A Felszíni fejtés tudósítója a Bonobó-díjas Plattner Amarilla az utolsó pillanatban érte utol az éppen hazánkban tartózkodó, de már régóta Litvániában élő Dr. Czövek-Zacskóssy Gyula mikrobiológust, aki azzal vívta ki a tudományos világ elismerését, hogy felfedezte azokat a mikroorganizmusokat, amelyek felfalják a világ tengereit és folyóit szennyező műanyag hulladékot.

Csintalan Jozefin forró teáscsészét szorongatva ült a borostyánnal befutott teraszon, és azon gondolkodott, vajon tényleg az élet utánozza a művészetet, vagy fordítva van? A szépség és a szerelem tényleg csak azért létezik, mert könyvekben írnak róla? Vajon egy rézkarcot is lehet utánozni? Nem tudta tovább gondolni, mert meglátta a szomszédját Semmi Oszkárt.

Lepattant, akár egy rugós-kés a nikkelről. Kleó, a szingli, legnagyobb dühére. Mert Tóni, aki a fészen kinézte magának őt, és durván rátapadt, feladta. Feladta, miután sok hónapon át cseteltek, és ebben aztán minden volt, fantasy, sci-fi, szóval, alaposan feltornáztatta, meglazította, nyirkossá tette a nő fantáziájának szikkadt, fapados járatait. Mert ez a Tóni, egy jóképű, helybéli, pontosan e hónap elsején töredelmesen bevallotta, hogy vége.

/Elnézést kérni nem kell félnetek jó lesz…/

– Jó reggelt!

– Jó reggelt és szép napot! Nekem már az van. Pedig mostanáig nem nagyon szerettem a hétfőket.

De ez a mai egészen más. Érzem, ez a hétfő lesz életem fordulónapja. – szólt oda a kissé fáradt arcú férfi, a pult túloldalán ülő, negyvenes évei végén járó ügyintéző hölgynek.

– Mondja kedves, ha új vállalkozásba szeretnék kezdeni, hová húzzak sorszámot?

Mikor 2020 elején kitört a koronavírus járvány, azt mondtam, hogy jobb lesz minél hamarabb elkapni, mert van még elég kórházi ágy, orvos és asszisztens, aki meggyógyítson, és ha netán rosszra fordul a dolog, a temetkezési vállalkozók sincsenek még túlságosan leterhelve, így nem maradunk temetetlenül.

Ma megtörtént az első. Időpontra mentem az oltópontra. Azon izgultam, hogy vajon odatalálok- e, ez volt a legnagyobb parám.
A kórház oldalán  nagy piros táblákon virított, az útbaigazítás. Ahogy belül kerültem a kerítésen, az aszfalton megtaláltam a további jeleket, kanárisárgával felfestve. Kanyargós úton jutottam el a kijelölt épületegyüttesig. Legalább ötven ember állt sorba. Szabálykövető állampolgár lévén, az utolsó mögé csatlakoztam.

Ezen a szép őszi délután, megjegyzem, vasárnap van, mindig ilyenkor érek a végére a ház körüli, családi teendőimnek. Minden bizonnyal a családos nők többsége ilyenkor időzít a kimosott, beszáradt ruhák vasalására. Bár, hallottam olyat is, hogy csak akkor hajlandóak vasalni, ha épp szükségük van rá, hogy felvegyék. Nagyon tudom irigyelni az ilyen nőket, mert szinte minden reggel az első dolgom, hogy kinyitom a szekrényt és végigpásztázom a vállfára akasztott ruháimat, hogy aznap mit is kellene magamra venni.

Egy leveskézbesítő barátommal vagyis pincérrel, a Kenyérmező utcából, kérem itt ne képzeljenek most  bele egy veknikkel tele tájat, mert csalódni fognak,   egy még orvosnak tanuló barátommal a Doktor utcából, egy portás barátommal a Kilincs utcából, egy gyepmesterrel a Pázsit utcából, és jómagam mint ülnök az Üllői útról elhatároztuk,hogy kevés szabadságunkat újra együtt fogjuk eltölteni, mint ahogy eddig is.

Dörömbölnek az ajtón.

– Ne nyisd ki!

– És azt mondjuk, nem vagyunk itthon? Kijárási korlátozás van.

Nyílik az ajtó, anyós villámgyorsan besurran.

Darazsat tartani könnyebb, mint azt sokan gondolják. Hálás jószág, ha jól bánnak vele, kitűnő házőrző válhat belőle. A poloskafélék egyetlen természetes ellensége, így nagy szolgálatunkra lehet azzal, hogy elriasztja a háztól a bután zümmögő, lecsapáskor ocsmány bűzfelhőt kiengedő zöld vagy barna kis szörnyetegeket. Ugyanígy a galambok és más szárnyas patkányfélék is nagy ívben elkerülik az általuk őrzött padlásunkat, teraszunkat, erkélyünket.

Itt vagyunk végre, nyaralunk. Az imént emelkedtem ki a habokból, egy kissé megfáradtabb és kopottabb, de jelentősen érettebb Vénuszként, mint Botticelli híres képén az látható. Oldalamon istenségek helyett két visítozó úszógumis kis szörnyeteggel. Most fekszem a tengerparton a napernyő alatt, mellettem a gyerekek apával már nagy műgonddal építik a homokvárat, védve a naptól, megetetve, megitatva, úsztak, pancsoltak, csendben vannak végre, egymást sem ölik, boldogan, békésen homokoznak, egyszerűen minden tökéletes.

Ilyen még soha nem történt velem.

Már megint ordít, ezt nem hiszem el, ebben a pillanatban tettem le újra, századjára. Olyanok a karjaim lassan az állandó fel-le rakogatástól és ringatástól, mint egy testépítőnek a verseny napján, amikor erőlködéstől arcára fagyott mosollyal áll ki a nagyközönség elé a színpadra beolajozott idomait mutogatni. Legalább ez az egy testrészem vállalható állapotban van.

Lassan, de biztosan felismerem, el KELL ismernem, hogy teljesen rosszul gondolkodtam eddig a gyereknevelésről. Ha most születne egy új élőlény, mindent jól csinálnék, elvetném a maradi, elavult, évtizedek, évszázadok óta belénk ivódott agybajos, téves irányelveket, amiknek mentés sajnos szüleim engem és első két utódomat én is edukáltam eddig. NEM, most már teljes meggyőződéssel állíthatom – nem is értem eddig hogyan gondolhattam másként? – hogy nem szabad befolyásolni, rákényszeríteni, belenevelni semmilyen aberrált szerepbe ivadékainkat!

– Jaj, Józsi, kongassa már meg a harangot!
– Baj van? Ég a templom, ég a falu?
– Józsi, kongasd már azt a harangot!
Hirtelen, mint méhkas bolydult a falu apraja és nagyja, és vödröket kezükbe kapva futottak a templom felé.
– Ó, Szent Habakuk, mi történt?
– Nem látják? Balga népség! A falu széléről is jól látszik, hogy omlik a vakolat a házamról, ott, a lábazaton az ajtó mellett. Gyorsan, vizet.... És mi kell még? Ó, tohonya népség!
– Józsi, kongass újra!
– Mi baj? Ég a pajta, a templom karzata kapott lángra?

– Mai szemináriumunkon, Arpad Totter, a külföldön élő híres magyar származású filozófus boncolgatja, vajon miért nem látjuk a fától az erdőt?

– Köszönöm a megtiszteltetést, hogy itt lehetek. Mindig öröm magyar hallgatóságnak magyarul vagy angolul, esetleg németül előadni. De hasonlóképp szeretek német közönség előtt oroszul vagy tibetiek előtt szanszkritül beszélni. Az információ nagyobb részét amúgysem a verbális kommunikáció közvetíti.

Bandi jön ki a hálószobából ásítozva, hasát vakarva, hunyorogva a nappali faliórájára néz, majd elindul a fürdőszoba felé. Megbotlik valamiben, lehajol érte, meg se nézi mi az, csak felemeli, és laza mozdulattal maga mögé hajítja. Tovább lép, be akar nyitni a fürdőszobába az ajtó azonban zárva van..

BANDI (halkan kopogtat): Katikám, légy szíves siess, wc-re kell mennem!

A szoba fülledt melegében a férfi és a nő egy más mellett feküdtek az ágyon. Vágni lehetett a feszültséget, még a szobában ragadt légy se mert döngeni. A férfi törte meg a csöndet.

– Feladtad?

– Fel – jött a kurta, de határozott válasz, amitől a férfi a nő felé fordult.

– Nem vagy normális! Mégis, hogy gondolod ezt? Én a falu megbecsült polgára és a feleségem egy ilyen, ilyen…

Rákospalotán él egy ember

lelkében sok félelemmel

ellensége lett a nátha

reszket, merthogy hátha

ez az a bizonyos kór, amitől fél és remeg:

minden maszktalan embert gyanakodva méreget

Rákospalotán ez az ember

egy ideje a szomszédba átmenni nem mer

mert a szomszéd, igaz és való!

Kelekótya, felelőtlen alak vagyok és semmit sem lehet rám bízni.

Ez a tömör jellemrajz minden bizonnyal helytálló, mert a feleségem mondta, ráadásul nem először illet ehhez hasonló minősítésekkel. Pedig, becsületemre mondom, a legnagyobb áldozatra kész vagyok az én Matildomért, a csillagokat is lehoznám, sőt nemrégiben még egy esküvős, romantikus filmet is hajlandó voltam végignézni a kedvéért.