2013 szeptember 17-én a budapesti Kincsem park tribünjének konferenciatermében került sor arra a sajtótájékoztatóra, amelyen bejelentették, hogy film készül Kincsemről, a legendás versenylóról. A sajtótájékoztatót Szőcs Géza költő nyitotta meg, ennek szövege olvasható az alábbiakban.
Kedves barátaink, itt jelenlévő sok-sok kiválóság!
Hogy egy közhasználatú szóképpel éljek: e pillanatban több sapka van a fejemen. Egyik, amelyről a meghívóban olvashatnak, a politikusi sapka. De tudniuk kell, hogy én most nem politikusként jöttem ide – tekintsenek tehát ide nem valónak minden erre való hivatkozást – hanem íróként. Mindenekelőtt amiatt, mert már régesrég meg kellett volna születnie egy magyar Kincsem-eposznak, egy nagy regénynek, egy nagy filmnek. Egy olyan filmnek, amelyben részt venni: egyszeri lehetőség egy művész életében.
Egy olyan filmről beszélünk, amelynek léptéke talán meghaladja a nemzeti szabványokat a méreteket, a finanszírozást, a befektetett értéket illetően. De nyilvánvaló, hogy egy olyan film, amelynek bekerülési összege meghaladja az egy éves, sőt a két éves keretét annak, amit Magyarország ma filmgyártásra fordíthat, óhatatlanul komoly feszültségeket gerjesztene a szakmában és a közvéleményben. Ezért mondható kivételes fontosságúnak egy orosz partner megnyerése a filmhez. Nemcsak a pénz miatt. Nemcsak a súly miatt, amelyet a nagy orosz filmművészet tekintélye kölcsönöz a vállalkozásnak. Nemcsak a történelem miatt, amelynek 19. századában, vagyis – és most furcsa dolgot mondok: Kincsem korában – az orosz értelmiség Európa egyik véleményformáló szellemi hatalma volt. Hanem – és talán ez a legfontosabb: – ez a film egy olyan széles ívű és távlatú együttműködés szimbólumává látszik válni, amely a magyar-orosz kapcsolatokat új energianívóra emelheti, új intenzitásúvá fokozhatja. Mindkét nemzet sokat adhat a másiknak, s ilyen értelmű reményeink egyre inkább erősödnek, az egyeztetések eddigi menete alapján.
Itt érünk vissza a másik sapkához, az íróihoz. Személyemnek, akit nagy örömömre és számomra megtisztelő módon a film dramaturgjának kértek fel, a garanciát mindenekelőtt néhány művész részvétele jelenti a produkcióban. A színész Jelena Drapeko asszonyé, a forgatókönyvíró Bereményi Gézáé, a színész Oszter Sándoré. Az ő jelenlétük azt ígéri, hogy erre a történelminek és művészinek egyaránt nevezhető kihívásra, amelyet a Kincsem-film elkészítése jelent, a felfokozott elvárásnak megfelelő választ leszünk képesek adni.
Sokak egy kizárólagosan magyar történetet látnak Kincsem történetében. Szerintem, miközben valóban nemzeti ez a történet, egyben egyetemes is. Orosz is, osztrák is, arab is. Mindazok számára fontos, bárhol éljenek a planétán, akik hisznek abban, hogy az élethez hozzátartozik a küzdelem, a megmérettetés, a verseny. Az azonban nem kétséges, hogy a magyar nemzetnek ma különösen fontos, hogy a győzelem, a győzni akarás és győzni tudás ismét fontossá váljon a magyar pszichében és kollektív értékhierarchiában.
Még annyit: az, hogy mi mindannyian most együtt vagyunk itt, egy hajdanvolt csodalónak köszönhető. Idehozott mindannyiunkat ebbe a terembe, kit a szomszédból, kit messze földről. Nem egyébről beszél ez, mint a teljesítmény mindenek fölött való hatalmáról. Persze nem az a kérdés, hogy egy állat – tegyük hozzá: egy lelkes állat – teljesítménye összevethető-e az emberével. Nem a nyers erőről vagy a gyorsaságról van itt szó. Hanem a képességeket legyőzhetetlenséggé kovácsoló teljesítményről, amelyből lehetetlen nem születnie mítosznak.
E mítosz képi megvalósulásának start-pillanatát éljük most együtt, épp e percekben, kedves barátaim.