”Én dumáló viszonyban vagyok a halállal” szokta mondani poénkodva, néha. „Ha kedve van, meglátogat a kertben.” Természetes volt a hullák bűze is, ami már két-három órával a temetés előtt megérkezett, ha nagy volt a meleg. A pap egyszer elmagyarázta hogy a hozzátartozók, annyira zavarban vannak, hogy legtöbbjük a legerősebb hulla bűzt sem érzi. „Ha tehetném csak temetési beszédeket írnék” – szokta mondogatni.

Súlytalan hullám

A tengert nézi. Nézi a tengert. A pirkadati hullámokat. A hullámverőt. Meg mindent. Úgy egybe a képet. Próbája átérezni az összbenyomást, de darabokra hullik. És a benyomás darabok unalmasak. És már mindet látta.
Véhá unja. Ha már kijött megvárja a napot persze. De unja. Ez a gondolat felvillanyozza. Nem egészen érti, hogy mit keres itt de, szinte már élvezi. Ez az üldögélés itt érzelgősségre vall. Először csak elképzeli, ahogy feláll, és sétálni indul. Nem húzza le a cipőjét, az hülyeség. Amúgy is elég kopott zokni van rajta, ráadásul a tegnapi... Nem volt ereje tisztát keresni a szobában. Most kicsit szégyenli magát, habár egy lélek sincs a parton, hanyag arckifejezést ölt, fentebb húzza az órát. Eszébe jut, hogy fel akarat állni, de most más hangulat szele csapta meg. Jó lenne egy slukk. Egészen kicsi, le nem tüdőzött slukkocska. Látja maga előtt a kavargó függvénygörbéket. Olyanok mintha a hullámok lennének gravitáció nélkül, egy különös más bolygón. És Véhá ahhoz a bolygóhoz tartozik. Így érzi. Egy bolygón, ahol a hullámok súlytalanok. Ismételgeti magába. Szeretné valahova leírva látni. Kecses női kézírással.  Egy apró kezecske finom ezüst gyűrűvel az ujján, felette pici sebhely. De végül is mindegy persze. Kezdi szoktatni magát a gondolathoz, hogy csak úgy, a homokba írja. Ez a legkézenfekvőbb, de ronda. Akkor végül is nem is kell a mondat első fele. Alkuszik magával. Kitudja soha nem lesz alkalma máshova leírni. Felpattan. Szinte előre bukik, de rögtön hátat is fordít a tengernek, és már írta is nagy ákombákom betűkkel: „hulla”. Itt elmosolyodott, szélesen, és a homályba meredt.
A hulla szóról mindig apám jut eszembe, ahogy mondja: „Ha nincs más fiam a hulla is ehető”. Temetőőr. Amióta az eszemet tudom, a temető mellet lakunk egy korhadozó kúriában. A kiegyezés idején hagyta az egyházra egy kisnemesi família utolsó sarja. Azóta a fele leomlott. Állítólag volt apámnak rendes munkája is, de a nagy változás után kitették a gyárból. Egyszer egy nagyobb diák azt kérdezte tőle ”Te vagy annak a szekusnak a kölyke?”... Véhá persze soha nem merte megkérdezni, túlzótan őszinte embernek ismerte az apját ahhoz, hogy letagadja. És gyengének. Mindig mikor temetés volt bezárkózott a kamrába, és hogy ne hallja, fennhangon énekelt valami nótát, amit a rádióba hallott. 
Véhát nem zavarták a temetések. Már nagyon korán megszokta, hogy nem szabad hangoskodnia, de amúgy nem izgatta a dolog. Elfogadta, mint azt hogy az anyja hétről hétre levágja a körmét. ”Én dumáló viszonyban vagyok a halállal” szokta mondani poénkodva, néha. „Ha kedve van, meglátogat a kertben.” Természetes volt a hullák bűze is, ami már két-három órával a temetés előtt megérkezett, ha nagy volt a meleg. A pap egyszer elmagyarázta hogy a hozzátartozók, annyira zavarban vannak, hogy legtöbbjük a legerősebb hulla bűzt sem érzi. „Ha tehetném csak temetési beszédeket írnék” – szokta mondogatni. „Erre még úgy ahogy figyelnek. Talán a Lázáros story motoszkál bennük, mint valami tudat alatti féreg. Vagy nem tom. Néha egy-egy özvegyasszony úgy fúrja az arcomba a tekintetét, hogy röhögnöm kell. Ilyenkor kezdek el, vicceket mesélni, példázatszerűen persze. Te pedig fiam -és hideg, fehér kezét Véhá vállára tette – szokd meg a halál gondolatát, és akkor minden fasza lesz.”  És Véhá így is tett. „Nem félek a haláltól - magyarázta egyszer mikor egy szomorú szemű lány le akarta kötözni meztelenül, és egy kenyérvágó késsel hadonászott- de a játszótársamnak se szabad tekintenem. Inkább, mint egy protokoll puszit egy gyönyörű hölgynek. ”
– Hogy érted? – kérdezte a lány, és összeráncolta a homlokát, de a szájával pajkosan mosolygott, mint egy tanító néni, akinek a kérdésére a diák eszméletlen baromságot haknizott.
– Nem tudom –hajtotta le a fejét Véha. Legalábbis így emlékezett.
Szinte semmilyen emléke nem volt a gyermekkorából. Véhá így gondolta. Úgy élt benne, mint egy munkásszappan, amit az anyja szokott a temető szélén lévő csapocska mellé tenni. Nagy márkajelzéssel a tetején, néhány buborék benne és egymásba fonódó alig különböző színek. A fuldoklásokra emlékezett a háztetőn. Amikor a cserepeket kellett igazgatnia. Minden valamire való vihar lesodort néhányat. Már hat-hét éves korától ő kellett pótolja. Tériszonya volt. Már akkor is szédült mikor a létra végére ért, de ott fent már néha annyira remegett a keze, hogy elejtette a cserepet, amit pótlásnak vitt, úgy hogy a tető egy egész darabon csupasszá vált. Ilyenkor az apja csak bement a szobába, ült és nézett, magában dühöngött. Csak egy jó húsz perc múlva került elő, és némán adogatta fel a cserepeket. Véhá rájött, hogy ha csak félig nyitja ki a szemét, csak úgy hogy a tárgyak körvonalai alig látszódjanak, sokkal könnyebben átvészeli az egészet. Így szokta meg a félelmet is. Lassan várni kezdte a viharokat, hogy tökéletesítse a módszerét. Az volt a célja hogy úgy érzékelje a világot, hogy csak az arcát fordítja oda. A bőr is érzi a visszaverődő fénysugarakat, csak nem fél tőlük. A vakok is érzik a tárgyakat, csak úgy... Véhá hitt benne, mindenesetre. Egyszer mikor a szülei elmentek valahova, odatámasztotta a létrát a falnak, és felment. Félig behunyt szemmel a  egészen a tető gerincéig mászott négykézláb, ott felegyenesedett. Az arcával megkereste a napot, aztán mindenféle előzmény nélkül kinyitotta a szemét. „Nem láttam semmit csak egy kibaszott nagy fényt, de éreztem, hogy ott a tetőn közelebb vagyok a naphoz. Próbáltam szilárdan állni. Nehéz ezt leírni - írta körülbelül öt évre rá a naplójába -, de mintha azóta egészen más élményem lenne a világról. Egy fajta inverz beavatás volt, nekem ott kezdődött a gyermekorom igazán. Akkor nem tudtam, de így utólag, úgy tűnik. Talán. Ahogy átjárt ott a meleg energia, mintha a vérereimben is sárga fény folyt volna. Furcsa profán szerelem első pillanata volt ez, valami alig létezőbe. ”
Véhá meg kell forduljon. A hátán érezte hogy a felkelő nap első cirógatását. Most be kéne ússzon. Nagyot lépett hátra vigyázva, hogy az öt betű ne sérüljön meg, leült, és sodort magának egy szál cigit. A magabiztos mosolyával nézte, hogy kergeti szembe vele a füstöt a szél. Közbe a betűket már nyaldosta a dagály. Kicsit szomjas volt. Felállt a formátlan csikket a tengerbe pöccintette és elvigyorodott, de most úgy, mint aki nem figyel magát. Az arcával megkereste a napot, belenézet és jól érthetően szavakat mondott: „Most szimbolikusan protokoll puszit kaptál a fényes képedre. De a hullámok súlytalanok.”