Ugrás a tartalomra

A zajló folyó ritmusára

„Dobog a szív alatti szív”, még nem késtem el. Vörösen ég a terem, lassan megtelik, „zubog az emberi beszéd, gyereksírás a napban”, majd elcsendesül. Tóth Krisztina, Pelsőczy Réka, Scherer Péter és Valaczka András foglal helyet velünk szemben. Költőnő, színésznő, színész, valamint egy „mezei irodalomtanár”, ahogy önmagát nevezte. Valaczka feláll, hogy feldobja a Magas labdát, és a Hazaviszlek, jó?-t. „Zuhog a szó alatti szó, / névtelen vízesés” a két kötet. S hatvan percig, egy ütemre:

 

 

A zajló folyó ritmusára

 

Tóth Krisztina Magas labda című verseskötetének és a Hazaviszlek, jó? című tárcagyűjteményének bemutatója.

2009. november 12. csütörtök
Petőfi Irodalmi Múzeum

 

Sokan vagyunk, a Petőfi Irodalmi Múzeum vörös termében nem mindenkinek jut ülőhely. A hátsó sorokban többen is állnak. Előttünk Valaczka András köszönti a közönséget, szerénykedve bemutatkozik, majd Krisztinához fordul, s mielőtt bármit kérdezne, számot ad a kötetek nyújtotta élményeiről, benyomásairól. Egy elkötelezett magyartanár fogásaival mutat rá, a mindannyinkban ott motozó kérdésekre.

A beszélgetés szabad folyását egy-egy konkrét mű tereli közös mederbe, amelyek nem csak hivatkozási alapokként vannak jelen, hanem a költőnő és a színészek által meg is elevenednek. Valacza főleg a költői mesterség kulisszatitkait kutatja: honnan ered a versek átütő zeneisége, és vajon miből táplálkoznak a látomásos képek?


„Dobog a szív alatti szív, zubog a sejtelem”, tán a Hangok folyója az eredő, s mint a kötet nyitóverse, mi más lehetne. Tóth Krisztina a fent említett vers kapcsán elárulja, hogy nagyon gyakran a versek alapja egy már meglévő, szüntelenül ismétlődő, szöveg nélküli ritmus. Amikor viszont egy kép a kényszerítő alap, akkor már koránt sem egyértelmű, hogy lírai, vagy prózai formában lát-e napvilágot az alkotás a későbbiekben.

Majd az Ünnepet halljuk, „Szodoma alszik és Gomorra sétál”, látom a magas teremben a vörös lampionsort. Sarokban a Kutya kínos ütemre ráng. A költemények feszültségét azért oldja a kinti sötétből beszűrődő ostyahold, Krisztina lágy hangja, ahogy „hullámzó mondatokat görget”, valamint Scherer Péret és Pelsőczy Réka zseniális előadásában elhangzó játékos hangvételű tárcák.

Valaczka András kiemelte, bár a prózai szövegek hangulata könnyedebb, mégis a legtöbb valamilyen tragikus kimenetelű, keserű történetet dolgoz fel. A költőnő saját bevallása szerint nem feltétlenül kerüli emelkedett pozícionáltságot sem, mégis úgy gondolja néha előnyösebb a nehéz dolgokról humorral, távolságtartással beszélni. S Tóth Krisztina nem csak a humorral, könnyíti, teszi játékossá a szöveget, hanem hunyt mesterek megidézésével is gazdagítja azt.
Az irodalmi eseményt Pelsőczy Réka felolvasása zárja. Nevetünk a nyelvi leleményeken, frappáns fordulatokon, majd amikor véget ér, lassan kijózanodunk. Újra „zubog az emberi beszéd”, szétszóródnak az egybegyűltek. Egyesek könyvet vásárolni, mások, dedikáltatni, néhányan egy pohár borért indulnak. Letelt az egy óra, kint „az utcalámpák úgyfelejtve égnek”. Én egyedül megyek haza, de még táncol körülöttem egy-két szalvétagombóc, sörösdoboz, pohár.

Fehér Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.