Miért szeretünk híres emberekről, kedvenc művészeink életéről olvasni? Miért izgalmas elképzelni, milyen lehetett a nagyok kortársa lenni, együtt diskurálni velük egy kávéházban – akkor és ott megélni és belélegezni a kultúrát? Mi az a különös késztetés, amiért legalább olvasmányélményeinkkel vágyunk kapcsolódni hozzájuk? Ezekre a merengős kérdésekre Vámos Miklós könyve sem ad választ, sőt, inkább tovább erősíti azok létjogosultságát.

Az abszurd vagy épp szatirikus emanáció nem megy a filozófiai sík rovására, sőt, a groteszk szövegek nyomán is hatalmas átfogó műveltség és irodalmi tájékozottság tárul fel. Egyik-másik írás, aktualitását tekintve, még egy színpadi adaptációt is megérne. Az abszurd valahol a tragédia vadhajtása, hiszen életünket mindig beárnyékolja a halálfélelem, amire valamit szedni/szívni/szúrni kell. Vagy épp olvasni.

A norvég írók könyvei különös, szinte misztikus élményt jelentenek a közép-európai olvasó számára. Roy Jacobsen A láthatatlanok című kötetét olvasva olyan jelzők jutottak eszembe, mint borzongatóan szép, félelmetes, egyszerű, tiszta, megható.

„Egyértelmű a szerzői szándék. Egyértelmű, hogy – Pascalhoz hasonlóan – szorongunk a lét (a szellem?) megfoghatatlan természete miatt, egyértelmű, hogy a létezés törékeny volta váltja ki a lélek megrendülését, egyértelmű, hogy a földi élet és a kényszerleszállás állapotában vergődő repülőgép között lényegi különbség nincs.” – Hegedűs Imre János kritikája Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című kötetéről.

Jenei Gyula legújabb kötete igazi versolvasói csemege. Nem tagolódik ciklusokra: egyetlen mély lélegzetvétel az egész könyv, amelynek jellemzője a kiegyensúlyozott, elejétől a végéig kitartó, grammatikailag is különleges versbeszéd. A kötetegészen végigvonuló, negyven évvel korábbi – gyermekkori – események ugyanis megtörtént, befejezett, a múlt horizontjáról felsejlő szövegekkel szólítanak meg bennünket, olvasókat, a feltételes módú igealakok és a jövőbeli ’majd’ időhatározószó folyton visszatérő használatával.

Az extravagáns, de a magyar klasszikusokhoz és az antik költészethez visszanyúló, kötött formai hagyományokra építkező líra az olvasót felcsigázza. Az a fajta költészet, amelybe esténként nem alszunk bele, és reggelente kimossa szemünkből az álmot. A versekben föllelhető irodalmi allúziók arra késztetnek, hogy elővegyük az antik mítoszokat, a Faludy-összest, Pilinszkyt, Kosztolányit, József Attilát, Ady Endrét, Kassák Lajost, Nagy Lászlót, Orbán János Dénes összes versét és Bréda Ferenc mítoszkritikáit.

A Hét vers Érósztól a Nap és a Hold között Benyhe István fordításában vagy a Farkas Wellmann Endre fordította Sophia, a Szőcs Géza tolmácsolásában olvasható Layla utolsó pillanataiban ráébred, hogy a szerelem túlvilágra nyíló mirháb című versek révén rájövünk, a költészetre és a költőkre azért is van szükségünk, hogy ne felejtsük el a szerelem határtalan nyugalmát.

A tematikailag és formailag is sokféle Nádasdy-versek úgy egyensúlyoznak a komolyság és a könnyed elegancia határán, mint kötéltáncos New York felhőkarcolói között. Ahelyett, hogy eldönteném, ez a végletekig komoly és felszabadultan őszinte kötet hol helyezkedik el a Nádasdy-életműben, egyszerűen csak hadd örüljek annak, hogy a szerző tudatában van „locsolási felelősségének”, és hogy a Jól láthatóan lógok ittben végső soron győz az élni akarás.

A valós és fiktív helyszíneken játszódó történetek egy pontban találkoznak: mindegyikben benne rejlik az elképzelhetőség potenciálja, hogy ez akár meg is történhetett volna valahol, valamikor. A kibontott témák a halál és a szerelem körül forognak, ami még banális is lehetne, ha lepusztult környékekkel és kilátástalan emberi sorsokkal nem szélesednék a spektrum. – Rimóczi László írása Bodor Ádám Sehol című kötetéről.

"A könyv fülszövegében Horváth László Imre regényéről a szerkesztők az írják, a mű „Machiavelli szabálykönyve mellett Rejtő Jenő emlékét” idézi. Machiavelli tanításai azért nem voltak annyira elvetemültek, hogy azokból egyenesen következtek volna a huszadik század diktátorainak rémtettei, Rejtő Jenő könnyed humorának visszhangját pedig nem leltem fel sehol olvasás közben." – Gáspár Ferenc kritikája A Kicsi emberéről.

"Lackfi János Istent szólongató líravilágának tágassága – a téma „egyneműsége” ellenére is – megkérdőjelezhetetlen. Akár egy kétirányú nyíl: képes egyszerre mutatni a ’sacra art’ hagyománya és a kortárs világértelmezés felé, miközben nem téveszti el a célkeresztre feszült Krisztust, a célközepet: Istent." – Lajtos Nóra Lackfi János kötetbe gyűjtött istenes verseiről.

"A kötet célcsoportja könnyedén behatárolható: nagyjából mindenki. A mai sikerorientált, gondosan építgetett karrierek és egók világában ez egy megalkuvásoktól mentes, leleplező jellemrajzgyűjtemény, jó ízű vakcina a seggfejesedés ellen." – Rimóczi László kritikája Hartay Csaba könyvéről.

„Szürkeség, szenvedés, és az a bizonyos bartóki hetedik ajtó, amely ha kinyílik, akkor jön az igazi haddelhadd, vagyis a visszafordíthatatlan, megjavíthatatlan nyomorúság.” – Gáspár Ferenc kritikája Tóth Krisztina novelláskötetéről.

„A kötet végére éppenséggel a korábban még kezdeményezői szerepkörben megjelenő apa tűnik el, és burkolózik csendbe, holott a versbeszélőben él a szándék, hogy megtanulja azt a nyelvet, amin Kali Szabolcs életében rajta kívül talán senki más nem tudott: az eltűnt, de soha el nem fogyó apakép nyelvét.” – Kovács Újszászy Péter írása Kali Ágnes debütkötetéről.

„Ezek a képek nem mindig derűsek, nem mindig tesz jót egy-egy novella, talán mert túl őszinték, hol élénkek, hol sötét tónusúak, hol vibrálóak, hol túszul ejtőek, hol együttérzést szeretnének.” – Rimóczi László kritikája Hekl Krisztina novelláskötetéről.

„Az alany kettőződése, sokszorozódása, a sokszorozódásban az önazonosság elvesztése, a súlypontok áthelyeződése nem egyszerűen megtörténik, hanem folyamatos, a cselekményszálak nincsenek elvarrva, hanem egymásba fonódnak, egymást folytatják.” – Simon Adri kritikája Kali Ágnes debütkötetéről.

„Minden visszafelé áramlik és távolodik, és ebben a kozmikus körforgásban legfeljebb csak kapkodjuk a fejünk, vagy még azt sem tesszük, hanem csak csendben örülünk annak, ha kialakul valamiféle nyugalom, harmónia.” – Fodor Balázs verseskötetét Petőcz András elemzi.

„Gaston Bachelard A tér poétikája című munkájában azt állítja, hogy a házat úgy képzeljük el, mint egy függőleges lényt. Ez az antropomorfizáló gesztus mintha Payer Imre verseiben is értelmet nyerne azáltal, hogy nála a házak-utcák-arcok hármas konstellációban szerepelnek: »Arcok, utcák, házak.«; »Utcák, házak, arcok törölt lábjegyzete« (Fényből van a fal).” – Payer Imre új verseskötetét Lajtos Nóra mutatja be.

Fegyverek közt hallgatnak a múzsák ‒ tartja a régi mondás. De „ostorzúgásban” – ahogy azt Farkas Árpád^⁕ Ostorzúgásban ének című verskötete tanúsítja – nem némulnak el. A zsarnokság elleni tiltakozás mindig nagy témája a költészetnek.

„A lírai én árvasága, magánya – az elveszített személyek, barátok, mesterek, (kulturális, történelmi) korszakok halálának tragikuma ellenére – nem kétségbeejtő, hiszen valamilyen formában mégiscsak élnek, vele vannak, meghatározzák azt, amit érez és gondol, ahogy cselekszik, ahogyan él.” – Borsodi L. László recenziója Király László kötetéről.