Négy hónappal élte túl 90. születésnapját, de talán jobb is, hogy december 15-én örökre elszenderedett, mert a müncheni Sonnenhof öregotthonban, ahol egy Amerikában élő “gyámasszony” szigorú utasítására, mindenkitől elzárva tartották (látogatót nem fogadhatott, információt nem adtak) pokol volt az élete. A júniusban, róla titokban készült fotók ijesztő képet mutatnak, pedig ez a kiváló ember igazán nem érdemelt ilyen sorsot!
*
Prágay Dezső 1921. augusztus 12-én született Kolozsváron, szegény paraszti család sokadik gyermekeként. Nagy szerencse volt, hogy segítséget kapott a tanuláshoz, s a háború után elkezdhette a gazdasági akadémiát. 1947-ben azonban, politikai okokból, Magyarországra kellett menekülnie.
A budapesti Tudományegyetemen vegyészi oklevelet, biokémiai doktorátust szerzett. A kommunista rendszer szemében “népi kádernek” számított. Támogatták is, egészen addig, amíg bele nem szeretett egy “osztályidegen” apostagi evangélikus lelkész leányába, a pszichológus Bakay Évába. A házasságról mindenáron le akarták beszélni, de nem sikerült. (A feleség haláláig nagy szeretet és egyetértés volt köztük.)
1950–56 között tanársegéd volt, s mint a Petőfi Kör vezetőségi tagja és az Orvoskari Forradalmi Bizottság elnöke, igen fontos szerepet játszott. Alig van olyan visszaemlékezés, amelyben ne említenék a nevét. Nem annyira a fegyveres harcban, mint a szervezésben és a sebesültek ellátásában vett részt, tekintet nélkül arra, hogy azok magyar felkelők, orosz katonák, vagy éppen a gyűlölt ÁVH tagjai voltak. Nagylelkű, humanista elveket vallott.
Ezekről az időkről Amerikában, 1986 nyarán így vallott:
“Sok fájó és nehéz élmény ellenére – a Forradalom számomra mindenekfölött felemelő élményt jelentett. Sajnálom azokat, akik csak gyászt és nemzeti tragédiát látnak benne.” Majd: “A nyereség-veszteség számadásaitól teljesen függetlenül, én egy tartozást, adósságot érzek, soha el nem múló hálát azok iránt, akik életüket áldozták a Szabadságért.”
Természetesen, 56 november végén Nyugatra kellett menekülnie. Bécsben Jankó Bélával és Margeszku Sándorral azonnal bekapcsolódott a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetségének (UFHS) megszervezésébe. Aztán Hollandiában, az utrechti egyetemen kapott tanársegédi állást. Egyik alapítója a Mikes Kelemen Körnek.
1960-ban kivándorolt az Egyesült Államokba, s 26 éven keresztül nemzetközileg elismert, tudományos munkát végzett. New York Állam Egyetemén kutató, majd egy kórház kémiai laboratóriumának az aligazgatója. 1970-től, ugyancsak Nem Yorkban, a patológia és biokémia egyetemi adjunktusa, valamint a kémia rendes tanára.
Amerikai tudósok munkájának az elismerésére 1970-ben létrehozta a Semmelweis-díjat, 1972-ben a Somogyi–Szendrői-díjat. 1980–84 között a bostoni Bibó István Alap kurátora volt. Kezdeményezésére létesült a Jus Humana-díj.
Rengeteg dolgozata, könyve jelent meg angolul, de magyarul is.
1986-os Európába költözése után, főleg az 56-os Forradalom emlékének az ébrentartásáért, a magyar kultúra és tudomány eredményeinek a tudatosításáért dolgozott – nagy anyagi áldozatokat hozva emlékművek felállítása, diákösztöndíjak adása terén. Lehetetlen minden érdemét felsorolni!
A “rendszerváltás” után is sokat igyekezett Magyarországon és magyar honfitársain segíteni, de nem becsülték meg, nem értékelték kellőképpen a jó szándékát. A hazai helyzet alakulása láttán, egyre kiábrándultabb, egyre keserűbb lett. Ezt gyakran panaszolta is telefonbeszélgetéseink során és a leveleiben.
Nagy megrendülést jelentett számára imádott felesége halála, amit nem is tudott soha kiheverni. Életkedve, életereje belerokkant.
*
Mindezek száraz adatok, de fel kellett sorolnom (kivonatosan) őket, hogy mindenki előtt nyilvánvaló legyen, hogy egy jelentős, példaképnek tekinthető emberről van szó.
Prágay Dezsővel 1986-os Münchenbe költözése után kerültem kapcsolatba, amikor látva, hogy én is hasonló dolgokkal foglalkozom, elkezdte nekem küldözgetni propaganda célt szolgáló képeslapjait, bélyegsorozatait az 1956-os mártírok, a magyar hírességek arcképeivel. Gyakran érkeztek szép, gyöngybetűkkel írt levelei is, melyek most a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum archívumában vannak.
Személyes megismerkedésünkre azonban csak 2001. szeptemberében került sor, amikor, mint a Ticinói Magyar Egyesület elnöke, meghívtam öt Lugánóba előadni. Ragyogó beszámolót tartott a Forradalom sebesültjeiről, és a magyar Nobel-díjasokról. Részletesen és közérthetően elmagyarázta, ki miért kapta a nagy nemzetközi kitüntetést, és felfedezése, találmánya mit jelent, miért fontos az emberiség számára. (Ennek az előadásnak a hangfelvétele szintén megvan.)
Rossz kedélyállapota nálunk is megmutatkozott. Valahányszor eszébe jutott Éva elvesztése, könnyekre fakadt.
Egy darabig írogatott még, aztán csak félénk, szinte bocsánatkérő telefonhívásai jöttek, melyekben, régi szokás szerint, “interurbánt” emlegetett. (Akkor nem sejtettem, hogy ezek az utolsó segélykiáltások.) Végül teljesen elhallgatott.
A rémtörténet részleteiről már közös ismerősöktől értesültem. Dezsőt a bevezetőmben említett amerikai nő (érdekes lenne tudni, melyik évben) “aggkori dementiában” szenvedőnek nyilváníttatta, s magát neveztette ki hivatalos gyámjának, ami aztán mindenre feljogosította. Eladta Dezső müncheni öröklakását, bútorait, az értékes könyvtárat és iratanyagot pedig – mint mondják – a lomtalanítóval vitette el.
Prágay Dezső temetésének ideje és helye nem ismeretes, s mivel félek, hogy hazánkban nem fognak róla megemlékezni, kötelességemnek éreztem magamra vállalni ennek a rövid összefoglalónak a papírra vetését, s az utolsó éveivel kapcsolatos, nyugtalanító kérdések felvetését…
Adjon Isten Magyarországnak sok olyan kiváló és hűséges embert, amilyen Ő volt!
Saáry Éva