Közben volt töltöttkáposzta és szilvásgombóc is. Édesapa meg egyre többet emlegeti a böjtöt, Tünde doktor néni pedig, hogy ne hízzak tovább. Most így jó vagyok. Vasárnap este vizsgált és azt mondta mehetek oviba. Ezt le is írta, úgy hívják igazolás. Zsebikével nagyot játszottunk, úgy hogy apa sapkájában virítottam.    

Magatokat nem szívesen mutogató Barátaim!

„Ha alszom, milyen színű a szemem?” A kérdés annyira mélyen foglakoztat, hogy kérdezem is. Hiszen amikor alszom, akkor apa nem fényképez engem. Az utóbbi időben ezt szeretem jobban!

„Nincs puszim, mert elfogyott, elküldtem a barátaimnak. Kézzel.”  „Lihol a lábam” Azaz elzsibbad, ha sokáig ülök rajta. Ennyit a Stefi nyelvről manapság.
  

Nem engedek Apa magamutogató természetének. Mert még, ha magát mutogatná, de engem fényképez unos-untalan. Ilyenkor ez egyszerűség kedvéért két kezemmel eltakarom a szemem, vagy behunyom. Ezért volt zavarban édesapa, hogy vasárnap este mit írjunk Nektek, mert a héten nálunk volt András Ferenc filmrendező bácsi, Major Klára feleségével és Klára csak úgy egyszerűen azt kérte apától, hogy ne várjon már rá a világhír, tehát velem együtt ne mutogassuk a fényképeit. Így viszont elvesztek azok a képek, ahol őt és anyát ölelve ülök és játszunk az asztal sarkán hármasban.
 

Ráadásul mivel a héten nem voltam a Csillagszemű óvodában a makacs köhögésem (és néhány már igazán múlékony lázacska miatt, Nagymama kapta magát és ideutazott Budapestre és egész héten együtt voltunk. Nagyapa is nagyon szeretett volna jönni, de Mama mondta neki, hogy csak vigyázzál a házra. A ház ezek szerint olyan, amire vigyázni kell. És énrám is vigyázni kell, mert ahogy nagymama elutazott, lefejeltem röptömben apa foteljét. Szaladni nagyon jó a lakásban, csak két akadály van, a lábam és a papucsom. Pontosabban minden játékomat szépen elterítem a lakás valamennyi szobájának padlatán, és ilyenkor elhasalok valamin. Most ez a valami az összerakhatós műanyag szőnyeg, amiben külön van traktor, repülő, teherautó minta. Olyan, mint nyárom a tengerparton a polifom. Mármint az anyaga. A színe meg sok. Nagymamával színeztünk egész héten, de nagyon bátortalan vagyok ebben. Félek, hogy rosszat mondok, ezért nem merem mondani, hogy ez piros, ez sárga, ez meg zöld, az meg kék. Tétovázok, vagy azt mondom, hogy nem tudom. Ezzel azért meglehetős kétségekbe kergetem a szüleimet. Viszont már jól meg tudom őket és magamat különböztetni. Nem a színük, hanem a formájuk alapján. Van ugye egy Antal Teci, van Antal Anya, aki Eduska is, és van Antal Apa, aki Pista. Bonyolult szövedék ez, pedig egyszerűnek látszik. Nagymama nagyon ügyesen bánt velem, mert iskolai órákat játszottunk, tanulósdit és így a kifestőben is gyarapodtak a színes képek. Csak azt nehezményezte nagymama, hogy a sündisznót miért festem kékre. Nem mondtam neki, hogy apa javasolta, merthogy nincs szürke. De én nem is tudom még ezeket a színeket, tehát nekem mindegy is volt. Azt sem értem még, hogy a vonalon túlra miért nem lehet menni. Mikor én szabadon rajzolok, akkor az a vonal, amit én húzok. Ja, és a léggömbök ugyan egyre kisebbek, de azért mamával azt is ütögettük főzés közben a konyhában.

Közben volt töltöttkáposzta és szilvásgombóc is. Édesapa meg egyre többet emlegeti a böjtöt, Tünde doktor néni pedig, hogy ne hízzak tovább. Most így jó vagyok. Vasárnap este vizsgált és azt mondta mehetek oviba. Ezt le is írta, úgy hívják igazolás. Zsebikével nagyot játszottunk, úgy hogy apa sapkájában virítottam.     
 

Már ismét hétfőn este, meg kedd reggel írok nektek, vasárnap este helyett és mondanom sem kell nem miattam. Édesapa szerint kevés a kép rólam és már ott tart, hogy a Csillagszeműektől kapott képeket rakná be. Igen ám, de nem tudja átmenteni ide az én képgyűjteményembe és Édesanya után ácsingózik, hogy hátha. De édesanya ébreszt engem, mert ő visz oviba és édesapa hoz el. Holnap legalábbis így volt. (Az én nyelvemen a holnap az tegnap is, meg minden ami nem ma.) Apa csak úgy csendesen azt mondta nekem, hogy eggyel kevesebb olvasóm van. Rapaich Rihárd bácsi már nem olvas engem, Lille-ből. Olyan nagy lepedőnyi papírból nézte ki apa, amit Bécsi Naplónak hívnak. Rapaich Richárd képzőművész volt és mindig írt a képernyőn, ha engem olvasott. Úgy volt, hogy szeptemberben még jön Magyarországra. Ezt is apa mesélte, de most már nem jön, vagy most már mindig itt lesz? Értem is, és nem is értem ezt az egészet. Voltunk holnap. Talán így lehetne mondani?
 

Hát ne haragudjatok, ha mások a képek, mint szoktak, de a tejes csokoládégolyóval szívesen eszem uborkát.

Legyen hát ebben a fehér világban jó napotok, egyetek és igyatok a dolgozótokban és aludjatok délután,

mint én az oviban.

Gondol rátok: Stefánia Irma, azaz Antal Teci