Látta a fiút, aki először megcsókolta, majd másnap hallotta, hogy a fiú megnyert valami fogadást. Látta sorsának reménytelen alakulását, mert semmi esélye, hogy felvegyék egy főiskolára, vagy hogy munkába állhasson. És látta, amikor… És látta, ahogy…
Már-már fuldokolt a feltört emlékek súlya alatt. Úgy érezte, hogy valaki megragadja a mellkasánál fogva és szétszakítja. Majdnem felkiáltott a tudattól, hogy neki értelmetlen az élete. Semmi jó sincs benne, semmi érték, semmi szeretet, semmi remény. Semmi, semmi, semmi.

Egy mélyreható tekintet

A lány felszállt a buszra. Erőtlenül roskadt bele az ülésbe. Könnyeivel küszködött. Fájt, fájt mindene, egész lénye. Az a valami sajgott, zokogott, ordított, amit léleknek nevezünk. Nem hitte, hogy valaha is jobban lesz. És nem is akart jobban lenni. Nagy ugrásokkal futott át életének fájdalmas pontjain. De ezek csak befejezetlen gondolatok maradtak. Olyan sebek ezek, amelyeket nem jó újra meg újra hasogatni, mert a lelki fájdalom átmegy testibe. Látta maga előtt alkoholista apját, amint felé közelít, és tudja, hogy mindjárt csattan az első pofon. Látta maga előtt anyját, aki a fotelben ül a maga 48 kilójával és a tévében nézi a műsorszünetet, tudomást sem véve a külvilágról évek óta. Látta a férfit a szomszédból, aki bevitte a fáskamrába és ocsmány pornóújságokat mutogatott neki, majd lassan közeledett… Látta az osztálytársait, akik mindig kiközösítették, mert ő nem volt sem szép, sem okos, sem gazdag. Látta a fiút, aki először megcsókolta, majd másnap hallotta, hogy a fiú megnyert valami fogadást. Látta sorsának reménytelen alakulását, mert semmi esélye, hogy felvegyék egy főiskolára, vagy hogy munkába állhasson. És látta, amikor… És látta, ahogy…
Már-már fuldokolt a feltört emlékek súlya alatt. Úgy érezte, hogy valaki megragadja a mellkasánál fogva és szétszakítja. Majdnem felkiáltott a tudattól, hogy neki értelmetlen az élete. Semmi jó sincs benne, semmi érték, semmi szeretet, semmi remény. Semmi, semmi, semmi. Túl zaklatott volt ahhoz, hogy kitalálja öngyilkosságának módját, de az elhatározás a tudatalattiban már megszületni készült. Ebben a kínlódásban vette észre a férfit, aki átlósan ült vele szemben. Elsőre tudomást sem akart venni róla, hisz annyira el volt foglalva önsajnálatával, sorsának kegyetlenségével, hogy egy sármos férfi a buszon őt nem tántoríthatta el a még meg nem született gondolattól. De amikor már harmadszor nézett fel könnyes tekintete mögül, muszáj volt észrevenni, hogy a férfi őt nézi. És nem is akárhogy! Valamiféle átható tekintete van ennek a férfinak. Elég helyes, gondolta magában. Igazából olyan, mint az ideálja. Hosszú barna haja van, zöld szeme, kreol bőre. Fekete ing, fekete farmernadrág, fején napszemüveg. A mellette lévő ülésen egy gitártok van. Hű, gondolta magában a lány! „Ahogy álmaim férfiját képzelném. A gitáros latin szerető, de mégsem! Ez a fiú érzékeny, aki tudja értékelni azt, aki vagyok. Aki a dolgok mögé lát, aki velem szenvedne a bajban, és velem örülne. Szeretné az apró kis idegesítő dolgaimat is… Hiszen ez látszik a megjelenéséből, ahogy ott ül, sugárzik belőle, hogy ő más… És engem néz, engem. Hihetetlen!”
Aztán látta, ahogy a fiú ajkain valami mosolyszerű jelenik meg. Azt gondolta, hogy ez neki szól. „Biztos az jár a fejében, hogyan szólíthatna meg. Tetszem neki, ez nyilvánvaló, látszik ebből a mosolyból is. Nem, nem lehet, hiszen mi tetszhetne rajtam?! De hát akkor miért néz ilyen állhatatosan és miért mosolyog? Tulajdonképpen nem is vagyok én csúnya, miért ne kellenék neki?”. Így folytatta álmodozását tovább a lány. Elképzelte a szerelmet, elképzelt egy szebb életet és jövőt. Nem is látszott már olyan sötétnek sem a múlt, sem a jelen. Pozitívan és derűsen libegett le a buszról, nagy mosolyt küldve az „érzékeny latin” felé.
Egy megállóval arrébb a fiú is leszállt. Fehér botja segítségével elbotorkált a lócáig. Kivette tokjából a gitárt és elkezdett játszani. Talán estére megkeresi egy kenyér árát.