Pásztor nélkül a nyáj!
Padlás nélkül a száj!
Pia nélkül a máj!

A költő Majorana „bőrébe bújik”, hogy az ő nevében mondhassa el gondolatait az életről, a világról, de elsősorban önmagáról, azon belül is költészetéről, művészi hitvallásáról. – Brauch Magda írása

Október 8-án, pénteken délben tartották meg az Írószövetség temesvári székházában – majd este 6-kor Aradon is, a Ioan Slavici színház aulájában – Böszörményi Zoltán Az éj puha teste című regénye román nyelvű kiadásának bemutatóját. A regényt Trupul molatic al nopţii címmel Gábos-Foarţă Ildikó fordította.
 

 
 
 
Ki szeretetet csak szavakkal mímel,
kínok közt térdel – mondod – nem szabad,
csend gyíkja elébe hiába szalad.

– A szivárvány színeire felbomló fény is, mint a lélek. Egyben van, aztán felosztódik, majd újra egyesül. A világban uralkodó ismétlődés törvénye szerint. A lélek is átalakul, s újra megjelenik. Olyan, mint a lent és a fent játéka. A hullámok játéka. Egyszer fenn a csúcson, másszor lenn a mélyben.

 „Végletekkel teli történetek ezek: életről, halálról, pénzről, szegénységről, igazságról, hazugságról, kiszolgáltatottságról, egyszeri, mégis sorsfordító döntésekről. A Halálos bűn 38 rövidebb-hosszabb novellát foglal magába, amelyek végig az egyszerűség nevében szólalnak meg. Erre utalnak a többnyire egyszavas címek (Éhség, Csőd, A szerződés, A bicikli, Vallani, A piacon, Vágyakozás, Látni), a történetek, a hősök és a hozzájuk alkalmazkodó nyelv is.” – Juhász Krisztina kritikája

− Veszett kutyák azok, már annyi embert megmocskoltak – szólt közbe a gyerek, de elhallgatott, mert azt hitte, most mégsem rajta a sor, hogy beszámoljon a történtekről.
− És ha a kutyák támadták meg Ákoskát… akkor…
− Akkor én láttam vóna, met szemmel tartom azokat az átkozott fajzatokat.

Az ünnepség után az igazgató irodájába invitálta három mérnökét. Mindegyikük arcáról sugárzott a derű.
„Remélem, újra bebizonyítottuk, hogy nem vagyunk hülyék” – gondolta az egyik, s kezében közepes nagyságú, kenderből készült zsákot szorongatott.
„Végre folytatódhatnak a sakkpartik” – futott át a testesebben.
„Most pedig lássuk a jó munkáért járó fizetséget” – gondolta a harmadik, miközben kivette kollégája kezéből a zsákot. Az íróasztalhoz lépett, s kiborította tartalmát.
Az igazgató kővé dermedve nézett az előtte fekvő csonthalmazra.

„Megállj, megöllek! Tönkretetted az életemet, te szerencsétlen! A fiatalságomat, te senkiházi, te léleknyomorító” – ordította a térképkészítő. „Megöllek, a két kezemmel fojtalak meg!” Mindketten a konyha felé szaladtak, de az asszony ügyesebb volt, egy rövid ugrással kikerülte az előtte álló fotelt, besurrant a fürdőszobába, s hallani lehetett, amint fordul a kulcs a zárban.

​​​​​​​Az egyik legérdekesebb fejezete a kötetnek a Szilánkok. A miniatűr versek formailag a szilánkosra tört gondolatok képzetét keltik. Vannak közöttük posztmodern epigrammák: „ki / megméretkezni / kész / harcban áll / szüntelen” (A harc), gondolat-szösszenetek, gnómák, nyelvi sziporkák: „egy lakható versben/ otthon érzi magát / minden gondolat”  (Otthon), paradoxonok: „az öröklétnél / semmi sem / fontosabb / csak az / öröklét” (Fontos), régi bölcsességek felülírásai, almanachlíra-utánzatok: „ a Tiszán / a szerelem / kompja / téged is / áthozna” (Vágy),  önreflexiók, szentenciák, evidenciák, bölcs tanácsok, különféle rövid gondolatfoszlányok stb.

– A minap érdekes dologra akadtam ­– fogott elbeszélésébe. – Biztosan hallottál már a Sticktoright műkereskedőről. Bementem hozzá, mert meg akartam vizsgáltatni azt a Renoir-t, amit tavaly Monte Carlóban vásároltam. A virágcsendéletet, melyet állítólag Vivien Leigh, a világhírű színésznő, amikor utazott, mindenhova magával vitt.

Megnyíljon az égnek kékes mása,
Szálljon áldás nagy magyar hazámra!

A szépség… ez a nagy erőnk, s ez is gyengeségünk. Visszahullunk abba, amiből erőt merítettünk. Exupérynél olvastam, talán a Citadellában, ezt a kérdést: „Hogyan állíthatod, hogy igaz az arcban a szépség, de nem igaz Isten a világban?" – a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia, én csak egy elfogult esszét ígértem, s csak egy ember – nem teljes – bemutatását. Talán sikerült, talán nem, mégis úgy gondolom, a hétről-hétre írott vasárnapi leveleim közül egyet küldhetek neki, egyet szánhatok barátomnak, s ezt talán olvasóim is érteni fogják.

"A vers a felszabadításról szól, önmagad szabadítod
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból.
A vers a csend, a megismerés, az eldördülő ágyúban a golyó."

Böszörményi Zoltán szeptemberben és októberben hathetes magyarországi turnén vett részt. Az író–olvasó találkozókon sokan megjelentek olyanok, akik olvasták regényeit (Az éj puha teste, Vanda örök) és/vagy verseit,  olyanok is, akik csak e találkozók után ismerkednek velük.

Mit tudsz a kortárs irodalomról? Hány mai, magyar költőt ismersz? Mennyit és miért olvasol? Hány mai magyar irodalmi folyóiratot ismersz?Hányat rendelsz meg? Mi a célja egy irodalmi lapnak? Egyáltalán miért érdekes a szépirodalom?

Eszem ágában sincs tudósítani arról az író-olvasó találkozóról, amit én szerveztem a nyíregyházi főiskolán. Egyik tanítványom, Dolhai József és az író-vendég Bodor Pál amúgy is beszámolt már a történtekről. Ami viszont foglalkoztat, hogy a literátus diákok vajon miként fogadták a két regényírót, Bitó Lászlót és Böszörményi Zoltánt, akiket idősebb író-barátjuk celebrált.

Utaztam sokat a világban, de ennyire mai s ilyen szép campust, mint a nyíregyházi, ritkán láttam. (Magas fórumtól európai fődíjat is kapott.) Rég voltam először vendége, most már sokadszor – tanúja vagyok kibontakozásának, gyönyörködtem diákságában, s bár idős szemnek túl sok a csinos lány, a találkozókon kiderült: kiválóan eszesek is vannak köztük.

Te jó ég, hat és félszáz oldal! Mi tagadás, ez volt az első gondolat, ami belém villant, amikor kezembe vettem Böszörményi Zoltán új könyvét, Az éj puha testé-t. Tartottam tőle, miként fogom átrágni magam a vaskos köteten. De a terjedelem csak addig riasztó, míg neki nem fogunk az olvasásnak. Ha jó a kötet, már azért aggódhatunk, hogy hamar véget ér. Akkor úgy kell haladni, ahogy a kisgyerek Túró Rudit eszik: csigalassúsággal, hogy tovább tartson az élvezet.

„Hogyhogy eddig nem figyeltem fel rá?” – korholta magát, s lehajolt a barna fedelű könyvecskéért.
Szórakozottan nyitotta ki. Nina kézírását első pillantásra felismerte. Elhomályosodott előtte a szoba.
„Semmire sem leszek jó, ha minden, amihez hozzáérek, s Ninának köze volt, egyszerűen kétségbe ejt, és a rosszullét környékez” – lamentált, majd leült a szemközti fotelbe. A barna fedelű könyvecskét még mindig a kezében tartotta. Mélyet sóhajtott, s újra fellapozta.