Jászberényi Sándor
Az ördög egy fekete kutya és más történetek – kötetbemutató
A Kalligram kiadó szeretettel meghívja Önt és kedves családját Jászberényi Sándor els�ő novelláskötetének, Az ördög egy fekete kutya és más történetek bemutatójára az A-38 állóhajó VIP bárjába 2013. december 2-án 19 órai kezdettel, megelő�zve a Mikulás megérkezését.
Az ördög egy fekete kutya és más történetek olyan novellákból épül fel, melyek félúton helyezkednek el a valóság és az irodalom között. A történetek a háborúról és az emberi konfliktusokról szólnak, különböző� perspektívából elmesélve, de mindig az egyénnel a középpontban. Szerepl�őik döntéseikkel, érzelmi válaszaikkal külön világot hoznak létre – egy világot, melyben a végtelenségig lecsupaszított, sallangmentes erkölcs jelenik meg, kend�zetlenül mutatva be az ember természetét, a maga önzésében, kicsinyességében és babonásságában.
Jászberényi évek óta Kairóban él és onnan tudósít magyar- és nemzetközi lapoknak. A magyar irodalomban egyedülálló módon írásai a Közel-Kelet- és Afrika különböz�ő konfliktusaiban szerzett tapasztalataiból építkeznek, ez pedig nem kevés: Jászberényi végigkalauzolja az olvasót a polgárháború sújtotta Bengházitól az egyiptomi forradalmon keresztül Jemenig és vissza, megmutatva a sivatag lakóit, a törzseket, betekintést engedve azoknak az újságíróknak a közösségébe is, akik a háborús tudósításból élnek.
Vékony a határvonal Jászberényi prózája és a valóság között. Ha történetei nem történtek meg, akár meg is történhettek volna. A kötet lapjain megelevenedő� helyszíneken Jászberényi maga is járt, szerepl�őit akár személyesen is ismerhette – és itt kezd el mű�ködni a szerz�ő szépirodalmi vénája.
Tökéletesre csiszolt, kimunkált minimalista szépprózát kap kezébe az olvasó, mely hagyományaiban inkább az amerikai széppróza legnagyobbjainak, Jack Londonnak, Hemingwaynak, Maugham-nek, Carvernek esztétikai elképzeléseit követi, de érzékenysége miatt helyet követel a kortárs magyar irodalom legjobbjai között is.
A szerző�r�ől
Jászberényi Sándor 1980-ban született Sopronban. Az ELTE-n hallgatott magyart,m�űvel�ődésszervezést, arabot, filozófiát és esztétikát, magyar-m�űvel�désszervező szakon szerzett diplomát. 2000 óta rendszeresen jelentkezik szépirodalommal a meghatározó magyar irodalmi lapokban (pl. Élet- és Irodalom, Kalligram, Jelenkor, Mozgó Világ, stb.). Újságíróként megfordult a Magyar Narancs, a Népszabadság, a HVG szerkeszt�őségében, 2006-tól kisebb-nagyobb megszakításokkal Egyiptomban él. Többek között tudósított a darfúri konfliktusról, a jemeni szeparatista mozgalmakról, a 2009-es Öntött ólom hadm�űveletrő�l a Gázai Övezetben, a nigériai lepra- és tuberkulózis járványról, a 2011-es egyiptomi forradalomról és a líbiai polgárháborúról.
Első�, saját fotóival illusztrált riportkönyve idén jelent meg a Libri Kiadó gondozásában Budapest-Kairó – egy haditudósító naplója címmel.
Az ördög egy fekete kutya és más történetek novelláskötetrő�l
Az ördög egy fekete kutya és más történetek magyarul a Kalligram Könyv- és Lapkiadó gondozásában jelenik meg 2013 decemberében. A kötet 196 oldalas, 15 novellából áll. Felel�ős kiadója Szigeti László. Felel�ős szerkeszt�ője Mészáros Sándor, a borítót Hrapka Tibor tervezte.
Az Egyesült Államokban 2014 decemberében jelenik meg a New Europe Books kiadásában, Matt Henderson Ellis fordításában és Paul Olichvary szerkesztésében.
Olaszországban az Edizioni Anfora fogja kiadni, Szilágyi Mónika fordításában. A kiadás dátuma még nem ismert.
A könyv magyar nyelv� trailere itt megtekinthet�: http://www.youtube.com/watch?v=w5KBpyXgMz4
A szerz�ő az összes jogot fenntartja.
Nemzetközi képviselet:
Marina Penalva Halpin
Pontas Literary & Film Agency
marina@pontas-agency.com
www.pontas-agency.com
(+34) 93 218 22 12
Rövid kritikai megjegyzések Az Ördög egy fekete kutya és más történetekrő�l
„Ahogy Salman Ruhsdie írta, minden író azért ír, hogy kitágítsa a létezésünket. Jászberényi Sándor könyve arról beszél, hogy minden jó történet megsejtet valamit a másként nem látható világokról. Lehet, hogy tudni veszélyes, de sejteni bizonyosan jó. És az is biztos, hogy jászberényi egyiktő�l se fél, és ezt tudják a történetei is.”
- Kő�rösi Zoltán író, a Magyarka szerz�ője
„A kötet legerő�sebb darabja számomra Jászberényi Sándor prózája, Az ördög egy fekete kutya volt. Fülledt hangulatú, különleges atmoszférájú írásról van szó, közel-keleti helyszínnel, hajszálpontosan érzékeltetett feszültséggel, háborús fenyegetettséggel.”
- Szász Anna Tünde recenziója a 2013-as Körkép Antológiában megjelent Az ördög egy fekete kutya novelláról, konyves.blog.hu
„A régi anyagok - amibő�l a legütő�sebb a kutyás sztori a végérő�l - itt tágabb összefüggésbe kerültek, és ez nagyon jót tett nekik. Összeáll a kép. Van benne egy novella, ami egész biztos remekm�ű, ez a Valami a szakmáról. Nagyon érdemes lenne film felé fejleszteni, még talán pénzt is lehetne keresni vele. Nagyot üt a Fekete kutyás anyag is, errő�l az egész vallási őrületrő�l az mond nekem a legtöbbet. Nyilván kötözködni fognak, nihilizmussal, széls�őséges relativizmussal vádolnak, de erre persze tojni kell. Kösz, hogy elolvashattam, élmény volt.”
- Péterfy Gergely író, az Örök völgyés a Halál Budán szerz�ője
„Er�ős anyag. Sallangmentes, pontos, drámai. Jól teremt mili�őt. Hemingway, Carver, Tar, ilyenek jutnak eszembe. Nem tudok belekötni.”
- Garaczi László író, az Arc és hátraarc és a MetaXa szerz�ője
„I enjoyed reading Mr. Jaszberenyi's translated stories”
- Gary Fiskjeton, Bret Easton Ellis,Patricia Highsmith, Cormac McCarthy szerkesztő�je
Szövegmutatvány
Ikrek
Szerpentinen mentünk a hegyek között. A f�ű csomókban n�őtt a lankákon, csak távolról t�űnt egybefüggő�nek. Foltokban már kibukkant a homok. Reggel nyolc óra volt, a növényeken megcsillant a pára. Birkák legeltek a hegyek tövében, hallani lehetett a kolompok zaját. A kil�őtt harckocsik és a sivatag után üdít�ő volt látni Líbia zöld hegyeit.
„Szerinted ma támadni fognak?” -kérdeztem Hamidot. Hunyorgott, mert a szemébe sütött a nap. Letekertem az ablakot és cigarettát vettem el�ő. A levegő� gyorsan melegedett, már langyos volt, a déli forróság ígéretétő�l nehéz. Két szál cigarettát gyújtottam meg és az egyiket a kezébe adtam.
„Insallah.” - mondta és nagyot szívott a cigarettából. Ha a NATO zöld jelzést ad, akkor támadunk.”
„Már egy hete nem volt támadás. Csak lövöldöztek egymásra.”
„Igen. Mert a Kadhafisták már ravaszok. Ugyanolyan zászlókat akasztanak az autóikra, mint mi, hogy a NATO ne tudja megkülönböztetni �őket. Majd akkor támadunk, ha a NATO szól, hogy kil�őtték a rakétavet�őiket.”
Elég volt megemlítenie, és már hallottam is a fejemben a Gradok visítását és a becsapódó rakéták dörrenését. Két hétig hallgattam az adzsdabíjai fronton. A kadhafisták mindig kora reggel támadták a lázadók állásait, a reggeli imádság alatt. Bár nem tudtak pontosan célozni a Gradokkal, ha véletlenül mégis sikerült a jó irányba kil�őni ő�ket, óriási pusztítást tudtak végezni velük.
„Szóval, akkor senki sem tudja mikor lesz a támadás?”
„Allah Karim, Abu Háfiz! Hát az átmeneti tanács csak tudja! Valakinek csak tudnia kell mikor lesz az a nyomorult offenzíva.”
Tudtam, hogy Hamid ingerültsége nem nekem szól. A fia Ádzsdábíjánál állomásozott a felkel�ők csapataival. Ha megindul az offenzíva, �ő is benne lesz a Brégáért vívott tűzharcban.
Bréga pedig húsdarálónak számított. Négyszer cserélt gazdát a polgárháború alatt és még közel sem jártunk a vége felé.
Néhány percig csendben szívtuk a cigarettát. Bámultam Hamid arcát. Ötven volt, de sokkal id�ősebbnek t�űnt, amikor a fia járt az eszében, elmélyültek a ráncok az arcán. A fiaikért aggódó apák öregszenek meg ilyen hirtelen. Civilben orvosként dolgozott, a jó angoltudása miatt lett sof�őr a polgárháború alatt. Külföldi újságírók mellé osztotta be az Átmeneti Tanács.
Benhgáziban találkoztunk, közvetlenül a város rakétatámadása után.
„Bocsáss meg, hogy nem azonnal Tobrukba viszlek Abu Háfiz.” - mondta valamivel nyugodtabban. Abu Háfiznak hívott, mióta elmeséltem neki, hogy a fiamat Háfiznak neveztem el. Az autójában ültem, amikor Kadhafi mesterlövészei elkezdtek l�őni minket Adzsdabíjában. Barátok lettünk. Az ember könnyen köt barátságokat egy háborúban. Senki sem akar meghalni ismeretlenekkel.
„Amíg elviszel minden rendben. Nem rohanok sehová. A fiad miatt meg ne aggódj. Nem lesz semmi baja.”
„Insallah. Bár, ha meghal, igaz, istennek tetsz�ő ügyért hal meg. Isten pedig szereti a mártírjait.”
„Dehát csak nem akarod, hogy meghaljon.”
„Persze, hogy nem akarom. Az apja vagyok. De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha Isten úgy akarja, meghal mártírként. Ettő�l persze még borzasztóan féltem �őt.”
Lekanyarodtunk a betonútról, a hegyek tövében jártunk. A föld vörös volt és nedves, a nap már vakítóan sütött, alig láttuk Küréné romjait. A fény végigfolyt a domboldalon, ahová a várost építették, elöntötte az antik oszlopokat, szobrokat, a házak fehér k�romjait. Pompás látvány volt.
„Ide megyünk Shahatba.” -mondta Hamid. „Láthatod egy sháhid temetését.”
„Rokonod volt?”
„Nem. De megkértek, hogy vegyem fel a halotti jegyz�könyvet a temetés el�őtt. Orvos vagyok, megtehetem.”
„Hová t�űntek az orvosok a városból?”
„A fronton vannak, mint a férfiak nagy része. Csak az öregek és a sebesültek tértek vissza.”
„Miért kell a halotti jegyz�könyv?”
„Mert, ha győ�zünk, az új kormány meg fog emlékezni a forradalom mártírjairól. Jó, ha van papír.”
Fehérre meszelt házak között hajtottunk végig. Az utca elején álló ellen�rőző�pontnál ismerték Hamid kocsiját, csak intettek, hogy hajtsunk tovább. Egy kétemeletes ház el�őtt álltunk meg.
Az udvarán sötét vásznakból emelt sátor magasodott, vallásos dalok üvöltöttek a hangszórókból. A sátor el�őtt egy id�ősebb, �ősz hajú férfi és egy húsz év körüli fiatalember várt. Hamid leállította az autót, mindketten kiszálltunk.
„Menjünk, gratuláljunk az apának.” - mondta.
„Nem zavarok?”
„Dehogy. Elviszed a fia hírét a világba.”
A sátor csaknem tele volt emberekkel, m�anyag székeken ültek. Közepre egy képet állítottak, a mártír arcképe lehetett, de nem láttam pontosan. Két férfi elő�ttünk lépett be a sátorba.
Miel�őtt leültek volna, kezet szorítottak az el�őtte álló id�sebb férfivel. „Gratulálunk a fiadhoz.” -mondták.
„Ahmed Bakush, a fiad már az angyalokkal van.” - mondta Hamid arabul, amikor odaértünk.
„Alhamdulillah.” - válaszolta az id�ős férfi. „Nagy tisztesség ért minket.”
A kezét nyújtotta felém. „Maga biztosan az újságíró. Áhlen.”
„Köszönöm.” Önkéntelenül a kezemet nyújtottam a férfi mellett álló fiatalembernek is.
„Khalid Bakush.” - mondta a fiú. Leverten állt, a szemei vörösek voltak a kialvatlanságtól. Rövid fekete haja volt, a b�őre világosbarna, a szemei barnák. Szép ember volt, azok közé az arabok közé tartozott, akiket szeretnek a n�ők.
„Büszke lehetsz a testvéredre Khalíd. Imádkozz, hogy adjon neked is az Isten annyi bátorságot, mint amennyi neki volt.” - fordult Hamid a fiú felé.
„Igen. Büszke vagyok.” Elfúló hangon válaszolt és lehajtotta a fejét.
„Hol a Sháhid?” - kérdezte Hamid.
„Odabent a szobában. Siess, mert csak rád vártunk a temetéssel.” - mondta az id�ősebb férfi.
„Rendben. Nem tudunk a temetésre maradni. Vissza kell érnie Tobrukba, hogy autót találjon Szallúm felé.”
Újabb gyászolók érkeztek. Hamid visszament a kocsihoz és a csomagtartóból el�ővette az aktatáskáját.
„Bemehetek veled?” - kérdeztem, miközben haladtunk vissza a házhoz.
„Gyere, ha akarsz.”
Beléptünk az ajtón. Hamid el�őtte hangosan kopogott, hogy jelezze, hogy bemegyünk és a nő�k félre tudjanak vonulni. A red�őnyök le voltak húzva, félhomály volt a házban. Csempézett lépcső vezetett a fels�ő szobába. Sötétség fogadott, Hámid hosszasan kereste a lámpát, mire megtalálta. Gyéren berendezett szoba volt, három matraccal a földön, középen egy perzsasz�őnyeggel. Az egyik matracon egy huszonéves fiú feküdt, tépett, vértő�l és homoktól szennyes katonai zubbonyban, szürke bő�rrel, a szeme lehunyva. Megdöbbenve álltam az ajtóban. A halott kiköpött mása volt Khalid Bakushnak, akivel a sátor előtt találkoztunk.
„Nem mondtad, hogy ikrek.”
„Pedig azok. Mohamed volt az id�sebb, vagy két perccel. Mindketten tizenkilenc évesek. Most segíts légy szíves. ”
„Mit fogunk csinálni?”
„Levesszük a ruháját és megnézzük a sebeit.”
Odalépett a holttesthez, leült mellé a földre és elkezdte kigombolni a katonai zubbonyt. Mellé ültem. A fiú arca kormos volt, a haja és a b�őre is tele homokkal.
„Ne gondold, hogy barbárok a szül�ők, hogy nem mosdatták meg és öltöztették át a mártírt.” - mondta Hamid. Végzett a zubbony kigombolásával, a szövet cuppogva vált el a sebekt�ől. A levegő�ben az alvadt vér édes szaga terjengett. A fiú mellkasát mindenütt vér borította.
„A Hádith szerint a sháhidokat, ugyanabban a ruhában kell eltemetni, amiben életüket veszítették és lehető�leg ugyanott.” - mondta Hamid és szakértő� szemmel bámulta a fiú mellkasát.
Kinyitotta az aktatáskáját egy formanyomtatványt és egy töltő�tollat vett elő�. A tollat a fiú mellkasán lév�ő egyik sebhez érintette. Összesen hármat számoltam. Apró, vörös kráterek voltak, vérrel borítva.
„Igen, ez 7.62-es” - mondta Hamid.
„Honnan tudod?”
„A tollam vége akkora, mint a 7.62-es lövedék. Ez pedig a bemeneteli oldal. A toll méretét alapul véve meg tudom állapítani, milyen lövedék találta el. Ha kisebb, akkor 9-es lövedékkel, amit pisztolyokból és géppisztolyokból l�őnek ki, ha nagyobb, akkor 50-essel. Mondjuk, ha ötvenes találja el, az széttépi a testét. Mindegy, az a lényeg, hogy az Iszlám szerint bű�n egy mártírt felboncolni, így ez az egyetlen módszer, hogy tudományosan megállapítsuk, mi végzett vele.”
Írni kezdett a formanyomtatványra.
„Nyilván a belső� folyamatokat nem is írom le.”
„Tudod, hogy mi történt?” - kérdeztem.
„Három nappal ezel�őtt a Kadhafi-csapatok tankkal támadtak Brégánál. Mohamed és a csapata egy árokban húzták meg magukat, miközben a tank nyomult befelé a városba. Khálid elmondása szerint, mindenki dermedten feküdt az árokban, mert a tank kiszúrta �őket és feléjük tüzelt. Mindenki, kivéve Mohamedet. Nyilvánvaló, hogy kett�jük közül �ő volt a bátrabb. Most segíts megfordítani, légy szíves.”
Mindketten felálltunk és a hasára fektettük a halottat. Merev volt. A zubbonynak csak cafatai maradtak a hátán, a lövedékek letépték szinte az összes b�őrét, nagy sebek mutatták, hol távoztak a húsból. Miután végeztünk a m�űvelettel, Hamid újra írni kezdett.
„És?”
„Hát az biztos, hogy Mohamed megmutatta, hogyan harcol egy Mudzsahid. Egyetlen RPGjük volt, felugrott és kil�őtte vele a tank lánctalpát. A tank persze visszal�őtt rá és megölte, de a többiek már ki tudták szedni és elindítani a visszavonulást.”
„Ha lett volna mellénye, élne.”
„Egy mudzsahid nem hord mellényt.”
„Miért nem?”
„Lelassítja a mozgásban.”
„Ez hülyeség.”
„Nem hülyeség. Te is tudod, hogy a mellény tizenhárom kiló. Egyébként meg, minden Mudzsahid reméli, hogy magához veszi az Isten.”
„És ezért akár ő�rültségre is hajlandóak?”
„Nem. Áldozatra azonban igen.”
„Miért?”
„Mert a próféta, béke legyen vele, azt tanította, hogy aki áldozatot hoz az igaz ügyért és életét veszti, azonnal a paradicsomba kerül.”
„Mindkét testvér Mudzsahid?”
„Igen. Mindketten kérték az urat, hogy szólítsa magához �őket a dzsihád során. Mohamed volt a szerencsésebb. Ő� már Istennel van. Khálid hozta haza a testét. Nem állt meg a mi vonalainknál Adzsdabíjában, hanem egyenesen idejött.”
„Az el�őbb azt mondtad, hogy ott kell eltemetni, ahol elesett.”
„Igen, de nem biztos a vonal. Fél�ő, hogy, ha vissza kell vonulnunk. Te is pontosan tudod, hogy mit mű�velnek a Kadhafisták a mártírok sírjaival. Khálid ezért hozta haza. Meg is
vagyunk. Segíts visszafordítani.”
Megfordítottuk a holtestet. Hamid visszagombolta a zubbonyát. Nem volt könny� mű�velet, mert a gombok csúszkáltak a vértő�l.
„Nagy tisztesség ez a családjuknak. Ahmed Bakush büszke lehet az idő�sebb fiára. Egész Líbia büszke lehet rá. Élt és meghalt az Iszlám szerint. Gyere, mossuk meg a kezünket.” Felálltunk és elindultunk lefelé. A földszinten volt a mosdó.
„Most mi fog történni?” -kérdeztem.
„Majd feljönnek a férfiak, Mohamedet fehér vászonba varrják és a vállukon viszik ki a temető�be, ahol már meg van nyitva a sír. Mi azonban nem várjuk meg ezt, mert még
napnyugta elő�tt Tobrukba kell érnünk, ha autót akarsz találni Szallúm felé.”
Levendula szagú szappannal mostuk a kezünket, amikor kiabálást hallottunk odakintr�ől.
Kiléptünk az ajtón. Nagy tömeg állt az utcán, több férfit is láttam, izgatottan hadonásztak a kezükkel.
„Szállj be a kocsiba és ott várj meg.” - mondta Hámid és a kezembe adta a kulcsot. Néhányan lökdös�dni kezdtek a tömegben, a nő�k hangosan zokogtak. Beültem a kocsiba. Láttam, hogy Hámid elt�űnik a tömegben. Bekapcsoltam a rádiót. A Szabad Líbia hazafias dallamai csendültek fel, majd az átmeneti tanács szóvivő�je bejelentette, hogy a forradalmi csapatok átfogó offenzívába kezdtek Brégáért, jelenleg a város küls�ő kerületeiben folynak a harcok.
Negyed óra telt el, mire Hamid visszaért. Gyors léptekkel jött az autóhoz, kinyitotta az ajtót és beült.
„Akkor induljunk.” - mondta Hámid. Kikapcsolta a rádiót és gázt adott.
„Mi volt ez a cs�ődület odakint?” - Kérdeztem, amikor már a f�őúton haladtunk.
„Khálid. A másik testvér lel�őtte magát.”
„Van ennek valami köze az Iszlámhoz?”
„Nincs. Az öngyilkosság a legundorítóbb b�űn. A pokolra fog jutni.”
„Gyakran történik ilyesmi?”
„Nem, egyáltalán nem. Az Iszlám tiltja ezt.”
Kinéztem az ablakon. A nap teljes erő�vel sütött, a levegő� balzsamos meleg volt már, Küréné antik sziklái pedig úgy ragyogtak a hegyoldalban, mint egy friss emberi koponyában a fogak.