Ugrás a tartalomra

Bárdos József: Kísértetregény - Huszonkettedik fejezet

Aztán Vera megkérdezte, hogy a Tildinek tényleg gyereke lesz-e, vagy csak eljátsszák, mire többen egyszerre próbálták neki meg­magyarázni, hogy a Tildike nem létezik, azt egy amatőr színész játssza, mert az csak egy szerep.
– De kár… – mondta Vera, és a birtokon belüliség mozdulatával simogatta meg a mellette kávézó Szerémit.
Szóval éppen itt tartottak, amikor megjelent a főnökasszony, és behívta magához hősünket.
– Na, ennek annyi – jegyezte meg Ágica, amint becsukódott mögöttük az ajtó.

 

Huszonkettedik fejezet,

amelyben hősünk valódi látogatót fogad

(de majdnem meg is bánja)

 

Képzelhetni, hogy izgult Szerémi azon az estén, amikor őfőnökasszonysága jelentkezett be látogatásra. Azt mondta a nő, hogy szeretné valamiképpen közvetlenebb módon is megköszönni Szeréminek, hogy megcsinálta neki azt a bemutató anyagot. Mint kiderült, nagy sikere volt vele, úgyhogy még a könyvtárosok egyesületének elnökségébe is beválasztották. Hősünk ugyan nem tudta, neki vajon jó-e, hogy főnöknője ilyen fontos személy lett (netán ezek után gyakrabban akar majd bemutatókat készíttetni magának?), mindenesetre igyekezett udvarias lenni.
– Szegény Péter! – mondta a főnökasszony, ahogy elterpeszkedett az egyetlen fotelban. – Itt élsz hát egyedül. Szomorú, nagyon szomorú – bólogatott.
– Megvagyok én, köszönöm – felelte hősünk. – Itt a szállásadónőm, ha végképp segítségre szorulnék… Nagyon kedves asszony.
– A Törökné? – húzta el a száját a nő. – Nagyon fennhordja az orrát.
– Igazán? – kérdezte Szerémi, mert nem tudta, mit szokás ilyenkor mondani.
– Bizony, fiatalember. Nem mondom, szerencséje volt, hogy amikor az a fura férje meghalt, úgy hagyta itt, hogy sosem lesznek anyagi gondjai.
– Fura volt a férje?
– A Törökné sosem beszél róla? Filozófusnak indult, aztán otthagyta a jó egyetemi állását, és vállalkozó lett. Szépen meg is szedte magát egykettőre. Mi csak lestük, hogy csinálja. Kétfelől égette a gyertyát. Úgy látszik, érezte, hogy kevés ideje van. Bezzeg a felesége!
– Meg aztán a lányok is kedvesek. A könyvtárban – mondta hősünk, mert úgy érezte, valahogy nem volna tisztességes, hogy Annát meg a férjét kitárgyalja ezzel a nővel. Különösen azért nem, mert szállásadónője még sajtos pogácsát is sütött erre az alkalomra.
– Csak kell valami, amivel megkínálja, ha már egyszer idejön – mondta Anna Péternek , amikor készen lett a sütéssel. – Én úgyse vagyok itthon, megyek kártyázni. Maga mondja nyugodtan azt neki, hogy a boltban vette. Ahogy ismerem, úgyse fog erre figyelni. Tudja, lehet, hogy könyvtárigazgatónak beválik, de hogy sütni-főzni nem tud, az köztudomású róla.
– Szóval jól érzed magad nálunk? – kérdezte a főnökasszony, és levetette a kardigánját. Alatta rövid ujjú, mélyen kivágott blúzt viselt, a nyakában egy hatalmas arany medál csillant elő. – Meleg van itt – tette hozzá.
– Igen, a fűtés az jó – felelte Péter, és úgy gondolta, most jött el a pillanat, hogy a süteményt behozza a konyhából. – Egy pillanat – mondta. – Készítek egy kávét. Meg hozok valami harapni valót.
– Az jó lesz – mondta a nő.
Péter jóformán még be sem csukta maga mögött az ajtót, amikor a főnöknő korát (és főleg súlyát) meghazudtoló fürgeséggel ugrott fel a fotelból, és rendezkedni kezdett. Leengedte az utcai ablakokon a redőnyt, a csillár helyett a Péter ágya melletti falikart gyújtotta meg, aztán körülnézett, és mindent megfelelőnek találva gyorsan vetkőzni kezdett. Ám ebben a pillanatban felgyulladt a nagyvillany. A nő felkapta a fejét, körülnézett, de sehol senkit sem látott. Egy másodpercnyi habozás után úgy, ahogy volt, félig kibújva a pulóverből, fél cipőben odasántikált az ajtó mellett kapcsolóhoz, és újra eloltotta a csillárt. Nyilván valami érintkezési hiba, gondolta. De annyi idő se telt el, hogy visszaérjen a fotelhoz, megint teljes fényárban úszott a szoba. Most már szoknya se volt rajta, amikor újra a kapcsolóhoz ment, és újra leoltotta a villanyt. Várt egy pillanatot: de most nem változott a fény, csak a falikar világított. Elégedetten visszament a szoba közepére, kigombolta, levetette a blúzát, ügyesen levette a harisnyanadrágot, majd kikapcsolta a melltartót, és ezt is, azt is a fotelba, a ruhahalom tetejére dobta, úgyhogy ott maradt egy szál tangában, és így telepedett fel hősünk heverőjére.
Kibuggyantál a melltartóból is? – szólalt meg ekkor egy öblös férfihang.
A főnökasszony úgy ugrott fel a heverőről, mint akit a ló rúgott meg. Kezét a melle elé kapta, és rémülten nézelődött, de a szobában most sem volt sehol senki.
Nem szégyelled magad? Úgy viselkedsz, mint egy falusi ribanc! – dörögte a hang.
A nő az ajtóhoz szaladt, résnyire kinyitotta, kinézett, de az előszoba is üres volt. Becsukta az ajtót, és visszament a szoba közepére. Láthatóan habozott, most mit is csináljon. De ez a habozás csak addig tartott (talán egy fél perc lehetett), amíg csend volt. Ám akkor újra megszólalt a láthatatlan férfi hangja:
Na, mi lesz? Tényleg szégyentelen nőszemély vagy!
– Ki maga? Hol van? És hogy merészel velem ilyen hangon…
Kuss! – zengett az öblös hang. – Én a felszarvazott férjek szelleme vagyok. Öltözz, és takarodj haza, és köszönd meg nekem, hogy nem mesélem el a férjednek, hol voltál, és mire készültél.
– Jaj, csak azt ne! – kiáltotta a főnökasszony (akinek nem volt igazán szerencséje a házasságával, mert a férje olyan féltékeny volt, mint egy őrült, és néhanap tényleg meg is verte a feleségét, ha megjött valamelyik külföldi útjáról). A nő kapkodva belelépett a szoknyába, belebújt a blúzba, a melltartót és a harisnyát csak belegyűrte a ridiküljébe, és már rohant is kifelé. Az előszobában magára kapta a kabátját, és már csapta is be maga mögött a bejárati ajtót. Péter épp akkor lépett ki tálcával a kezében a konyhából. Még látta, amint a főnökasszonya elviharzik. De elköszönni már nem tudott tőle.
– Mi történt? – kérdezte az angyaltól, amikor elpakolt, és bement a szobájába.
Éppen beszélgetni kezdtem vele, amikor eszébe jutott, hogy a férje várja. Biztos vacsorát akar főzni. Láthatóan sietős volt neki.
– Azt láttam – mondta Szerémi. – De hát a férje nincs is itthon. Valahol Németországban jár a kamionjával. Nem versz át?
Miért tenném? – kérdezte ártatlan hangon az angyal. – Ilyen egy hűséges asszony. Eddig nem tudtad? – zárta le a témát a kísértet.
Másnap reggel minden olyan volt, mint egy szokásos napon. Persze a szerdák kilógtak a sorból, mint például az a három nappal korábbi este, amikor hősünk szokás szerint körözött, ezért aztán hiába kereste a Vincze-lány az albérletében, csak Annával akadt össze. Hogy aztán ott mi történt közöttük, azt csak a minden dolgoknak tudója, meg a helyi pletykafészkek tudják.
Itt meg a folyóiratok, a számítógépek, szóval a szokásos reggeli teendők várták Szerémit. És persze a kávézás. Ágica éppen arról értekezett, hogy szerinte mi lesz a folytatásos tévéregény következő részében, hogy tudniillik feleségül veszi-e a Makra Zoli a Tildikét, akinek gyereket csinált. Ebből aztán komoly vita kerekedett, hogy ki az erkölcstelen, aki gyereket csinál a másiknak, vagy aki hagyja. Szeréminek Karinthy jutott eszébe, aki arra a körkérdésre, hogy vajon kik csókolóznak többet, a férfiak vagy a nők, azt merészelte válaszolni, hogy amennyire még emlékszik rá, a csókolózáshoz éppen egy férfi és éppen egy nő kell. Aztán Vera megkérdezte, hogy a Tildinek tényleg gyereke lesz-e, vagy csak eljátsszák, mire többen egyszerre próbálták neki meg­magyarázni, hogy a Tildike nem létezik, azt egy amatőr színész játssza, mert az csak egy szerep.
– De kár… – mondta Vera, és a birtokon belüliség mozdulatával simogatta meg a mellette kávézó Szerémit.
Szóval éppen itt tartottak, amikor megjelent a főnökasszony, és behívta magához hősünket.
– Na, ennek annyi – jegyezte meg Ágica, amint becsukódott mögöttük az ajtó.
– Hová tűntél el tegnap este olyan hirtelen? – kérdezte Szerémi, amint kettesben maradtak.
– Ne merészeld szóba hozni nekem! – dühöngött a nő. – Elrejtettél valakit a szobában? Az meg szégyentelenül káromkodott velem!
– De nem! – mondta hősünk. – Én nem rejtettem el senkit.
– Gondolod, hogy álmodtam? Úgy beszélt velem, akárki volt is, hogy te vagy maga annak is örülhet, vedd tudomásul, hogy még nem rúgtam ki – Kicsit belezavarodott a mondatba, de ne csodálkozzunk, mi se lettünk volna sokkal jobb állapotban, ha férjes asszony létünkre váratlanul leszólít bennünket egy kísértet, amint éppen félmeztelenül ücsörgünk egy vadidegen férfi lakásában.
– Te jó Isten! – kapcsolt hősünk. – Csak nem?...
– De nagyon is igen! – forrt még mindig a düh a nőben. – De nem erről akartam magával beszélni. Illetve hát én egyáltalán nem akartam, de muszáj. Az előbb idetelefonált a polgármester titkárnője.
– Ilyen gyors volt?
– Igen. És beszámolt nekem a tervükről. Arról az újságról vagy miről. Mondja, ezt maga találta ki?
– Nem. Amikor hívatott, én se tudtam, mit akar tőlem.
– Értem – mondta a főnökasszony, és közben azt mérlegelte, hogy amilyen ártatlan képpel társalog vele ez a férfi, talán tényleg nem ő szervezte oda azt a dolgot. De akkor kicsoda? A férje? És hogy csinálta, akárki volt is? És vajon ez itt tényleg nem tud semmit? És mások? (Honnan tudhatta volna szegény, hogy kísértetünk azóta továbbadta a történetet, és a városban éppen most kezd terjengeni a hír). – Hát akkor, ahogy kérték, most el is engedem. Kap néhány szabad napot. Úgyis mindjárt itt a karácsony. Addig még utánanézhet a lehetőségeknek, ahogy mondták. És sok sikert – tette hozzá, közben azon gondolkodott, milyen hasznot lehetne kihozni az események ilyetén fordulatából.
Ahogy hősünk kilépett a főnökasszony szobájából, azonnal megérezte, hogy minden szem felé irányul. Persze amikor odanézett, mind úgy tett, mintha rettenetesen el volna foglalva. Csak Vera jött oda, és amikor látta, hogy Szerémi a kabátjáért indul, hangosan kitört:
– Kirúgott, mi? Mert feleannyi esze sincs, mint neked. Ne törődj te ezekkel! Itt vagyok neked én – mondta, és átölelte Szerémit.
Nagyon kínos volt, mert közben már az első kölcsönzők is megjöttek, a számítógépeknél is látogatók ültek.
– Hallgass már! – szólt rá hősünk a lányra. – Nem rúgtak ki. Csak dolgom van. Engedj már el! – azzal kifordult a könyvtárból.
De nem mondott igazat, sőt bizonyos mértékben főnökasszonyát is becsapta, mert nem a dolga után indult, hanem egyenesen haza. Tudta, ilyenkor üres a ház. Illetve dehogy is üres! Hát éppen ez az!
– Hol vagy, te ördög! – kiáltotta, ahogy belépett az ajtón. – Szólalj meg, mert nem is tudom, mit csinálok veled!
Ha meg nem szólalnék, nemigen tehetnél semmit – mondta a kísértet. – És mi az, hogy ördög? Eddig azt hittem, a védangyalod vagyok. A jó szellemed. Aki csak jót akar…
– Mit csináltál a főnöknőmmel?
Én? Tudhatnád, hogy ha akarnék, se volnék képes semmit csinálni vele. Bezzeg te meg a Vera!
– Ne beszélj mellé! Akkor miért dühös rám? Azt mondja, valaki durván beszélt vele itt nálam. Míg én kinn voltam a konyhában. Először nem is értettem, mi baja van. De azután eszembe jutottál.
Ez szép tőled.
– Micsoda?
Hogy eszedbe jutottam.
– Ne szórakozz velem! Miféle ördögi dolgot műveltél a hátam mögött?
Ördögi, ördögi. Nem műveltem semmit. Csak emlékeztettem rá, hogy férje van, akinek örök hűséget fogadott. Különben sajnálhatod, hogy azt az esküvőt nem láttad! Persze te akkor még Pesten éltél. Én ott voltam! Esküszöm neked, az évszázad legrondább menyasszonya volt.
– Elég! – szakította félbe Szerémi. – Majdnem tönkretettél. Látnod kellett volna. Ha nem jön közben ez a felkérés, azóta már állás nélkül volnék.
– Majdnem, majdnem. Szóval minden rendben.
– Egy fenét van rendben! Semmi sincs rendben. Ott van ez a Vera is.
Nála szoktál éjszakázni újabban. Strapás lehet.
– És ha igen? Mi közöd hozzá. Olyan ez az egész, mint az enyv. Undorító és ragad. Most mondd meg, mit csináljak vele?
Eddig azt hittem, egy férfi ezt a dolgot addig győzi csinálni, amíg az utolsó szusz ki nem megy belőle. Régen rossz, ha tőlem kérsz ehhez tanácsot.

 

 


 

 (Itt olvashatja a következő fejezetet!)

(A kisregény előző fejezetét itt találja!)

(Itt kezdődik a Kísértetregény!)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.