A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben minden fiatal költő nagylászlóul akart, vagy szeretett volna írni. A kor másik hasonló költőóriása – Juhász Ferenc – követhetetlen, másolhatatlan, azonnal felismerhető. Akiben motozott némi versfaragó haljam (és kiben nem motozott, költőnek rang volt lenni akkoriban), és Nagy Lászlót olvasott, minden korábbi epigon-változatot, kísérletet eltúrt, mint az S100-as. Maradt a tiszta, letarolt, csábítóan követhetőnek látszó Nagy László hatás. És a csapda bezárult. A kerek, acélosan gömbölyű, légiesen könnyed, gondosan kimunkált versek csapdájába a dilettáns beragadt, a tehetség türelmesen beépítette eszközkészletébe, ami beépíthető, és úszott tovább a korabeli versek tengerében, újabb használható költői metódus után kutatva.