Irodalmi Jelen

Szajlázás, Por-se, halálszerelem

2009. október. 25. - 06:48

Oravecz Imre és Beney Zsuzsa életműve előtt tiszteleg a Parnasszus őszi száma. Turczi István főszerkesztő ugyan hadart kicsit a Műcsarnokbeli pörgő, informatív, sokszereplős lapismertetőn, ám tizenkét szerzőt úgy megszólaltatni másfél óra alatt (felolvasásokkal és zenei betétekkel), hogy senki ne érezze csupán díszletnek magát, nem kis teljesítmény.

Szajlázás, Por-se, halálszerelem

Oravecz Imre jelentőségét méltatták először a folyóirat legújabb számában a szajlai íróról tanulmányt közlők. Sajnos a Kossuth-díjas alkotó nem tudott részt venni a rendezvényen, mert a MÁV nem indított este már olyan vonatot, mellyel hazajuthatott volna a Nógrád megyei településre. Payer Imre a hermetikus líra költészetfelfogásához kötődő első verseskötet, az 1972-es Héj és az 1998-ban megjelent Halászóember (Szajla – töredékek egy faluregényhez) jelentésképző technikáit vetette össze remekül. Nehéz-e fogást találni a fiatal irodalomtörténészeknek Oraveczen? – kérdezte Turczi. Hiszen „kötetei külön univerzumot alkotnak, az az olvasó első benyomása, mintha homlokegyenest az ellenkezőjébe fordulnának, például a személyesség tekintetében”. Rácz I. Péter szerint a folyamatos újrakezdés a Halászóemberig, illetve A chicagói magasvasút... című gyűjteményes verseskötetig (1994) tartott, aztán a „szajlázás” központi metaforává vált, szépirodalmi és non-fiction művekben együttesen értelmezve, szerepeltetve lakóhelyét. „Röghöz kötött valósága” követhető geográfiailag és családtörténetileg egyaránt, íróként azonban neki „csak a Szajla-tapasztalatból, -élményből fakadó lehetőség izgalmas, ami lehetővé teszi, hogy az emberiség emberségállapotáról elmondja az általa gondoltakat.”

Payer Imre, L. Varga Péter, Rácz I. Péter

L. Varga Péter az 1972. szeptember prózaverseinek kapcsán, a kései modernség fogalmának fejtegetése közben arra az egykori, nagytudású irodalomelmélet tanáromra emlékeztetett, aki sosem tudta egyszerűen, közérthetően kifejezni magát. „Nem a szöveg fölött létező szubjektum teremt narratívát itt Oravecznél, hanem olyan diszkurzív mederből merít…” – a mondat végére elaléltam. De a Szajlák fölriasztottak. Később világosan kifejtette szerencsére, hogy a prózavers-ciklusban csupán a nyelvi megalkotottságon keresztül jöhetett létre a lírai alany. Suhajda Péter szintén „az identitás megképződését gátló jegyekkel” foglalkozott, felidézve emlékeit a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen német irodalmat és amerikai őskultúrát tanító Oraveczről, aki ösztöndíjas hallgatóként, majd vendégtanárként is megfordult az Egyesült Államokban. „Háromszor disszidált”, mondta Turczi, kiemelve, hogy Oravecz az angol nyelven írt verseit maga fordította magyarra, hogy a Parnasszusban megjelenhessenek.

Turczi, Szegő, Tóth, Faludy

G. István Lászlót szólította a pódiumra ezután a főszerkesztő, hogy bemutassák műfordításkötetét, a Parnasszus Könyvek új darabját. A Pentagramban szereplő öt költő versei közül a kevésbé ismert, jamaikai születésű Kei Millertől és a walesi Owen Sheerstől olvasott fel egy-egy költeményt. Viccelődni igyekeztek azzal, hogy az „5 ír költő” szlogennel reklámozott kötetben valóban öt író alkotásai találhatók, de csak Yeats ír származású közülük, hiszen Sylvia Plath és Emily Dickinson meg amerikaiak voltak. Mivel a héten ünnepelte ötvenedik születésnapját Més-záros István, akinek művei a Pentagram illusztrációjául szolgáltak, őt is a mikrofonhoz kérték, s elszavalta két versét.

Beney Zsuzsa kapcsán a költészetéről alig esett szó, sajnos. Szegő János elmondta, mennyire nőként reagált a hetvenen felüli költő-oktató-tüdőgyógyász, mikor egy szemináriumuk előtt megdicsérte a frizuráját. Tóth Péter-Pál egy hasonló, kézcsókos történetet elevenített fel, hozzátéve, hogy ő a szobát napfénnyel megtöltő entitásnak látta Beneyt. Költészetében „a valóság és a szavakkal befogható valóság közti különbséget kereste”, az Orpheus–Eurydiké-mítosz felbukkanásait vizsgálva. Tompa Zsófiának sikerült azt benyögnie, hogy számára Beney „teljesen természetes transzcendencia volt, valahol a szó és a csend között”. Lehetne bőszen kommentálni az olyan kínos mondatokat, hogy „a létbe vetett ember művészete és talán egész létezése mélyén a mondhatatlannal, a szóvátehetetlen szóvá tevésének kínjával és lehetetlenségével küszködik”. De a közhelyek még elfértek volna. Zavaróbb, hogy lábujjhegyen állva, tanítványi alázattal, ismeretségükből kilépni nem tudóan közeledtek a Parnasszusban szereplő esszék, tanulmányok szerzői Beney lírájához. Turi Tímea pontos megállapítása szerint: „a Beneyről szóló írások legtöbbje nem tudja és nem is akarja kikerülni a személyes emlékezést”. Halálköltészetét, tudatosan ismételt motívumait túl gyakran kötötték az életrajzhoz. Még az is elhangzott, hogy a halál bele volt komponálva mitológiai életébe (kétéves gyermekének elvesztésétől, önnön háborús fenyegetettségén át a férje – illetve saját klinikai – haláláig).

„Ilyen szép, rosszkedvű asszonyt, aki ennyire vitalizálja a beszélgetőpartnerét még nem látott, így ismerte félre ő” – közölte a Műcsarnokban Bazsányi Sándor, aki 2006 júliusában, néhány nappal a halála előtt beszélgetett vele utoljára, például a Sorstalanságról. Megtudtuk, hogy Kertész regényét ontológiailag hibásnak, stilárisan kifogásolhatónak ítélte a József Attila-díjas költőnő. „Próbálom sután továbbgondolni, bármennyire is nem értek vele egyet, az ő álláspontját” – olvasható a Parnasszusban Bazsányitól –, „ahogyan Auschwitz épp úgy történt meg, ahogyan megtörtént, noha nem lett volna szabad, hogy megtörténjen, Kertész regénye is épp úgy íródott meg, ahogyan megíródott, noha nem feltétlenül kellett volna így megíródnia. Auschwitz létezéséből nem feltétlenül következik, nem kellene, hogy következzen a Sorstalanság létezése. Nem szabad – nem lehet igaz, nincs feltétlen igazsága – Auschwitzról, Auschwitz kapcsán ilyen nyelven beszélni. Auschwitz témájának tiszta komorsága tiszta komorságot kíván a beszélőtől, és nem valamely komorságot leplező iróniát. Egyenes beszédet, és nem körmönfont álcajátékot.”

Az életmű gondozója, Daróczi Anikó azt hangsúlyozta: hiába volt Beneynek a halál valósággal a szenvedélye, életének tengelye, sugárzóan jókedvű és életszerető volt utolsó éveiben is, mint azt a Parnasszusban látható vidám fotók bizonyítják. Az antwerpeni piacon olyan élvezettel szemlélte és ízlelte a gyümölcsöket, hogy kisebb nézőközönség alakult ki körülötte. Halála előtti utolsó kötetének Por című versében mégis azt írta: „Nem nézek bátran szembe a halállal. // Mert nincs halálkapu, csak lassú porladás. A sár és a piszok belepi életünket. / Összegyűlik lelkünk sarkaiban / nem léphetünk a fénybe, ha belefulladunk.” Többen meséltek róla, hogy Nádas Péter Saját halál című könyvének ellentéteként Beney Zsuzsa mennyire fájdalmasnak tapasztalta meg az infarktus utáni újraélesztését. Olyan helyeket járt be, melyekről már nem lehetett beszélni. „Némaság a hang helyett. De a némaság mi helyett?” – mormoltam magamban Tandori Koanját. A Beney-örökös unokahúg, Faludy Judit sírásba fúló hangon köszönte meg a visszaemlékezéseket.

Lázár Balázs szavalt a Parnasszus őszi számából verseket az est végén, köztük saját költeményeit is, és Hárs Viktor játszott nagybőgőn. Turczi István pedig megemlékezett róla, hogy hetven éve, 1939. október 8-án született Pege Aladár, „a nagybőgő Pegeninije”, aki Beney halála után két hónappal vetette le földi porhüvelyét. Izgalmas, mozgalmas program kíséri majd a téli szám bemutatóját is, hiszen a központi téma Borbély Szilárd és Szabó Lőrinc lesz, intenzív élménnyel gazdagodhatnak a Műcsarnokban verseik szerelmesei.

Kép és szöveg: Klein László