy dúlása nyomán. ... Példátlan egy asszony költõnél íly nyilvános gyónás, és szemérmetlenség. ... az õszinte versek költõ asszonya” (Weöres, 277–278.). Barthes nyomán kettéválasztható Psyché és Weöres szerzõsége: „A Szerzõ eltávolítása nem pusztán az írás aktusának történeti ténye: tetõtõl talpig átformálja a modern szöveget. Az idõbeliség is megváltozik. Amíg hiszünk a Szerzõben (Psychében), mindig úgy fogjuk fel, mint saját könyvének a múltját: a könyv és a szerzõ egy vonalban helyezkednek el, mint elõtte és egy utána: a Szerzõ táplálja a könyvet, azaz a könyvet megelõzõen létezik, a könyvért gondolkodik, szenved és él. (Ez nem igaz Psychére.) ... A modern író (Weöres) viszont saját szövegével egy idõben születik meg (/újjá): nem tekinthetjük olyasvalakinek, aki megelõzi saját írását vagy több, mint ez az írás, nem alany (azt teremtett egyet), amelynek a könyv volna az állítmánya; kizárólag a megnyilatkozás idejében él, s minden szöveget örökké itt és most írnak.” (Barthes, 52–53.).
Hogyan teremti meg Weöres a Psyché hitelességét? Bán Zoltán András szerint egyszerûen, Jean-Marie Schaffer olvasati szerzõdése (contract du lecture-je) segítségével: minden irodalmi szöveg „javaslatot tesz arra, hogyan is olvassuk. A Psyché esetében ... ha aláírjuk a fikció, és realitás viszonyáról is döntünk egyben. A fikció szerint ... Lónyai Erzsébet teljes életmûve. ... Két tény vezet ki ebbõl a valósággá vált fikcióból, az egyik a könyv borítója ..., a könyvben ott olvashatjuk Ungvárnémeti Tóth László verseit is, egy kötetben szembesülünk tehát egy valóságos és egy képzeletbeli költészettel, mely a fikció szerint ugyanabból a korból származik. Realitás és fikció vitáját egyes-egyedül a kötet fülszövege dönti el egyértelmûen, ez leplezi le Weörest, mint a Psyché szerzõjét.” (Bán). Én személy szerint megelégednék a hitelességet tekintve azzal a minden részletre gondosan kiterjedõ szerkesztõi bravúrral, ahogyan Weöres alátámasztja Psyché élettörténetét, mégha itt-ott „kilóg a lóláb”: néhol – szerintem szándékosan – az adatok pontatlanok, vagy homályosság takarja õket. Horváth Györgyi is: „a Psyché narratív szerkezete a különbözõ szövegtípusok felvonultatása ellenére is a koherens jelentések kinyerését segíti elõ azáltal, hogy a benne megszólaltatott különféle diskurzusok ellentmondásmentesen szervülnek egy magasabb egységbe” (Horváth, 420.). Miklós Pál számára a hitelesség kérdése nem itt kezdõdik. Ellenõrizte a földrajzi nevek valódiságát, melyek térbelileg pontosítják és igazolják a történetet, továbbá megvizsgálta a Psyché( környezeté)ben felbukkanó történelmi személyeket is. Ezek között már nemegy olyannal is találkozunk, akik csak Weöres képzeletében születtek meg (vagy maradtak életben). A valós és fiktív személyek egy családon belül is keveredhetnek (pl. Dessewffy Józsefnek 1812-ben nem lehetett Amália a nevelt lánya). De õ (ti. Miklós Pál) is úgy gondolja, „a történeti hitel feltételét a földrajzi nevek s néhány valódi történelmi személy neve teljesen kielégíti” (Miklós, 131.). Úgy találja továbbá, hogy a dátumok is gondosan vannak egyeztetve. Fábri Anna szigorúbb: „Psyché alakja nem a tényekbõl és adatokból nyeri hitelességét. Hiszen a legtöbb vele kapcsolatos esemény, amelyekbe történelmi hitelességû személy is bele van vonva, szándékosan hamis, félrekeltezett. Psyché hitelessége legszélsõségesebb emberi lehetõségek megmutatásából, az ellentmondások törvényszerû voltának ábrázolásából fakad. ... a nyelvi és formai archaizálás nem a hitelesség megteremtésére szolgál, inkább csak az illúzió felkeltésére.” (Fábri, 560–561.). Somlyó György nem hiszi az elhihetetlent: „csak a mûvészet síkján akarja elhitetni, hogy sohasem élt költõnõje valóban létezett. Úgy tesz, mintha kitalált alakja valóságos volna – de úgy tesz úgy, hogy mindnyájan tudjuk, hogy csak úgy tesz. Így aztán az õ csalása álcsalás, amely a költõi varázslat alatt igazzá válik... visszamenõleg megváltozik a történelem, visszaépül belé az, ami valamiképp kiszorult belõle... Weöres Sándor azt a Psychét játssza, aki viszont Weöres Sándort játszik” (Somlyó, 104–105.).
Miklós Pál rendkívül szellemes és hatásos ötletnek tartja a különbözõ szerzõk mûveinek Psyché-adaptációját: azaz a Psychének ajánlott/tulajdonított versek jelenlétét. Azaz, a Göthe úr után – Nähe – Közelség címû vers (Nemes Nagy Ágnes fordítása, itt: 59.) valójában nem Goethe után, hanem -tõl született (Goethe, 368.). Christian Zedlitz (Erhörung – Meghallgatás; Jos. Chr. Von Zedlitz után, 97.) és Shelley (Shelley után, 115.) verseit köteteikben nem találtam – de „Psychés” szerzõségük már megkérdõjelezõdött. Kazinczy három költeménnyel szerepel a Psychében: az Ungvár-Németihez (Kazinczy, 69.) címû, melyet Psyché mottónak használ memoárjához, 1822-ben született (tehát valójában nem szerepelhetne az 1820-as emlékezésben). A másik kettõt Weöres – mint Psychérõl írtat – idézi, Az én sugallóm (Kazinczy, 78–79.) 1810-ben keletkezett. Ekkor Psyché 15 éves volt, a – gróf Török Istvánra (is?) nézve – botrányos széphalmi kirándulás két évvel késõbb esett meg, de ettõl még elfogadható a dátum hitelessége (bár a versek tanúsága szerint Psyché 1810-ben csak Sátorallya-Újhelen, Tállyán és Szeiglongban járt – ez nem kizáró ok). A Músámhoz-t viszont nem találtam egy Kazinczy-kötetben sem, Toldalagi Pál versének szintén nem bukkantam nyomára.
A hitelesség másik forrása a Weöres-kreálta vagy valódi irodalomtörténet. Psyché egyfelõl a korabeli társaságban mindenkit ismerõ alakként tûnik fel, olyan alakként, akit „szoros szálak fûznek a korszak megannyi ismert alakjához: kinek szeretõje (pl. Veseléni Mika), kinek elmésen társalkodó ismerõse (pl. Ungvár-németi), tanítvány (pl. Kazinczy) vagy rokon (gróf Desevffi Jósef), kíváncsi, sok mindenre odafigyelõ, sok mindent megjegyzõ szemlélõ.” (Vallasek, 43.). És provokálja, leleplezi a kanonizált irodalomtörténetet – folytatja Vallasek –, Török Sophie-ról (aki valójában nem Kazinczyné, hanem Babitsné), Berzsenyirõl vagy a „pernahajder” Kisfaludy Károlyról. Weöres – aki Kovács Sándor Iván szerint „szerette magát kissé cigánynak hinni (mégiscsak énkiterjesztés a Psyché?) – otthoni kedveskedõ beceneve, a Sankó ismerõs lehet Ungvárnémeti öccsérõl, aki ugyan kilenc éves korában meghalt az anyakönyvi leírások szerint, Weöres mégis feltámasztja: „S a család el-tartója László testvér ötcse Sándor, helybéli Ref. cantor és tanító” (Weöres, 136.). Szerintem a legszembetûnõbb bravúr – szemben e „kicsinységekkel” – mégiscsak az a háttér, mellyel valóban hihetõvé válik a Psyché-történet: Aczhát Márton és Toldy Ferenc írásainak beépítése a szövegegészbe. A kortárs vízszabályozó mérnök és mûkedvelõ író, Jókai barátja serdülõkori személyes élménye a két „nõsténnyel”, Dessewffy Amáliával és Psychével. A szociálpszichológusok azt állítják, hogy amikor olyan hatás ér, amely szándéka szerint befolyásolni kíván, sokkal meggyõzõbb, ha személyes élmény vagy tapasztalat áll mögötte, jobban hiszek egy rokonnak vagy barátnak, aki tapasztalja, mint egy idegennek, aki állítja azt, amivel befolyásolna. Nos, éppen ezt a trükköt alkalmazza Weöres, amikor Aczhát esszéjét behelyezi az életmûbe, a személyesség hangja egyúttal a meggyõzés hangja is. Fáy Andrásnak írott levele Psyché korai halála miatt megválaszolatlan maradt, de nem úgy Toldy Ferencé. Az ítész véleménye és Psyché költészete éppen annyira távol áll egymástól, mint a költõnõ és Ungvárnémeti lírája. Toldy a hazafias költészet hiányát rója fel, miközben tisztában van azzal, hogy Psyché kimondatlanul is, de szívén viseli a korabeli irodalom fejlõdését. Toldy: „Könyörögve kérem, genialiitását domesticálja, s én leszek a legboldogabb olvasója! ... honunk állapotja iránt ugyan oly hideg, mint arictocratiának majd teljes egésze. Már mint a verseiben; mert hiszen az életében nyoma sincs e közönynek, ismerjük gyakori adományait; nemcsak ád, hanem jó ésszel ád, jól megnézi, hová, mikor, mennyit.” (Weöres, 277–278.) – Psyché (eszmei) bõkezûségére apellál Nagy Péter is. De Psyché szabad, öntudatos alkotó, „nem tesz különbséget élete egyéb cselekedetei és költészete között”, „a Kazinczy diktálta irodalmi ízlés és magaviselet tartalmilag érintetlenül hagyja Psyché poétikai alkatát ... semmilyen személyes anyagi érdekeltség nem fûz a költészethez ... eszébe sem jut, hogy költõi-verselési tehetségét áruba bocsássa (cáfolat: halála után a hagyatékában találtak német nyomdák ajánlatait verseinek kiadására Weöres, 278.)... törvényszerûen áll kívül az irodalmi divatokon és minden irodalmi mozgalmon” (Fábri, 564, 562.). Psyché: „Hazámat mint természetes leget Szívom, nem érzem, s róla hallgatok. De honfiúi buzgalmát tisztelem, Antúl inkább, mert új és feltörõ, S én könnyelmû vagyok, nyíltan bevallom, Öcsém Uram bocsájtsa-meg nekem.” (Weöres, 113–114.). Olasz ebben Weöres esztétikai elveit látja: Próteusz sem hajlandó líráját a kortársai szája íze szerint alakítani. Másrészrõl: „De hiszen így történt, így igaz! tehát a költészetben hazudnia kell? – Nem, a költészetben nem kell hazudni, nem is szabad; hanem a realitast az idealissal harmoniába rendezni.” (Weöres, 276.) – Psychének egyszerûen más volt a témája, nem is ír(hatot)t volna hazafias lírát. De Weöres Psyché lírájának megítél(tet)ését megítélésünkre bízza, máshol viszont Psyché olyan félreérthetetlenül önironikus, hogy nem tudjuk/akarjuk menteni. Toldy nyomán tehát Psyché ars poeticája: „Nem szabad többet kifejezni, mint ami bennünk van, mégha ezt el is várják tõlünk” (Fábri, 569.); „Psychének nincsenek ún. alkalmi versei, vagyis megrendelésre írt költeményei, az õ költõi »alkalmai« a lélek nagyobb-kisebb alkalmai, megrázkódtatásai vagy csak megrezdülései.” (Miklós, 133.). Psyché és Ungvárnémeti lírája közötti különbség: „Ficzkó, te merõ Abstractumot írsz. Nálad a fa nem fa, hanem valamelly Idea allegoricus fája; nálad a Tátra nem hegy, hol az ember a lábát törheti, hanem szent magasság, hol Zevsz sas madara honol. Te a Concretumoktúl elvonod az illatot, mozgást, életet, minden hideg és kemény leszen, márván liget, márván Istenek, márván ember és asszony: te nálad minden kõbûl és ércbûl vagyon. Ellemben én, ha bármirûl írok, azt akarom, hogy tapintatja, íze, bûze legyen. Ha kalács evésrûl írok, úgy érezze az olvasó, mintha õ enné; ha keblem, vagy derekom említem, érezze, hogy véle hálok, vagy legalább is szorosan mellette ülök. Az egész Világ ölelõ kurva Vénussza légyek, vagy ha nem lehet, minden olvasóimé.”. Ungvárnémeti válasza: „Te kurva vagy, de én nem. Az élet tele s tele kurvasággal, ezért megvetem, s Poesisemben el-kerûlöm. Hogy ha minden napjaimmal kéntelen szolgálom is, énekemmel nem fogom õt szolgálni. Mondád, én nálam minden márvánba fagy: adja Isten, igazad legyen! Ha az élet meg-gyaláz engem s mindenkit, én viszontag meggyalázom õt, Hymnusaim a por és sár felett szárnyalnak, s az alantast meg-csúfolják, ki-tagadják, le-gyõzik.” (Weöres, 133.). Ez a „vád” azon Ungvárnémeti ellen, akit Weöres különben így méltatott: „a páraszerûen finom nyelvezet fátylában a világ szinte eltûnik”, „shakespeare-i erejû kifejezések”, „szokatlanul merész kifejezéseivel a modern líra elõfutára”, „elvont, allegorikus poéta, írásaiból nem ismerjük meg mindennapi körülményeit”, „élettõl elforduló, kristályszerûen zárt, elvont versei”, „éppolyan anakronisztikus jelenség, mint némelyik külföldi kortársa” (Idézi Kovács Sándor István), azt a trükköt alkalmazza, amit már máskor is: a kritikát „más” szájába adja, a dicséretet a sajátjáéba. „Túlontúl tiszta ez az »étheri líra« – árnyéka, egy német legenda szerint, annak nincsen, aki eladta a lelkét az ördögnek” (Selyem, 57.; pl. Adalbert von Chamisso: Peter Schlemihls csodálatos története).

 

Az esszé második része itt olvasható.