Szekeres Nikoletta: Az avantgarde kora lejárt!

A szegedi Grand Caféban július 24-én, 25-én és 26-án éjféltől a Kispendrajv, avagy a szegedi panyiga (+ egy fókavadász-imitátor) című Metanoia Artopédia-előadást lehetett megnézni. Megnézni. Végignézni. Végigülni. Mást nem.

Az avantgárd kora lejárt…!

„A közönség ebből az egészből egy kukkot sem ért”

A művészetnek, véleményem szerint, akkor van értelme, ha éppen csak annyira öncélú, hogy a közben a közönségének is nyújt valamit. A néző igenis szórakozni szeretne, élvezni, nevetni, sírni, gyűlölni, látni – bármit, ami által kap valamit. Az avantgárd kora lejárt, és bár a posztmodernben a művész mindent megtehet anélkül, hogy közönség nélkül maradjon, gondolnia kell arra is, hogy valamiből megéljen. Azaz mégis elmenjen valaki, és megnézze. Tehát kell neki a közönség. Nyilvánvalóan az is reklám, az is nézőt hoz, ha elterjed, hogy ilyen értelmetlen zagyvaságot nem láttam még, de biztosan ez lenne a cél…?
A Kispendrajv, avagy a szegedi panyiga (+ egy fókavadász-imitátor) leginkább egy LSD-utazásra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy az legalább élvezetes. Egy triphez hasonlóan az egymás után következő, de összefüggésben nem lévő mondatok itt is hatalmas életigazságokat mondtak el – mint amikor valaki rátalál a világegyetem egymondatos, nagy összefüggéseire –, és a színészek által kiadott különböző hangeffektusok is legalább annyira elnagyoltak és kiszámíthatatlanok voltak. Ha abból a szempontból kívánom megítélni az előadást, hogy egy ember hányféle hangot és hangmagasságot képes produkálni, minden bizonnyal a legsikeresebb színdarabot láttam. Egy hallucinációban azonban még mindig több összefüggés van, mint a Kispendrajban volt. Nem ragaszkodom körmöm szakadtáig a történethez, és nem ragaszkodom az értelemhez sem. De az első tíz percet követően nem voltam hajlandó mindenről lemondani.
Nem akarom, hogy kegyetlenül fogjon a tollam. Gyönyörű fényjátékokat láttam például, és az öltönyös-keménykalapos uniformis is igen látványos volt. A színpadképben találkoztam egyedül némi kézzelfogható ötletességgel, de ez igencsak kis súllyal esett szigorú mérlegem serpenyőjébe. De mindezek ellenére sem találtam választ arra a kérdésre, hogy miért ülök ott. Mit akarnak mondani nekem…?
A töredezett mondatok az elromlott kapcsolatról, humánus fókavadászatról, a mozigépészről, Bruno Schulzról és a doktornő tomporáról; a násznépnek öltözött színészek; az elviselhetetlenül recsegő szaxofon, és Löw Immánuel gondolatai kusza zagyvalékká alakultak. Nem lettem gazdagabb, nem kaptam semmit. Azt pedig kiváltképp sajnálom, hogy több, általam nagyon tehetségesnek tartott ifjú szegedi színész ilyen darabokban tékozolja el a tehetségét.
Nem vitatom, tudhattam volna, hogy nem számíthatok szokványos előadásra. Azt sem vonom kétségbe, hogy ezek után némileg jogtalan a kritikám. Lehetséges, hogy nem érintett meg az avantgárd szele, az is, hogy nincsen szemem a (magas művészeten túli) plafon-művészetre – de az is, hogy a színház nem lehet ennyire öncélú.

Szekeres Nikoletta