Az ihletről

Kezdhetném ezzel: amit nem tudunk róla, abból merítkezünk. Van is, meg nincs is. Nem emlékszem, hogy bármely versem valaha is valami különlegesen felszított állapotban született volna. Megesett, hogy kitapogattam a formát, nevezhetném választásnak is. Szesztinát szerettem volna írni, a nagy trubadúr, Daniel Arnaut utódaként – ő találta fel a szesztina-formát, mondjuk –, de csak egy kurta disztichonra futotta erőmből. Egyszer, emlékszem, kikocsiztunk a János-hegyre, és nekem megakadt szemem a fák pókhálós közei közt hancúrozó kutyákon. Vajon mit kergetnek? Egymást? A kutyák, úgy tűnik, csak rövid időre szaglászgatják egymást, – aztán lódulnak tovább egy másik szag után, egy másik far vagy fa tövéhez, és halhatatlan érdeklődéssel pár percig ott időznek.
Egy ütött-kopott, zajos udvarban nőttem fel, egy gesztenyefa, egy som és egy diólomb árnyékában. Emlékszem, persze, az emberekre is: a bőrük kérges redőire, elhordott ruháik suhogására, és nyihogásukra vasárnap harangozás előtt. De aztán egyre erősebben derengenek olvasmányélmények, Szent Ágoston, Dickens, Dosztojevszkij. Amikor néha leültem verset írni, rá-ráébredtem. És láttam: megint és megint, szakadatlanul Shakespeare ragad meg. Vissza-visszatértem néhány sorához, képletéhez. Kevesen hinnék, hogy egy több évszázaddal előttünk élt géniusz micsoda eleven rettenettel és delejes varázzsal képes átitatni műveinket. Engem Shakespeare ezerszeres bűvkörökkel fogott meg, és tart hatalmában, immár mindörökre.

Elmesélem, hogyan fogant és árnyalódott és színeződött egyik szonettem. A téma: anyám. Él-e még, vagy meghalt nekem, bennem, ki tudná. És hogyan őrzöm emlékét teljesen vagy néha-néha feledés közben, csak részlegesen megidézve jelenlétét, ki tudná. A szonettet majd idézem a végén, előbb lássuk az eredőket, dióhéjban.

A vihar I/2-ben Ferdinánd siratja holt apját. Ül a tengerparton, és valamilyen dallam sodródik felé, „viznek és búnak hangjait simítva / mézes ütemmel” (Babits Mihály káprázatos fordítását idézem, amelynek költői érvényét nem csorbíthatja semmilyen kicsinyes méricskélés). És akkor megjelenik Ariel, és énekelni kezd, mondván: apád meghalt, lehet, de „Korál lett csonjaiból, / Igazgyöngy termett szemeiben; / s így semmije szét nem omol, / hanem éri dús, csodás / tengeri elváltozás. / Nimfák harangoznak neki: / Szétszórt hangok: Bim, bam. / Halld, hallom: – bim, bam! zengeni.” Megdöbbent a bámulatos poézissal megpendített gondolat: az apa nem halt meg, hanem gyönggyé és korallá gazdagodva-átváltozva fekszik a tenger mélyén, és immár örökre létezik. Az egész természetet gazdagította ő a halálával, tehát: nem­létre váltott életével hagyta, hogy a mindent gazdaggá és ide­genné, különössé változtató tenger megörökítse őt. Az angol, persze, még erősebb: a sea-change (a tenger-változtatás, ez Shakespeare egyetlen pillanatban megtalált szava, csak itt használja egyetlenegyszer) rich és strange (gazdag és furcsa, idegen) dolgot hoz létre a test pusztulása közben. És még egy dolog: az angol szövegben a suffer (elszenved) ige bukkan fel – tehát a test halálában elszenvedi ezt a gazdagodást és csodává magasodást.

Ha visszagondolunk Ferdinánd felvezető szövegére, amelyben a tengerparti muzsika és a halott jelenléte összekapcsolódik, már el is jutottunk ahhoz a népdalhoz, amelyet Kodály Zoltán 1910 táján jegyzett le Gyergyóban. A népdalban egy lány az édesanyját vigasztalja, és ő is párosítja a tengeri temetőt a harangzúgással. A népdal így végződik: El is eltemetnek az erdei vadak, / Meg is megsiratnak az égi madarak. / Tengernek nagy habja szemfedelem leszen, / Tengernek zúgása harangszóm is leszen. (A nagy költői gondolat itt nem csendül fel – a tenger minden holt anyagot örök értékké varázsoló bűvereje –, de a tenger és a harangzúgás párosítása itt is gyöngéd költői légkörbe emeli a panaszkodó leányka bánatát.)

Látjuk: az alapozó szemléleti alkatrészeket nem is kellett szokatlan mértékben feldúsítanom, hogy megírhassam saját szonettemet édesanyámról. Tudom: ő akkor született, amikor engem megszült. Mesélték ezt nekem rokonaim, akik a születésem előtti időkről később beszámoltak nekem. Tudom, nehezen szült meg, sokszor kellett felültetnie engem a felhőkre, a ragyogó és holt angyalok seregébe, ahol a földön nem fogadható pici halandók töltik múlhatatlan életüket. És amikor már itt voltam ezen a világon, akkor nehéz lett a teremtés, mindkettőnk életének megmentése, kitalálása. Mennyit kellett fogynia és zsugorodnia édesanyámnak a szenvedések présében, mire olyan könnyűvé lett, hogy elfért egy keskeny sírban. És azt is tudom, tudtam már pici hitem idején is: csak úgy tudott megmenteni engem itt a földön, hogy az égbe kapaszkodott, hogy „elkerülje a fájdalmat” itt a földön.

Mit tudok még? Azt is, hogy – mivel önkezével vetett véget életének – egyre inkább valamely alvilág felé süllyedt, női Orfeuszként, hogy felhozza magának, és örökre magáénak tudhassa azt, aki megtermékenyítette. (És, mint említettem: megnyitotta az életét.) A Feneketlen-tó melletti Szent Imre hercegről elnevezett templomba járt vasárnaponként misére, és tudom, lélegzetvisszafojtva bízott abban, hogy egyszer megteremti majd a katolikus jóisten. (Amikor megfogant és megszült engem, felteszem a versben: akkor teremthette meg rövid időre ez a kisbetűs fennvaló.) És ebben az értelemben mondhatom azt: egyszerre születtem vele. És most már csak egy lépés azt mondani: ő bennem örök, és majd csak akkor hal meg, ha én is átszállok a mélybe.

Azt hiszem, nagyjából elmondtam egyik versem ihlettörténetét. És immár nincs is mit hozzátennem a történethez – hacsak nem írom ide szonettemet, amelyben hitet teszek Shakespeare-ről, életemről-halálomról, és a költészet furcsa erejéről, amely észlelhető, de alig magyarázható zömítéseivel elevennek és holtnak egyszerre képtelen távlatot nyit. Íme, a vers:

ANYÁM

Túl nehéz voltam vele, túl nehéz
vagyok nélküle. Most már se magasra,
se mélyre nem vezet az ember útja, –
anyámmal valódi merészkedés

volt az élet. Mi mindketten az égre
támaszkodtunk, hogy együtt elkerüljük
a fájdalmat a földön. Szenvedése
megtelt idővel, s ő egyre sűrűbb,

füstösebb alvilágba menetelt.
S úgy tűnt el, mint akit meg se teremtett
az úristen. Nem kapott több hitelt

fönt s bent. Megtudtam, épp amikor eltűnt:
anyám és én, mi egyszerre születtünk.
Anyám és én, mi egyszerre halunk meg.

A bevezetőben: AI-generált fotó a pixabay.com oldalról